2014. november 10., hétfő      00:00

Jelenlegi hely

Karády: a mítosz mögött az ember


Karádyval nosztalgiázott az Ibsen Stúdiószínház közönsége november 7-én; Apáti Miklós K und K (Karády katonái) című zenés víziójátékát Merő Béla rendezte Békéscsabán. Igaz, a rejtélyes, titokzatos sorsú és jellegzetes hangjáról ismert egykori díva kalandos életét felvillantó képek és búskomor dalok jóval túlmutattak a múltba való elvágyódáson. (Niedzielsky Katalin kritikája)

Már a cím sejtelmes, többértelmű. Talán a történelemből kölcsönözte a szerző (Kaiserliche und Königliche Monarchie), bár tudjuk, a történet másik korban játszódik. Utalhatna persze a címszereplő monogramjára is, Apáti Miklós azonban a Karády katonái alcímet adta színdarabjának, és ezzel megfejtette a rejtélyt. Legalább az egyiket. A huszadik századi legenda, mítosz körül így is rengeteg a titokzatosság, és a színdarabnak nem is dolga, hogy nyomozzon, mindenről lerántsa a leplet; elég, ha kellemesen nosztalgiázunk, olykor beleborzongunk a dalokba. A Jókai Színház impozáns, ütős látvánnyal nyitó előadása azonban ennél többet ígér…

Karády katonái? Miért? Talán mert katonák akadtak bőven a művésznő életében. Talán mert a szó tágabb jelentésébe belefér mindenki, aki segítette, tisztelte, szerette, pályáját egyengette, szolgálta, ünnepelte - és itt nem feltétlenül csak az egyenruhásokra kell gondolni. De miért nem Karády kalapjai?  Arcai, maszkjai, szerepei. Az sem lenne rossz cím. A történet az amerikai kalapszalonban játszódik, és ami azonnal megragadja a nézőt, odaviszi az egykor ünnepelt magyar filmsztár tengerentúli életébe, az a fantasztikus színpadkép.

Emigráció, Amerika, New York. Itt él együtt bizalmasával, Frank Irmával az idős, nyolcvanéves, súlyos beteg művésznő. Nem, szerelmével, ez alig néhány pillanat után nyilvánvaló.

Valahányszor elbóbiskol, Magyarországról, fiatalkoráról, régi sikereiről álmodik. Nincs túl sok időnk végigpásztázni a polcokon a rengetegféle stílusú és színű kalapot, a távoli Európa pici országában híres sztár fotóit, plakátjait, mert óriási robbanásra középen páncélsisakok ereszkednek le a magasból. S hátul a filmvásznon megjelenik a 40-es évek Magyarországa, megsárgult fotó, aztán sziluett, a fiatal Karády búgó hangján Marlene Dietrich dalát énekli: „Hová lett a sok virág?” Az árnykép a filmből kilépve fehérben folytatja a világhírű háborús nótát. Irma persze már a nyolcvanas évek Amerikájának slágerét zengi.

Pergő, szellemes párbeszédek, csak úgy zúdulnak ránk az információk. A fiatal szalontulajdonos attól retteg, hogy Katalin hazamegy, azt mondja szerelmének: megöli, ha elhagyja… Úgy véli, hiába sikeres üzletasszony, zsidóként Amerikán kívül nem kell sehol. Az idős partner lemondóan csak annyit felel: ő már nem szeret senkit. Inkább álomba szenderül ismét, és már peregnek is tovább a filmkockák, megjelennek életének fontos szereplői, a férfiak, a régi szerelmek, a menedzsere, apja - a „katonák”, és mindenekelőtt a fiatal színész, énekes - a nő, akiért az egész ország rajongott.

A halál küszöbén - azt mondják -, az ember régi dolgokra jobban emlékezik, mint a pár perccel korábbiakra. S ilyenkor – ezt is mondják –, hajlanak az álmodozók nemcsak az elvágyódásra, hanem a számvetésre is. Karády mérleget von, racionálisan próbál ítélkezni életéről, miközben fontos döntést kell meghoznia: hazatérhet-e oda, ahonnan elüldözték, ahol megverték, megalázták? Máraihoz hasonlóan úgy gondolkodott sokáig: amíg az oroszok itt vannak, nem jöhet haza. Később pedig hiába a politikai enyhülés, sok meghívás, 1989, Magyarország számára a betegség miatt elérhetetlen távolságban maradt. Lám, milyen könnyen okos a néző, a mai ismeretek birtokában! Jól tudjuk, ha készült is egyáltalán haza Karády, amikor már engedték, hívták, jöhetett volna, csak a hamvainak adatott meg, hogy itthon helyezzék örök nyugalomra.

Az üzlet mindig tisztességesebb a politikánál – állítja Irma, és azt kéri Katalintól: „Vegyél meg, ne hagyj itt másnak!” Gondolatébresztő üzenetek a nézőnek. Miért nem tisztességes mindkettő, az üzlet és politika? S ha egyik sem az, még mindig az üzlet a kevésbé tisztességtelen? Mert így is értelmezhető a kijelentés. De hagyjuk a filozófiát! Bonyolult korszakban éltek hőseink, csupa valóságos személy, a második világháború idején. Karády 1939-től a fővárosi színházak, filmek népszerű színésze, énekese, amikor 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Három hónapig faggatták, kínozták, a fogait kiverték, hogy információkat kényszerítsenek ki belőle, aztán elengedték. A háború után, mivel a horthysták kedvencének, kegyeltjének tartották, a kommunista uralom üldözte, 1949-ben betiltották a filmjeit. 1951-ben emigrált, először Ausztriába, utána Svájcba, majd Brüsszelbe, Dél-Amerikába, végül New York-ba ment. A nyolcvanas évektől már jöhetett volna haza, hívták, de nem volt hajlandó visszatérni.

