Jelenlegi hely

Szathmári Dominik

Generációm nagy részének keze alatt a billentyűzet és az érintőképernyő villámsebességgel életre kel, de a színház kóróvá száradna. Nem is a nem hozzáértők dolga művelni ezt magasan, de a hozzáértők dolga megszerettetni, érthetővé tenni másokkal; és sokszor nekik is egyszerűbb a piedesztál, mint az alázat. Merő Béla pedig azon kevés alázatos rendezők közé tartozik, akik sok időt és fáradalmat öltek már a megszerettetésbe. Részt vett a zalaegerszegi Színház alapításában, ahol a közönségnevelés elsőrendű feladat volt. Pár éve a Békéscsabai Jókai Színház Beavató színház-sorozatát is kezdeményezte, vezényelte, de csak kevés diákot tudtak vele elérni, ezért aztán ebben az évben – az ő ötlete alapján – a Színház házhoz megy. Tovább>

Az új generációknak még nem sikerült pecsétnyomot hagyó és felbujtó történelmi eseményekbe sodródniuk. A háborúk végső elrendezései közben születtünk, és azt hittük, az az élet, ha semmi nem történik. De mintha mostanában elkezdődnék valami, amin úgy ámul majd az utókor, mint mi a középkori lázadásokon, a reformkoron, a háborúkon, a diktátorokon és az áldozatokon. Talán most én is ámulni indultam a színházba, talán azt hittem, ott buzoghatok majd, mint 1848-ban, hogy Bánk bán pártján állhatok az ország sebeit kötözgetve. De itt ülünk csalódottan, múltunkat elzárva tovább nézzük Magyarországról, hogy megy le a Nap ma is. Tovább>

A huszonegyedik században teljesen kihalt a művésziesség, vagy inkább az, amit réges-régen jelentett, a magasztosság, de szenved minden tovább változatlanul. Az ember érzéseinek nem szerves része egy kedvelt költő érzésvilága, a száraz művész-hajlamú filmrendezők tején nőnek fel a nemzedékek, és a színházakba csak néha jutnak el, hol a kifordultság hamar eltaszítja onnan őket, hisz senki nem érti, pontosan mit akar(nak vele). Mit akar az adaptáció? A MARIO ÉS A VARÁZSLÓ egy újabban felemelkedő, de máf ellőtt fasizmus demagógiájának visszataszító lélektanát hányja elénk? Vagy csak még egyszer egy pont a modern művésziességre, mely hangos hallgatottságát nem tudja befejezni, és újra leírja nyíltan, káromkodva mennyi szart húzunk le magunkba? Tovább>

Ha valaki valahonnan betéved a Jókai Színházba az idén játszott Neil Simon darabra, ne számítson rá, hogy többet lát annál, mintha otthon maradna egyedül vagy bárkivel, vagy egy kocsmában a részegség elejétől a végéig. Bár nem biztos, hogy környezetébe MEZÍTLÁB A PARKBAN akarnak sétálni mínusz fokokban, és valami vicceset mondani minden második mondatban. De ki kell mondjuk, ez a bronxi zsidó szerző eleget tett a Poétikának puritán módon, mármint, hogy a drámaírás az élet utánzása. Görbe tükör nélkül pillanthatunk magunkba és magunkra, nem jobbak, és nem is hitványabbak a szereplők nálunknál, egyensúlyban van, ami az egész közönséghez közvetlen közelbe viheti a darabot. Tovább>


Google+