2016. december 02., péntek      00:00

Jelenlegi hely

Pizsamafilozófia és Hamlet-karikatúra


Mrożekkel tangózni kivételes élmény, bár csöppet sem könnyű szórakoztatás. Gondolatébresztő, felkavaró, megrázó tragikomédiája egy család, három nemzedék hétköznapjain keresztül az egész huszadik század történelmét tárja elénk. De nem a nagy társadalmi megrázkódtatások, háborúk eseményeit, hanem azok szellemi, eszmei, filozófiai hátterét - elvtelen kiszolgálóival, megbukott forradalmárjaival és a kizökkent világ rendteremtőivel együtt. Az abszurd remekművet a Békéscsabai Jókai Színházban Csiszár Imre rendezte. (Niedzielsky Katalin kritikája)

„Csak hatalmat lehet a semmiből teremteni. Csak hatalom van, ha egyébként semmi se lenne” – szól Artur szörnyű felismerése halála előtt és az előadás vége felé. Pedig tanítónak, sőt megváltónak érkezett, nevelni, büntetni, megmenteni akarta családja tagjait. Azt képzelte, szintézis, elemzés helyett ő maga az elhatározás, a tett és az erő. Szövetségesének azonban gyilkosát választotta, és egyébként addigra a világ is annyira elromlott, olyan rossz lett, hogy megváltoztatására már nem maradt remény. Így sorra kudarcot vall a Hamlet babérjaira pályázó orvostanhallgató minden kísérlete, sem az etikai normákat, sem a régi hagyományokat nem tudja visszaállítani, nihilizmusából a diktatúra sem képes kiemelni, végleg összeomlik. S pont Edek, az ellensége, „a szükségszerűség” győzi le, méghozzá könnyen, gátlástalanul agyonüti, átveszi a hatalmat.

„Minden Egész eltörött” mondhatnánk Adyval, de Sławomir Mrożek Tangója (Kerényi Grácia fordítása) elsősorban a Hamlet parafrázisa. Jóllehet a lengyel szerző számos párhuzamot, kiszólást, poént szőtt bele művébe - a görög mitológiától, az antik drámától egészen a nyugati abszurd elődökig. Ismerősek az áthallások többek között a klasszikus bűn-bűnhődés, bosszú, vérfertőzés, az önazonosság- és reményvesztés, közöny, elidegenedés témakörben Szophoklész, Camus vagy éppen Beckett, Ionesco, Pinter, Wesker darabjaiból.

Három történelmi korszak képviselőinek együttélése már mesélő családregényhez, filozofálgató generációs konfliktusok sorozatához is bőséges forrást kínál, hát még az olyan dolgok mélyére ásó, életformát, mentalitást, viselkedést kíméletlenül leleplező szerzőnek, mint amilyen Mrożek. Akinek görbe tükre mindenkit leleplez, nála nincsenek hősök, jó emberek, példaképek, ha egyáltalán volt valaha fiatalkori lelkesedés, az hamar kihűl, az érték, hit, meggyőződés érdekké, alibivé, a hatalom megszerzéséért vívott harccá aljasul, kikövezve az utat a gonoszság, a pusztítás, a zsarnokság felé.

Már a díszlet figyelmezteti, mellbevágja a nézőt, csak hogy tudja, hol van. Lim-lom, kóceráj, a sok rongy, kacat között itt Lenin-fej, ott vörös csillag, szenesvasaló, szódásüveg, nagyjából egy évszázad hordaléka, szemete. A színpad a szalon, ahol a történelem játszódik, egyik oldalán ravatal. Tény, hogy szokatlan egy lakásban, de lesz még furcsább is. Ajtók  mindenfelé. Középen a csillár, alatta az ovális asztal tisztára a nagymamám ebédlőjére emlékeztet, a régi képek gyerekkori élményeket idéznek. A közönségből - főleg idősebb korosztály – biztos mindenki megtalálja a számára kedves relikviákat.

