Jelenlegi hely

Az emlékek előjönnek... - Interjú Seregi Zoltán rendezővel


Seregi Zoltán rendezőA Rab ember fiai egy ismeretlen darab, ismert történettel egy elismert író tollából...kell-e ennél több? Természetesen. Kellenek jó színészek, akik Békéscsabáról nem hiányoznak. Kellenek tehetséges fiatalok, akiket sikerült megtalálni. Végül kell egy rendező, aki felvállalja a rizikót. Seregi Zoltán rendezővel Éliás Tímea beszélgetett.
 

Mi volt a döntő érv a szövegkönyv kiválasztása mellett? Nem féltek attól, hogy az irodalomban már létező, sikeres kisregény színpadon nem fog ugyanolyan jól működni, mint a könyvlapokon?

 
A darab kiválasztásának indoka egyszerű. Olyan témát kerestünk, amely minden korosztályhoz közel áll, amely megmozgatja a gyermekeket, a felnőtteket és az időseket is. Családi színházat képzeltünk el, és valósítottunk meg. Persze, minden bemutató rizikót jelent, senki nem tudja megjósolni előre a közönség és a kritika reakcióját. Ennek ellenére vannak olyan tapasztalatok, mint pl. a Zalán Tibor színházi élményei, vagy az idősebb színészek hosszú évek alatt összerakott tudása, amelyeket fel lehet használni egy előadás színpadra vitelénél. Azt gondolom, az évad előadásai megfelelnek a várakozásainknak, akár erre a darabra, akár más előadásokra gondolok. Vidéki színház lévén, nehéz dolgunk van a műsorterv összeállításánál. A békés megyei közönség sokféle, így az igényeik is különbözőek. Nem tehetjük meg azt, hogy nem vesszük figyelembe a középiskolásokat, az óvodásokat, vagy bármely más korosztályt. Egy budapesti színház lényegesen könnyebb helyzetben van. A lakosság száma miatt a közönség száma is nagyobb, így néhány fővárosi intézmény megteheti, hogy rétegszínházzá váljon, és csak egy konkrét műfajjal, korosztállyal foglalkozzon.

A Rab ember fiaiban több színésztanuló fiatal is részt vett. Hogyan értékeli a közös munkát? Mennyiben lassították ők a próbafolyamatot? Másként kell kezelni az ő jeleneteiket?

Az iskola, amely itt Békéscsabán működik, gyakorlatilag szerves részévé vált a színháznak. A darabban is voltak olyan szereplők, akik nem először álltak itt színpadon. A két főszereplő nem ezek közé tartozott. Természetesen, figyelembe kell vennünk azt, hogy a gyerekek még nem „kész színészek”. Azonban, a velük való különfoglalkozás a próbafolyamat elejétől be volt tervezve. Több energiát, időt kellett belefektetni az ő jeleneteik megformálásába, kigyakorlásába, mint a profi színészeknél, de ez a munka építő jellegű. Sokat köszönhetek a társulat idősebb, tapasztaltabb tagjainak, Hodu Józsefnek, Jancsik Ferencnek, Ács Tibornak, vagy Csomós Lajosnak, akik amellett, hogy a saját karakterüket, szerepüket fantasztikusan megtalálták és eljátszották, hasznos tanácsokkal látták el a fiatalabbakat. Hiszen, vannak fogások, taktikák és fortélyok, amelyeket csak a színészek tudnak, és ezeket át lehet adni, meg lehet tanulni. Mint rendező, én jobban szeretem az olyan színészeket, akik gondolkodnak, akik agyalnak, próbálnak többféleképpen elmondani egy sort, próbálják kiválasztani a legjobbat, a leghatásosabbat. Élénkíti a munkát, ha a színész maga is „él”, és kreatívságával, személyiségével hozzájárul a darabhoz. Vannak rendezők, akik otthon pontosan elképzelik a koncepciójukat, az összes mozdulatot, fordulást, kézemelést, és a színész köteles megcsinálni. Nehéz feladat, hiszen a színész a saját szerepét látja, abban él benne, a rendező pedig mindenkit figyel, és összeállítja, összegyúrja az egészet. Zalán Tibor szövege jó, jó nehéz, de a fiataloknak is sikerült megbirkóznia ezzel, kitartóan dolgoztak.

Hogyan szoknak hozzá a színpadon játszók a díszlethez, a kellékekhez? A díszlet tervének elfogadására csak az olvasópróba után kerül sor?

