Jelenlegi hely

Kit érdekel a választás, ha van szerelmes levél, és lesz botrány?!


Caragiale komédiája kijózanít a politikából

Ion Luca Caragiale Az elveszett levél című kétrészes vígjátéka jó választás és a bemutató még jobb időzítésnek bizonyult a Békés Megyei Jókai Színházban.

A parlamenti választások előestéjén a közönség díjazta a politika és főleg a politikusok nevetségessé tételét, ami a 19. századi klasszikus szerző legfőbb célja volt színművével. Az pedig már Laurian Leontin Oniga rendező és a művészek érdeme, hogy a poénok „bejöttek”, s a darab egy cseppet sem tűnt régiesnek, inkább sziporkázott a szellemes szöveg, mintha csak ma született volna. Igaz, néhány mobil telefonnal, laptoppal és skype-olással hálózták be a nézőteret is, hogy semmi kétségünk ne legyen afelől, amit látunk, hallunk, az ma is érvényes, örökké érdekes és izgalmas.

Jelenetkép

Vérbeli színházi ember volt ez az Ion Luca Caragiale, ez azonnal látszik a darabon! Színész szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, nagybátyja színiiskolájában szónoklatot tanult. Dolgozott súgóként, a román színházak vezérigazgatója, a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója volt. Újságíróként és lapszerkesztőként is hírnevet szerzett magának, mielőtt 1904-ben Berlinbe költözött. Sokrétű tapasztalatának, érzékenységének köszönhette, hogy a román drámairodalom egyik legérdekesebb alakja lett. A Jókai Színház Szomszédolás című, a környező népek drámaművészetét, színházi kultúráját felvonultató évadának utolsó bemutatója, Az elveszett levél nemcsak a román irodalom egyik gyöngyszeme, hanem világszerte jól ismert komédia.

Bartus Gyula, Presits Tamás

Az 1884-ben írt színművet mindenestől leporolni sem kellett, elég volt korszerű fordítást keresni, amit Bodor Ádám átdolgozásában sikerült megtalálni. A  mai nézőnek is érthető, élvezetes a színmű, pedig az eredeti nyelvezetet lefordítani szinte lehetetlen volt a régies és tájnyelvi kifejezések miatt, amik ugyanakkor a szöveg érdekességét, savát-borsát adták, miközben megjelenítették a történet speciális világát. Nos, a mai technika mellett azért elég groteszk lett volna a régies szóhasználat és a tájnyelv, a dialektus. Az irodalomtörténet szerint Caragiale egyébként is nagyon sok humoros kifejezést, szóösszetételt alkotott, igazi nyelvújítóként olyan szavakat hozott a román irodalomba, amelyek korábban sem ott, sem a köznyelvben nem léteztek. S ami talán még ennél is fontosabb, az lényeglátása és az a képesség, hogy a jellemek mélyére hatolt, az emberek veséjébe látott, ezért tudta pontosan feltárni a gonoszság, a gyarlóság legapróbb jeleit. Alighanem mindez együtt oka annak, hogy a darab ma is népszerű, mondandója örökérvényű, és a színházi előadás szórakoztató.

Földi László, Bartus Gyula

A színpadkép, a díszlet nagy ötlet, méltó a klasszikus mű ,,méreteihez”. A tudás, az információ hatalom, és aki ezt visszatartja, az Istent játszik. Howard Lloyd díszlet- és jelmeztervező impozáns könyvtárat épített fel, a tudás templomát, szentélyét, ha a kör alapú vagy ovális formát, a reneszánsz freskókra emlékeztető képeket, Az utolsó vacsora jeleneteit és az oszlopokat nézzük. Fenn, a magasban Jézus és tanítványai, lenn a tárgyalóasztalnál a politikusok és híveik, irodai alkudozás vagy nagygyűlés zajlik, itt mondják el a politikusok kortes beszédeiket. Amikor a politika megjelenik, kővé merevedik a háttér a sok kötettel, elsötétül a könyvtár, és beton bunker lesz a szentélyből, ami a nyitott könyvek helyett a félelmetes bezártságot, a tudás kisajátítását jelentheti. A diktatúrák jellemzője volt, hogy vezéreik szerették eldönteni, mit tudhat meg az állampolgár, és mit nem, mi a hír, és mi nem az.  

A cselekmény egy elveszett levél körül forog, melyet Tipâtescu helyi prefektus írt a szeretőjének, a szép Zoénak, aki éppen a helyi konzervatív párt elnökének a felesége. A levél - pont választáskor! – eltűnik, valaki megtalálja, és eljut a helyi liberális ellenzék vezetőjéhez. Ilyen helyzetben nem csoda, hogy a szerelmes levél politikai lavinát indít el: zsarolás, korrupció, ajánlatok és fenyegetések követik egymást, miközben minden szereplő jól kimutatja a foga fehérjét. Kiderül, pusztán érdekek motiválják a politikai csatározást, és a hatalomért vívott harcban a választó polgár a legkevésbé érdekes figura. Közöny, üresség, ostobaság jellemzi a vidéki létet, és ami még veszélyesebb: a gonoszság nyer teret!