Arturral a harmadik generáció lép színre, és mindjárt nekilát a rendteremtéshez: a nagymamát a ravatalra, a bácsikáját a madárkalitkába parancsolja, Edeket elzavarja. Káosz, zűrzavar, tespedés, nihil, régiségek, és a fiatal úr nem bír ilyen világban élni, küldetése a büntetés, a nevelés, minden ellen lázadnia kell. Már évtizedek óta halott a nagypapa, és a ravatala még mindig ott van a lakásban (aha), akárcsak nagyanyja menyasszonyi ruhája és még mi minden. A kellékek tehát nemcsak az érték-, hanem az időrend felbomlását is jelzik. Érkezik hősünk (bocsánat a lefokozásért), szereplőnk apja, Stomil, az ifjú lázadásának elsődleges célpontja. Az öreg régen elszánt forradalmár volt, megteremtette a boldog jövőt, amit fia most mélységesen megvet, hiszen szerinte csakis a lázadásnak van értelme. Eleonorától, az anyától távol áll a tudomány, a filozófia, csak úgy él bele a világba, időnként megcsalja férjét. Eugenia, a jópofi részeges nagymama a valóságból a pókerbe menekül. Tőle halljuk először a címadó tánc nevét, amikor elmondja, hogy régen bizony bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tangózzon. Stomil a művészetek mozgósító erejét taglalja teátrálisan, „gondolatkísérleteivel” próbál hadat üzenni a rossznak, és közben nem hajlandó begombolni a pizsamanadrágját. Már a szereplők belépésénél, bemutatkozásánál világos, hogy itt mindenki elbeszél a másik mellett.

Gyors színváltás után folytatás katonazenével. Megtudjuk, hogy „a világtörténelem nem más, mint a nők brutális története”, illetve azt, hogy bár Stomil „ideológiában óriási, az életben papucs”. Edek besorolása: „a szükségszerűség”, tragédia helyett pedig „ma már csak bohózat lehetséges”. Az eszmék sűrűsödnek, a helyzet fokozódik. Szünet után fotózáshoz öröm színlelve, a család esküvőre készül. A vőlegény, Artur leissza magát, harcképtelenné válik, a nagymama önként vonul a ravatalra, meghal.

Csiszár Imre Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész – a hagyományoknak megfelelően - megint emlékezetes előadást rendezett, amelynek üzenetét az európai kultúra, műveltség kudarcáról nem egyszerű tudomásul venni. A Tangó szereplői valamennyien súlyos személyiségzavarral küzdenek, próbálnak kitörni, de nevetségessé válnak. Jellemző, hogy egyedül Edek, nem a filozófia embere - először lezser kívülálló, minden nőt lazán megszerez - használja ki a többiek impotenciáját, kaparintja meg a hatalmat. Eugeniusz az alkalmazkodó, köpönyegforgató túlélő. Artur erkölcsi normákat akar érvényesíteni (apját hűtlen anyja megbüntetésére sarkallja), a hagyományokat akarja visszahozni az esküvővel (unokahúga a menyasszony), mindkét akció vicces véget ér, a harmadik nekifutása halálos.

Az előadás végén a gyilkos szükségszerűség kéri fel tangóra az elvtelen túlélőt, a két férfi összekapaszkodása abnormális, visszataszító, ahogyan a semmiből lett hatalom győzelme is.

Ahol csak bohózat lehetséges, nincsenek hősök, példaképek, nincs katarzis, sírás, ott csak borzongás van és szégyen. Talán a kérdés: Hogy jutottunk ideáig? Megtettünk-e mindent, hogy ne legyen ilyen rossz a világ?

A Jókai Színházban hét kiváló alakításnak köszönhetően emlékezetes előadás született. Artur rendkívül bonyolult szerepét, a hamleti hős fordítottját Gulyás Attila nagy szenvedéllyel, odaadással formálta hitelesre. A darab másik fajsúlyos figurája Stomil, aki legalább hitt abban, amiért egy életen át harcolt, mégis szánalmassá, nevetségessé vált. A Jászai-díjas Bartus Gyula játékában nagyszerűen ötvözi a humort és az emberi érzelmeket. Kovács Edit Eugenia, a piás nagymama szerepében rokonszenvet kelt, megbocsátásra méltó, furi, papagájos öltözete az egykori megkopott dicsőséget és nőies bájt idézi. Fehér Tímea és Liszi Melinda, miközben bébidollban és hálóingben lófrál, női mivoltáról értekezik, az őszinte érzelmek és a képmutatás közti különbségre világít rá hatásosan. Mészáros Mihálynak az öreg nagybácsi túlélésre kihegyezett szerepében kevesebb lehetőség jut emberi vonások megvillantására. Katkó Ferenc Edekként nem az eszével hódít, a nyers erőt domborítva, eszközökben nem válogatva tör hatalomra, félelmetes, ördögi figurát kelt életre erőteljesen.

Díszlettervezőként a rendező sok mindent berámolt a színpadra, hogy mondandóját hatásosan aláhúzza. A jelmezekkel a Jászai- és Kossuth-díjas Szakács Györgyi a karaktereket, a sorsokat, de leginkább a szereplők magatartását, viselkedését, a magasztos vagy elítélt eszmékhez fűződő viszonyát jellemezte hatásosan.

Niedzielsky Katalin


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. július
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+