Jelenlegi hely

Beszélgetés Zalán Tiborral


 Sajnos, Mórát nem kérdezhetem meg a premier után, vállalja-e, ahogyan fölraktam a színpadra a Rab ember fiait… – interjú Zalán Tiborral 

 

 

- Móra Ferenc Rab ember fiai című kisregénye mindmáig a 10-12 éves korosztály legnépszerűbb olvasmányai közé tartozik. A Jókai Színház mégis történelmi drámaként, felnőtt bérletben kínálja közönségének. Hogy is van ez?

- Messzebbről kell kezdenem. Tavaly tavasszal Szabadkáról átutazóban „beugrottam” a Jókaiba, hogy megnézzem Merő rendező főpróbáját a II. Erzsébetből. Utána Fekete igazgató úr meghívott egy kávéra a szobájába, és beszélgettünk arról, hogy magyar évadot akar csinálni. Én remek ötletnek tartottam, és egy csomó javaslattal álltam elő. Ezek nagyon tetszettek neki, természetesen egyik sem valósult meg közülük, egyik sem került bele a programba. Pontosabban, egy belekerült, amiről most beszélünk, a Móra-kisregény. Az elfelejtődni látszódó Móra úgy került a képbe, hogy ifjúsági előadást kerestünk, a Hárytól a János vitézig, és vissza, és oda. Miért nem írat egy adaptációt a Rab ember fiaiból? A történet bájos, a szereplők karakteresek, a várak és vizek világa minden gyerek fantáziáját megmozgatja. Háttérben valami történelem, Apafi korából, csak úgy, halványan, épp csak érzékeltetve, sejtetve. Írjam meg, mondta, és én azonnal rábólintottam, mint minden felkérésre, ami két hónapnál messzebb van a kérés napjától. Ez messzebb volt.
A sors úgy hozta, hogy szeptembertől a színház dramaturgjaként munkálkodom, így bizonyos munkahelyi fegyelem köt engem is. Ezt azért mondom, mert mire ideértem, az ifjúsági regényből történelmi drámává lépett előre a Móra-mű. Legyen, gondoltam, és lőn. Más is megpróbált már fából vaskarikát csinálni, miért ne buknék bele én is? De, komolyra fordítva a szót, a mellett, hogy izgatott a lehetőségben benne rejlő lehetetlenség, kipróbáltam magamat, van-e már annyi tapasztalatom, rutinom a drámaírói szakmában, hogy meg tudom még ezt is csinálni. Félrecsapás. A napokban a Bárka folyóirat díjainak átadó ünnepségén egy nagyon okos fiatal színikritikus, az egyik díjazott, Darvasi Ferenc, arról beszélt díj-foglalójában, hogy ma már erősen leszorulóban a legmodernebb drámaírók által konstruált legmodernebb drámai szerkesztményeik is a színpadokról, manapság az előadással együtt születik meg a dráma szövege (vagy valami a szerű) a próbafolyamat során. És milyen igaza van! Visszacsapás. Én ebben a közegben az egyik legelavultabb drámaformát kísérelem meg előhozni, a történelmi drámát (oh, boldog reformkor, romantika), ráadásul, keresztezem egy ifjúsági vonulattal. Az egyik tablóforma, a másik sztorizós mese-játszma; annyira más a kettő, hogy az eredőjük akár még lehet is érvényes színpadi forma. Akár még véletlenül is. És akkor ott van a nyakamban Móra, akit nem toltam le a színlapról, hogy kényemre-kedvemre forgassam föl kedves kis történelmi miniatűrjét. Fél évig agyaltam a darabon, egyetlen párbeszéd leírása nélkül. A történelmi drámához nyilván szerepeket kellett növelnem, és arányokat kellet megváltoztatnom. Elsősorban Apafi fejedelmet kellett fontossá előteremtenem egy mellékszereplőből. A feleség szerepét is ki kellett találnom, akinek a (kis)regényben talán egy köhentésnyi szövege volt. Nem viccelek. Hosszabb belső tusakodás után meghagytam a regény cselekménymenetét, ami nyilván a drámaiság kárára megy majd, ha nem teremtem meg helyette a színpad feszültségét, nem élesítem a szereplők közötti viszonyrendszert… Megteremtettem, megélesítettem… De ezek és kifejtéseik már messze vinnének a kérdésedtől.
Annyi bizonyos, ha jól fent lesz a darab a színpadon, és miért ne lenne fent majd nagyon jól, felnőtt és gyerek, kamasz és aggastyán egyaránt nézheti, és ha szerencsénk lesz, még öröme is telik benne.