Tege Antal, Csomós Lajos

Stefan Tipâtescu, a csábító, a levélíró, a megyei prefektus szerepében Földi László végig meggyőző alakítást nyújt, legjobbak mégis azok a jelenetei, amikor inkább lemond szerelméről, akár öngyilkosságra buzdítva a nőt, minthogy színt valljon. Presits Tamás a város rendőre, a nagy nevettető mindjárt az előadás kezdetén, sorra teljesíti a megbízásokat, humort, emberi vonást ügyesen ötvöz a ,,szolgálattal”. A sokfunkciós Trahanache figuráját, a begyepesedett, konzervatív, békítő és nyugalomra intő öreg urat Ács Tibor játssza kiemelkedően. A feleség szerepét - akinek a szerelmes levél szól - Tarsoly Krisztina játssza, ez az alakítása nem sorolható a kiugrók közé. A folytonos körberohangálás a szentélyben, az asztal körül nyilván nem a szereplők találmánya, hanem rendezői ukáz, de eléggé sok és zavaró, rátelepszik a színpadra, még akkor is, ha az élet körforgását hívatott jelezni. Csomós Lajos és Tege Antal ügyvédi párosa szellemes, hatásos, valóban hozzáad a darab humorához. Catavencu ügyvéd, szerkesztő figurájából Bartus Gyula hozza ki, amit lehet, a nagyravágyó zsarolóban megvillantja az esendő embert. Czitor Attila a kisembert játssza, aki mindig skype-ol, jópofa, nem adja fel, tisztességesen akar szavazni, de a kutya se kíváncsi rá. S nem sok szerepet kapott, de abban hatásos végszó Hodu József mint Dandanache, a fővárosból kivezényelt képviselő, régi előkelő család sarja, kiváltságokkal persze, így nem maradhat hatalom nélkül. Selypítésével jól megnevetteti a közönséget.  

Jelenetkép

Ahhoz persze kell némi bátorság – művészi erőről nem is beszélve -, hogy valaki nevetségessé merje tenni a nagypolitikát, kifigurázza a közélet szereplőit, méghozzá választási időszakban, kampány idején vagy éppen a már elrendelt kampánycsendben, ami a színpadra, a műalkotásra ugyebár nem érvényes. S a néző máris látja, milyen nagyon hasonlít egymásra a politika, odaát és itt nálunk, a XIX. század végén és a II. évezred elején. Világszerte és évszázadok óta mindig ugyanaz a műsor: valaki győzni akar minden áron, és az édes győzelemért semmi sem drága. A jelöltek, a pártok ugyanúgy viselkednek, az emberek pedig ugyanúgy kivetkőznek önmagukból. A diktatúrában egyetlen hang volt kötelező, a demokráciában viszont nagy a hangzavar, amiben lehetetlen eligazodni. Régen elnyomták, ma összezavarják az embert, akkor az ideológia volt a fontos, most a pénz diktál. A politikusok akkor sem voltak őszinték, ma sem azok, régen sem törődtek a kisemberrel, ma sem törődik velük senki. A felfelé törtetők kapaszkodnak a ranglétrán, civakodnak, aztán kiderül, teljesen fölösleges volt minden, mert úgyis fentről – Budapestről vagy Bukarestből – döntik el, ott osztják a lapokat, hogy ki lesz a győztes. Nem is kell tehát komolyan venni a politikát, a darab végén még azt is megtudjuk, úgyis minden marad a régiben. Nem változik semmi, csak a nevek cserélődnek, és az élet ugyanott folytatódik, ahol a választás előtt abbamaradt. A legtöbb, amit tehetünk, hogy jót nevetünk az egészen, és ezáltal már fölötte is vagyunk a dolgoknak. Az önfeledt kacagás persze kisség ráfagy az ajkunkra, ha mélyebben belegondolunk, hogy hibáikból évszázadok óta nem sokat tanultak, nem sokkal lettek jobbak az emberek.  

Tarsoly Krisztina, Hodu József, Ács Tibor

Békéscsabán Laurian Leontin Oniga, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház igazgatója szórakoztató, látványos, emlékezetes előadást rendezett. Caragiale groteszk játéka, szarkasztikus humora, amellyel lerántja a leplet a politikáról, a korrupcióról, a megvesztegetésről és más emberi gyarlóságról, méltó nyitánya, meghatározó darabja a színház román hónapjának. Rögtön az előadás elején, amikor a két rendőr számolja az embereket, az egyik kiszúrja az önmagát tisztességesnek mondó választó polgárt, a kisembert. Ki is nevetik, és ezzel a szerző azt üzeni: a politikával szemben az egyetlen fegyver vagy éppen önvédelem a nevetés. Mert jót derülni csak azon tud az ember, amitől nem fél, amit már legyőzött magában. A beavató röhögés azt is jelenti: Ugyan mi az, hogy tisztességes ember?! Ilyen nincs is! Ami persze a kor kritikája is egyben.

Mindenesetre jól jött egy kis kijózanító, erősítő a színpadról éppen a választás - egyébként az irgalmasság és a költészet - napja előtti utolsó estén. Mert ez a darab kicsit arról is szól, hogy bár fontos a közéletben a voksolás, az emberek, családok, tömegek hétköznapjai ugyanúgy telnek majd azután is, ahogyan addig. Sőt, ha felfedezzük, hogy egymással – választás ide vagy oda – lehetünk figyelmesebbek, kedvesebbek, akkor még akár szebben is!

Niedzielsky Katalin Klára
publicista, színikritikus

 


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
2017. június
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+