Merő Béla rendezésében az ellentétekre épít, hatásosan hozza be a képbe a múlt és a jelen, a negyvenes évek Magyarországa és a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikája kontrasztot, a sikert az elmúlással szembeállítva. Nemcsak az elfeledett filmsztár végnapjait ábrázolja drámaian, hanem a konok, méltóságteljes öreg hölgy számvetését, karrierhez, hazaszeretethez való viszonyát is. A fiatal figurán keresztül az izgalmas, erotikus nőt, a férfiak bálványát, az igaz szerelmet hajszoló asszonyt, a szerepekhez, sikerekhez való viszonyt, a tehetségről, hírnévről elmélkedő művészt, a dalok mögött az igazi embert mutatja fel.

Megrázó, ahogyan a főszereplő élete vége felé próbál tisztán látni, talpon maradni, a múltjával szembesülni, a hazatérés értelméről, a hazájához való kötődésről filozofálni. Rádöbbenhetünk: nem kell ahhoz hazát, szívet váltani, hogy egy színésznő feltegye magának a kérdést: maradjon-e legenda, mítosz, és lépjen le időben, vagy vállalva ráncait, betegségét, térjen vissza régi sikerei helyszínére megöregedni? Elég az idő múlása, ha elfogy a levegő, nincs több lehetőség. Karády fekete ruhát visel, Irma fekete-fehéret mint középkorosztály, a fiatal díva fehéret. Fehérek a kirakatbábuk és mindenki, aki a címszereplő álmaiban jelenik meg, a látvány szépen hangsúlyozza az ellentéteket.

A Hamvadó cigarettavég című dalt a három színésznő együtt énekli – ez kimagasló jelenet, ahogyan abszurdsága, humora miatt az is, amikor Katalin leesik a kanapéról, Irma halottnak hiszi, pedig csak tetteti magát. Nagyszerűek a duettek. Amikor Katalin látogatót kap - régi menedzsere próbálkozik, emlékezteti a múltra, felzaklatja -, újabb filmjelenetek kelnek életre a régi szép időkből. „Mindig az a perc a legszebb perc,/ Mit meg nem ád az élet,/Az a legszebb csók,/Mit el sem csókolunk…” – szól a dal hatásosan a szavak helyett.

Karádyról sok mindent mesélnek, még többet írtak nőkhöz fűződő gyöngéd kapcsolatairól és kémhistóriákról; talán német kém volt, mások szerint amerikai, de az is lehet, hogy az oroszoknak dolgozott. Minél több a mese, annál kevesebb a bizonyosság. Nem kizárt, hogy éppen a filmszerepei indították el sokak fantáziáját; lehet, hogy befolyásos katonákhoz, a legfőbb kémfőnökhöz fűződő viszonya adta az alapot a rémtörténetek kitalálására. Mindenesetre bőven szolgált adalékkal az utókornak találgatásra, film, színdarab írására és halála után is a biztos sikerre.

A nézőtéren nagyrészt olyan korosztály ült, amely jól emlékszik a fiatal Horváth Margit pályakezdésére, sikereire, és most örömmel nyugtázta a művésznő visszatérését. Horváth Margit nagy odaadással, szenvedéllyel keltette életre az idős Karádyt, vehemensen énekelte dalait. A jellegzetes, összetéveszthetetlen, hátborzongatóan erotikus hangot a fiatal dívát játszó Liszi Melinda szólaltatta meg. Frank Irma szalontulajdonos szerepét Babócsai Réka formálta markánsra. Kovács Frigyes Fenyves, a kellemetlen, rámenős menedzser, majd a művésznőt hazatérésre agitáló újságíró alakjában idézte a régi katonákat. Tege Antal három igen különböző férfit játszott: a kémfőnök Ujszászy figurájában a nagy szerelmet keltette életre és a kínzáskor is előkelő, méltóságteljes katonát. Egyed alakjában Karády felfedezője jelent meg, a nem éppen gondoskodó apa figurája a díva későbbi életének számos mozzanatára adhat választ. A zenés víziójáték főszereplője Vozár M. Krisztián, azaz a fehér öltönyös Marci, aki remek zongorajátékával emelte az előadás színvonalát.

A díszlet - a kalapszalon a kirakatbábukkal -, amelybe az álmok és a dalok behozzák az egész huszadik századot, nagyszerű találmány. Egyed Zoltán alkotása főszereplővé magasodik. Petrovszki Árpád jelmezei a fekete-fehér, jelen és múlt, valóság és álom ellentétére építenek. A kalapról tudtuk: öltöztet. Ezek a fejre valók takarnak, feledtetnek és emlékeztetnek egyszerre, mesélnek és énekelnek, ahogyan a katonák is…

A mértéktartó békéscsabai előadás a Karády mítosszal kapcsolatban egyik irányba sem vetette el a sulykot, jóllehet nem is zárta ki egészen az ismert feltételezéseket; mindvégig az embert – a kételyeivel küszködőt, fájdalmaktól szenvedőt, mélyen érzőt, gondolkodót - állította középpontba. „Hiába menekülsz, hiába futsz./ A sorsod elől futni úgyse tudsz…” – Hiába, így van ez! Ezzel a tanulsággal álltunk fel és sajnáltuk, hogy vége, már nem hallgathatjuk tovább a slágereket. A látványos, szórakozató és gondolatébresztő produkció - Edit Piaf (Tarsoly Krisztina), Marlene Dietrich (Kara Tünde) és Frank Sinatra (Szomor György, Vastag Tamás) után - újabb ikonnak állított emléket, ami az idősebbeknek nosztalgia, a fiatalabb közönségek érték a múltból.

Niedzielsky Katalin


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg



Google+