 

- A színház társulatának színe-java szerepel az előadásban. Annak a színháznak, amelyiknek Te vagy a dramaturgja. Magától adódik a kérdés: amikor felépítettél egy karaktert, magad elé képzelted, hogy milyen lesz az egy adott színész által megelevenítve, vagy az írás során fiktív karakterekben gondolkodtál?

- Nem, nem! Nem én vagyok a darab dramaturgja. Ez olyan, mintha saját magamat rendezném. Az ilyesmiből általában nem szokott sok jó születni. Nincs dramaturgja, ami annyit tesz, hogy nyilván próbák közben formálódik majd a szöveg, alakulnak és forrósodnak fel a szituációk. Gondolom én. Azután, hogy Seregi rendező mit gondol erről, majd kiderül. Részemről az előbbi kedvesnek feltűnő hipotézis volt.
Noha nagyrészt tudtam már az írás konkrét megkezdésekor, milyen szereposztás várható, nem színészekre írtam a szerepeket. De nem is nélkülük. Valami fiktív közben, közöttiségben formálódtak ki a figuráim. Értem ezen azt, hogy előttem volt példának okáért Kovács Edit vagy épp Tege Antal színész alakja és eddig megismert játékmódja írás közben, de nem erre raktam rá a mondatokat, szituációkat, hanem az én elmozdításaimra. Őket mozdította, mozgatta el a tudatom – hogyan tudnának, illetve várhatóan hogyan fognak jelen lenni ebben vagy abban a szituációban. Ez sokat segített, és sokat nehezített is, de végső soron működtethető modell volt.
Az egyetlen, akire tényleg ráírtam a szerepet, Vikidál Gyula volt, aki a fejedelmet alakját formálja meg a színpadon. Róla annyit tudtam, amennyit a médiában láttam, illetve, egyszer, rövid ideig, együtt dolgoztunk Egerben. Az Eger kis csillagai című darabom valamelyik évadában ő volt Dobó várkapitány a Dobó téren fölállított szabadtéri színpadon. Apafi alakját az akkori személyes emlékeimre, illetve az általa elénekelt korszakos dalok karizmatikus figurájára bíztam. Dinamikus, nyughatatlan, hirtelen haragú, gyakran kiállhatatlan, de esendő, töprenkedő, félelmek között élő Apafit írtam neki. Az első próbák megnyugtattak, a szerep telibe találta. Olyan hangulatváltásokat produkált a próbák során, hogy csak tátottam a számat. Igazi férfi-hisztérika jelent meg előttem, a szó legjobb értelmében, ha van ilyen, aminek nagyon örültem, mert minden ilyen elmozdítás ellene dolgozik a történelmi dráma jellegéből adódó merevségének.

- Meddig van beleszólásod a készülő darabba?