Amikor túllépünk az olvasópróbán, a jelenetek alapjait próbatermekben, illetve a stúdióban csiszoljuk össze. Ezekben a napokban a munka elméleti része folyik, a karakterek, helyzetek, viszonyok megtalálása, ráérzés a figura személyiségére. Ennek hátránya, hogy hiányzik a térmélység, nem tudjuk használni a távolságokat. Szerencsére hamar átkerültünk a Vígadóba, és igyekeztem odafigyelni, hogy az a rámparendszer, amely a díszlet alapját képezi az egész darab alatt, minél hamarabb a rendelkezésünkre álljon. A színészeknek volt idejük megtanulni ezen a lejtőn járni és szaladni.
 
A pályáját Ön is fiatalon, gyerekszínészként kezde? Hogyan kapta meg első szerepét?
 
Édesapám szintén rendező volt, és mivel a szüleim elváltak, csak vasárnap látogathattam meg őt. Az egyik hétvégén egy filmforgatása volt, én pedig ott lábatlankodtam körülötte. Az ő asszisztensnője látott meg, és megkérte apámat, hogy elvihessen egy válogatásra a Tüskevár című filmhez. Amikor odamentem, rajtam kívül már csak négy fiú volt versenyben. Másnap felhívtak, és azt mondták, hogy enyém a szerep, így lettem Tutajos.
 
A Rab ember fiai nádjeleneteinél feltörnek az emlékek? Fel tudja használni az egykor megszerezett tapasztalatait a mostani munkája során?
 
Az emlékek előjönnek, persze… A Jancsik Feri által megformált Pipitér hasonlít is Matula bácsihoz. Ugyanakkor, sok jelenet van a Rab ember fiaiban, többek között sok nádban játszódó szituáció is, amelyek túl epikusak voltak, kevésbé drámaiak, így ki kellett húzni őket. A sok helyszín feladta nekünk a leckét, ahogy a díszlettervezőknek is. Próbáltuk megoldani a jelenetváltásokat, kevésbé vontatottá tenni őket. Ezért vannak a vetítések a helyszínváltások között. A modern virtuális képek technikájával a versenyt nem veheti fel a színház, éppen ezért a nézőnek kevés lett volna, ha csak a függönyt látja, és zenét hall mellé. A televízió és a mozi gyakori vágásokkal és élethű képekkel válik izgalmassá, ezért van több kép egy szüneten belül is, hogy kevésbé legyen statikus. Ennek ellenére a verseny nem fair.

Seregi Zoltán rendező, a Rab  ember   fiai próbáján

 
Milyen szívvel engedte útjára a darabot a rendező a premier előtt? Érezte, hogy a munka be van bejezve, és átadhatja a közönségnek?
 
 Erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni. Ádám Ottó, aki a főiskolán osztályfőnököm volt, mindig azt mondta, hogy a bemutatón el kell engedni a darabot, át kell adni a színészeknek és a nézőknek. Az én tapasztalatom szerint ez csak részben igaz, mert a közönség reakciói sokat változtatnak az előadás menetén. Kiigazítják, beállítják a szünetek, a jelenetek hosszát. A színházi előadás lényege és varázsa épp ebben rejlik, ez az, amit a televízió és a DVD-k sosem fognak tudni utánozni: a közvetlen kapcsolat. A színész válaszol a közönségnek, megvárja a nevetést, a katarzist, a megdöbbenést, és ezt a néző pontosan érzékeli. Minden előadás után odafigyelünk erre, mi az, amit másképpen kellene csinálni.
 
Kik segítik a munkáját a rendezőnek? Ki bírája felül azt?
 
Elsősorban a színész tud segíteni, azzal, hogy egy darabot nem csak munkának tekint. A karakter saját értékelése, és annak a színész személyiségével való összeolvasztása olyan feladat, amit a rendező nem tud megtenni. Bele kell adnia a lelkét, a lényét ahhoz, hogy az jó előadás legyen. Mellettem sokan dolgoznak, egy darab mindig csapatmunka. A rendezőasszisztens, az ügyelő, a díszletesek, a jelmezesek, a fény- és hangtechnikusok… Az igazgató bírálja felül a munkát, az ő felelőssége az, hogy egy darabot a színpadra enged, avagy nem enged. Alapvetően az ő személyétől is függ, hogy mennyire vesz részt a munkában, mennyire bízik a munkatársaiban. Az igazgató megteheti, hogy azt mondja: nem. A szereposztás is közös megegyezéssel történik. A darabon belül az én gondolataim érvényesülnek, de a munka szerves részét képezi minden kollégám. Mindenkinek vannak ötletei javaslatai. Nagy baj lenne, ha nem lennének.

 

Éliás Tímea



h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg



Google+