2016. december 11., vasárnap      00:02

Jelenlegi hely

Egy menüettet megér a disznómonológ


Sonkamenüett fedőnév alatt izgalmas szellemi kalandra kaptak meghívást a nem kikapcsolódásra vágyó, hanem együtt gondolkodásra, „bekapcsolt üzemmódra” hajlandó nézők. A francia Raymond Cousse Stratégia két sonkára című regényét Oberten János fordította, a darabot Nótáros Lajos és Fekete Réka korszerűsítette mai színpadra. Az előadást Tapasztó Ernő rendezte, és az átlagdisznó monodrámájában Tege Antal nyújtott kimagasló alakítást. A Békéscsabai Jókai Színház és az Aradi Kamaraszínház közös produkciójának ősbemutatóját december 9-én láttuk. (Niedzielsky Katalin kritikája)

A rokokó musical műfajmegjelölés nyilván túlzás, finomabban szólva játék, mint az egész történet. Valójában jelenetváltásként – hogy az egyszem színész néha szusszanjon, és a közönségben is ülepedjen kicsit mindaz, amit hallott - zenés betétek oldják, de kapcsolják is a tömény filozófiát. Igaz, Tege Antal még énekel is, és nagyon jól. Sőt táncol! Régi franciás udvari hangulatot idéz apró tánclépéseivel. Több tétel szólal meg különböző tempóban, a moderatótól a vivace-ig. De a Sonkamenüett ettől még monodráma, még pedig igen fajsúlyos. Ami a rokokó, barokk jelzőt illeti, nos a szereplő, a disznó igen díszes jelmezt visel, selymet, zsabót, fodrokat. Ennél messzebbre már nem is vihette az állatot a designer képzelete. Talán azért, hogy még nagyobb távlatokat nyisson a filozofáló hízó, az elmúlásról szóló eszmefuttatás számára. Talán azért, hogy még jobban elidegenítse a nézőt a látványtól, segítse elmélyülését a gondolatokban. Talán mindez célja volt, és ki tudja, mi még.

A fura cím, a bizarr téma, a meglepő jelmez és minden játék ellenére itt bizony rettentő mélyre ástak az alkotók, hiszen a lét értelméről és az elmúlásról, a méltóságteljes távozásról bölcselkednek. Üzenni akarnak nekünk, ráadásul a vágóhídra készülő disznó filozofál ezekről az emelkedett dolgokról. A több mint egy órás monodráma nemcsak azért óriási kihívás tehát a szereplő számára, mert végig egyedül kell kivívnia és megtartania a néző figyelmét, hanem azért is és főleg azért, mert rendkívül bonyolult tartalmat közvetít. Sok alkotó dolgozott az üzenet átadása érdekében, de a színen már csak Tege Antal játszik egyedül.

Átlagdisznónk persze - ez a médium, aki közvetít mű és közönség között - amikor a saját halálára, leölésére készül, tulajdonképpen az emberről, az emberi társadalomról, a méltó távozásról elmélkedik. Hozzánk szól, bennünk ébreszt gondolatokat. Bevallja, igyekszik megfelelni az elvárásoknak, próbálja túlélni az életét, a rá váró üzemi feldolgozást. Ez a disznó mindent tud az életről, vállalja is a sorsát, megteszi, ami tőle telik, a cél érdekében, hogy ne okozzon senkinek csalódást. Közben még kérdései is vannak! Hizlalójához fordul és általános évrényű problémákat feszeget. Nekünk szegezi a kérdést, de csak feldobja a témákat, válaszokat nem ad.

A lét és elmúlás viszonyát boncolgató előadásban kezdettől nagy szerepet kap a szabadság kérdése. Rögtön a négyzeten, majd a gömbön belüli szabadságelmélettel indít még sötétben a monológ, majd érkeznek a fények, és a rések, lécek, illesztések körüli eszmefuttatás adja meg az alaphangot. Nem mellesleg kereszt alakú terített asztal (középkori hangulatban) maga a színpad, a pódium, meglehetősen mélyen, majdnem a padló szintjén. Belemagyarázni nem szeretnék semmit, de remélem, ezzel a mozgástérrel a kereszténység, a műveltség mint örök eszme felvillantása a cél. „Tudni kell korlátozni a szükségleteinket” – hangzik el többek között az okos felismerés, mert ha ismerjük a korlátainkat, könnyebben elviselhető az élet.

Ötletes a piros fény az etetővályúval, szellemesek a vályúforradalom bölcsességei, a disznóherék és a gasztroblog kapcsolata, a receptek emlegetése. A „kés, áramütés, hóhér, halál” ritmus fantasztikus; a szarevés, trágya emlegetése talán az egyetlen rész a darabban, ahol valóban nyomdafestéket még ma is nehezen tűrő szavak is elhangzanak. Drámai jelenetben fakad ki a szereplő, amikor közli, hogy elege van az emberből. „A hely határozza meg a disznót” - ez meglepő kijelentés, amit követ a praktikus álláspont: centristának érdemes lenni. Megrázó a disznó tánca a csontvázzal, a mama emlegetése, a Magam-magam dal.

Tapasztó Ernő rendező tervezte a játékteret és a jelmezeket is. Borsos Pál és Éder Enikő zenéjére Lackfi János, Fekete Réka és Éder Enikő írta a szellemes, ütős dalszövegeket.

Sławomir Mrożek Tangója után talán kicsit sűrű lett az abszurd a Jókai Színházban, azért egy menüettet mindenképpen megér Samuel Beckett lelkes követőjének műve, ami 1978-as megjelenése után valószínűleg nem véletlenül vált Franciaországban a nyolcvanas évek legtöbbet játszott darabjává. Három évtized múltán most a békéscsabai stúdiószínpadon lelt otthonra, kelt életre az elgondolkodtató, szellemi tornát igénylő előadás. Raymond Cousse a disznók világára vetítette rá az emberek társadalmát, az állat mond véleményt, kívülállóként látja az embert. Ez a nézőpont érdekesebb, a bírálat izgalmasabb volt akkor, és az ma is. Az 1991-ben elhunyt író, rendező, színész művét Tapasztó Ernőék hatásosnak tartották, mégis úgy vélték, jót tesz, ha kicsit leporolják, saját képünkre formálják. Meglepő, megdöbbentő, bizarr, kemény, nehéz darabot akartak bemutatni, és ez főleg Tege Antal fantasztikus játékának köszönhetően sikerült. Élet és halál viszonyáról, az élet értelméről, az elmúlásról beszélni minden műfajban merész vállalkozás, különösen az abszurd köntösben, hiszen az alkotók inkább nyúlnak a hagyományos, pátoszteli, emelkedett drámai változathoz, és azt szokta meg a közönség is. Ez a Sonkamenüett egészen másféle attrakció, amelynek üzenetét az értékeli majd, aki kedveli a színházi agytornát, a filozófiai gyakorlatozást és a monodráma intim légkörét.

Niedzielsky Katalin


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg



Google+