- Ezt még nem próbáltam ki. Végső soron addig, amíg fel nem gördül a függöny, hiszen ebben a színházban dolgozom, dramaturg is vagyok, ha most hivatalosan nem is a saját hajcsárom, jótevőm vagy megnyomorítóm. Tehát, alanyi és tárgyi jogon, bármikor beülhetek a Zalán-átirat próbáit nézni, és konzultálhatok a rendező úrral. Azt gondolom azonban, és ez már évek súlyos tapasztalata, attól kezdve, hogy a darabot leadtam, nekem nem beleszólnom kell, hanem belesegítenem a munkába. Kezdő dráma- és hangjátékíró koromban minden szóért, mondatért közelharcot vívtam színésszel, rendezővel, dramaturggal. Évtizednyinél több színházi gyakorlat után tudom, hogy alkotótársként kell kezelni a színészt és a rendezőt és a díszletezőt és a világítót és a hangosítót és a súgót és a jegyszedőt és a… elakadtam, mert annyi mindenkit még… a díszlet- és jelmeztervező kimaradt a szabászokkal együtt, de fölemlíthetném a zeneszerzőt, és ha lesznek, a zenészeket… Azt akartam ezzel dadogni itt, hogy minden véleményt, észrevételt, javaslatot vagy tanácsot és/vagy kérést meg kell hallgatnom, és amelyik működőképesebbé teszi az előadást, azt azonnal el kell fogadnom, még akkor is, ha az én elképzelésemmel szöges ellentétben áll.
A segítést pedig úgy értem, hogy ne kalandozzak el folyton a kérdéstől vagy magamtól, hogy attól kezdve, hogy a színház asztalára letettem a szöveget, megszűnt a kompetenciám fölötte. Hogy egy szöveg hogy működik a színpadon, azt a színpad és annak törvényei döntik el. Ezt nem én látom, hanem azok, akik nap mint nap ott vannak fent, illetve a színpad körül, és a szöveggel dolgoznak. Bármilyen változtatási kérelemre nyitott vagyok, ha az nem a darab alapkoncepciója ellen dolgozik. Húzok, írok, alakítok – hogy az előrehaladást megkönnyítsem, illetve zökkenőmentessé tegyem.

- A magyar kultúra „időtlen" kérdéseivel foglalkozó, Janus Pannoniusról szóló produkció osztatlan sikert aratott. Melyik a nehezebb számodra, meglévő karaktereket és részben adott történetet adaptálni, vagy egy teljesen új történetet megírni?

- Osztatlan sikert talán nem. Szerencsére, vagy sajnos. Olvastam nagyon kemény fikázást is az előadásról a napokban (azért használom ezt a szót, mert nem találok pontosabb kifejezést az írás műfajára), de ilyesmikre is számítani kell egy ilyen darab és előadás kapcsán. Én nagyon szerettem a Janust, és lehet, hogy nem mindenki látta meg benne azt, ami benne van, de nekem például nagyon fontos visszajelzés volt, hogy a korral foglalkozó történészek elismerően nyilatkoztak arról a Janus-képről, melyet létrehoztam, amelyik ebben a formájában nem létezik egyelőre az irodalomtörténetben – sem. Az is nagyon fontos visszajelzés, hogy az utcán megállítanak, és vitatkoznak velem ismeretlen emberek, tanárok, nem tudom kik, hogy ők egészen másként ítélik meg – érdekes módon csak – Mátyás szerepét a magyar történelemben, mint ahogy én azt fölmutatom. Lehet, hogy nekik van igazuk. Nekem nem ez a fontos. Hanem – a megállítás.
Melyik volt nehezebb? Mindkettő nehéz volt, nehezebb, mint egy „normális” drámát megírni. Hiszen mindkettőben gúzsba kötve kellett táncolnom. A Janus-darabnál lefogta a kezemet (és felszabadította a fantáziámat), hogy mégiscsak volt egy ilyen nevű, rendű és rangú magyar költő és nagyúr és pap, akinek ráadásul volt egy valamennyire ismert élete és egy lassan megismerhető életműve. Ezeket nem lehet fikcióvá maszatolni. A fikciót ezek fölé kellett rakni, fél- és teljes víziók formájában. A Rab ember fiai esetében – ha eltekintünk a történelmi drámává duzzasztás problémájától – az adaptáció szokásos dilemmáival küszködtem. Mi az, amit használható Mórától, dialógusban, szituációban, figurában, történetben, és mit kell megváltoztatni úgy, hogy ne legyen hűtlen a végeredmény hozzá, illetve a kisregényéhez. Időnként az segít, ha látszólag teljesen elhagyod Mórát, és írod a magad drámáját, időnként pedig az, hogy az ő szövegeit, nyelvi- és cselekményfordulatait használod. Sajnos, Mórát nem kérdezhetem meg a premier után, vállalja-e, ahogyan fölraktam a színpadra a Rab ember fiait. Mert a színpadnak más törvényei vannak, nyilván, mint a könyvműnek, a szükséges sebészi beavatkozásokat meg kell tenni úgy, hogy közben a páciens (szándékosan nem használok beteget, hiszen nem gyógyításról, hanem – jobb szó híján – plasztikai műtétről van szó) se haljon bele.

- A Rab ember fiai rendezője Seregi Zoltán. Milyen volt vele együtt dolgozni?

- A múlt idő talán túlzás, még a munka elején tartunk. Eddig nem volt hangos szó közöttünk. Nem zárom ki, hogy lesz, vagy lehet, a rendezés, egy dráma eljuttatása az előadásig idegmunka, minden megtörténhet közben. Azért, reménykedem. Az eddigiekről beszámolva, nagyon jól dolgoztunk együtt Seregi Zolival. Ráadásul, keményen indult a közös munka, mert a darab leadása előtt megbetegedtem, és képtelen voltam dolgozni a szövegen. Állt a színház, várt mindenki – ami nekik, nekem a lehető legrosszabb volt. A rendező nem követelt, nem fenyegetőzött, nem zsarolt azzal, hogy kicsúszunk az időből, hogy mindenki várja már, hogy dolgozhasson. Ha felhívott, az egészségem felől érdeklődött, és megosztotta velem a legfrissebb gondolatait, ötleteit a majd egyszer elkészülő darabról. Amit majd meg fogok írni. Be fogok fejezni. Akkori sms-ei a szereposztás körül forogtak, az Ecsedi láp körül, a jász-esőről szóltak, néha csak egy-két szó tartalmaztak, néha mondathalmazt, néha névsorokat. Dolgozott folyamatosan, szöveg nélkül is, és bízott abban, meg fogom, és meg tudom csinálni a melót. Lehet, tudta, de ha nem tudta is, megérezte, hogy fejben már megvannak a megoldások, és ha egy író tudja, mit fog írni, mit kell írnia, akkor már csak az idő marad számára ellenfélként, nem a munka. Ismeretségünk rövid idő alatt barátsággá mélyült, aminek örülök. Ehhez az is kellett, hogy Seregi rendező három napra, a megírás utolsó három napjára, beköltözött a padlásszobácskámba, és reggeltől estig habosra vertük a klaviatúrákat, ő a nagygépemen az asztalomnál, én az ölemben tartott laptopomon. Nyilván a legjobb tudása és formája szerint fogja megrendezni a darabot. Szeretni szereti, azt láttam. Első lépésnek ez bőven elég. Ehhez már csak annyi kell, legyen elég ideje és energiája a próbákhoz.

- Mik a terveid? Gondolkozol-e már egy új darabon, vagy egyelőre az iskola és a tanítás köti le az energiáidat?

- Isten tervez, Fodor Tamás végez, szoktam mostanában mondani, és igazat mondok. Amikor letettem a tollat, avagy pontot tettem a Rab ember fiai kéziratának a végére – ezek a fordulatok lassan kihullanak az értelmezhetőség sorából –, szóval, amikor elmentettem az utolsó verzióját a kész Móra-átiratnak, vagy –újragondolásnak, máris fordultam, arccal a Ráday utca felé. Ősszel ugyanis bemutatta a Stúdió-K Színház egy darabomat, Rettentő görög vitéz címmel, aminek olyan nagy, talán elmondhatom, hangos sikere volt, hogy az egyébként bölcs és óvatos Fodor rendező azt ajánlotta fel, vágjunk bele egy másik munkába, most, amíg nagyon érezzük egymást, és azt, mit és hogyan kell csinálnunk együtt. Pihenés tehát nem volt a két darab megírása között, most nyakig benne vagyok egy újabb vállalkozásba. Szokás szerint még nincs szöveg, agyalunk a rendezővel és Németh Ilona báb- és díszlettervezővel. Tucatnyi ötletet vetettünk fel és vetettünk el eddig. Mostanra kezd körvonalazódni, mit is akarunk, tudunk csinálni, vagy mit kell csinálnunk. És már dereng az első mondat is…

Sz. Kovács Viktória


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. december
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+