Jelenlegi hely

"Magányosan az irodalomban, magányosan az emberek között" – beszélgetés Zalán Tiborral


Hihetetlen, de külseje mit sem változott az évtizedek alatt: szemmel láthatóan Zalán Tiboron még az idő sem fog… S mintha költészete sem változott volna radikálisan az évek folyamán – jellegzetes zalános nyelvi és képi megoldások, avantgárdos versszabadság, elégikus, borongós hang, s egy sajátos eklektika jellemzi új verseit is, melyek kötetben Fáradt kadenciák címmel, az idei könyvhétre jelentek meg. Kötetbemutató estje után beszélgettünk.

Költészetének egy kételyekkel teli, magányos korszakát zárta le a közelmúltban, ennek eredménye ez az új, 15 verset tartalmazó kötet. Verseinek kulcsszavai az elmúlás és a halálvágy. Foglalkoztatják ezek a gondolatok?

- Csak ezek a gondolatok foglalkoztatnak már jó ideje. Ez nem azt jelenti, hogy szüntelenül elmúlni és meghalni akarok, de a legbelsőbb szférák már felkészültek az elhallgatásra. Nem is az elmúlás, a halál izgat jobban. Mert a halál számomra az élet szerves része, szeretek halálosan élni (ami csak részben esik egybe az önpusztítással); azt gondolom, a szerelem is csak halálos lehet, és ezt így éltem meg, amíg éltem. A mostani kötet valóban lezárás, lezárása egy belső szenvedéstörténetnek, és semminek sem a kezdete. Hiányköltészet, ahogy Jankovics József megállapítja a könyv hátsó borítóján, és ez, a nagyon is konkrét hiányokon túl – melyek nyilván nem fogalmazódnak meg a maguk konkrétságában a kötetben –, egy általános öröm- és élethiányt hivatott fölmutatni.

A cím mindig igen meghatározó egy műnél, miért Fáradt kadenciák lett a kötet névadója? Mit jelképez ez az Ön számára?

- A kadenciának legalább háromféle jelentése van – én a zenei kadencia-meghatározást tartottam szem előtt a ciklus megírásakor. A kadencia annyit jelent (számomra), hogy hallgat a zenekar, és egyetlen hangszer szól, akár improvizál csak, a maga árva(csalán)ságában. Valahogy így élek én is. Magányosan az irodalomban, magányosan az emberek között. A fáradt azt jelenti, hogy egyre jobban fáraszt a lét ezen a magam választotta és teremtette senki földjén – a minden oldalról rám lövöldöző, bandákba és csürhékbe verődött „jó szakmai rokonokról” már nem is beszélek. Nagyon megtörtek engem az évek - írom valahol, valahogy így. Való igaz, az utóbbi három évemben emberi válságokat halmoztam emberi válságokra, nem csak magamban, másokban is, és ez nyilván nyomot hagy a szövegeken...

Kép

Hova helyezi el költészetében ezt a kötetet?

- Van ennek a ciklusnak egy korai rokona, az is a Kortárs Kiadó kiemelt figyelemmel kezelt és megjelentetett verseskönyve volt, Dünnyögés félhangokra a címe. Az a kötet is egyetlen ciklus volt, és abban dolgoztam ki azt a verselési formát, melyről Szigeti Csaba megállapítja Jelenkorbeli tanulmányában, hogy teljesen új, sajátos versformát alakítottam ki magamnak a négy, hat, illetve kétsoros versszakokkal, gyakorlatilag önálló versekkel az adott ciklusdarab mágnes-körében.  A Dünnyögés zárvány volt eddig a költészetemben, most már a Fáradt kadenciákkal párban vannak, nem érzik magukat egyedül.

A kadenciák mindegyikét egy-egy Kovács Péter-grafika kíséri, segítve azt, hogy nyomon követhessük, értelmezhessük a lírai én verscikluson át felsejlő sorsvonalát.

- Kovács Péterhez régi barátság fűz. Focipályán kezdődött, ahol általában ellenfelek voltunk, ő életem legkeményebb védőjátékosa volt, azt hogy én mennyi vizet zavartam csatárjátékomban az ő életében, még nem mertem tőle megkérdezni. (Hátha csalódást okozna a válaszával…) Azután rájöttünk, hogy nagyon egyforma magányos páriák vagyunk, az örökös borongásainkkal, éjszakai vörösborainkkal, de ami a legfontosabb, meg tudjuk látni egymás alkotói termésében a magunk világának a visszatükröződését. A Dünnyögéseknél próbálkoztunk először közös könyvvel (a borítóimat már évtizedek óta az ő munkái díszítik-magyarázzák), evidens volt, hogy a Kadenciákat is közösen adjuk ki. Nem magyarázza, értelmezi rajzaival a világomat.

Kép

A kötet részletei nívós folyóiratok élén jelentek és jelennek meg, érkeztek már kollégáktól, olvasóktól visszajelzések?

- Számomra is meglepő módon, a folyóiratok jó része vezető anyagként hozta a Kadenciák nekik elküldött részét. Így volt ez a Dünnyögések-ciklus verseivel is. Úgy gondoltam, jó úton járok, ha ilyen erővel tudom megszólítani a kollégáimat (is). Sokan jelezték, nagyon erősek ezek a szilánkosnak feltűnő, de valójában egységes képet megrajzolni tudó szövegek. Egy-egy megjelenés után mind szerkesztői, mind olvasói megjegyzések okoztak nekem örömet, de olvasói visszajelzések is érkeztek bőven, és hogy mind jó vagy annál is jobb volt, megerősített hitelesség-érzetemben.

Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy nem szereti a verseket színpadon látni, mert nem tartja igazán színházi formának a versek „színháziasítását”. Merő Béla színészszakos osztálya révén mégis olyan rendhagyó költői estnek lehettünk a tanúi, mely a hagyományos felolvasásoknál jobban felkelthette az érdeklődést a kortárs irodalom iránt. Hogy viszonyul ehhez a produkcióhoz?

- Valóban ezt nyilatkoztam, és ezt vallom. Korábban már láttam Merő Béla kezdő osztályos hallgatóinak előadásában egy performanszt, a Szabad ötletek jegyzékét rakták föl színpadra, és rettenetesen tetszett. Ahogy én akkor meg tudtam ítélni, Merő nagyon sokat belerakott a maga tudásából és tapasztalatából az előadásba, de hagyta is, hogy ötleteikkel, fiatal és szinte felelőtlenül pimasz dinamikájukkal tovább pörgessék az anyagot a lehetetlenség határai felé. És ez jó. A mostani performanszuk is nagyon megragadott, veszélyes, de pontos szélsőségekbe tolják ki a szöveg határait, bekebelezik-zabálják a szövegemet, hogy azután a maguk képére köpjék vissza azt. A köpjék igét szándékosan használom, és a konvencionális értelmezésében.  Remek csapatot alakított ki belőlük Merő Béla, akik külön-külön is kiváló és tehetséges színészjelöltek, de csapatban a legjobbak talán, egyelőre. Zavarban voltam, féltem, amikor leültem velük szembe a közönség soraiba, de boldogan és hálás szívvel álltam fel. Az embernek néha nagyon kellenek az ilyen, boldog pillanatok is.

Kép

Hajdanán performansszal is foglalkozott, hogy emlékszik vissza erre az időszakra, nincs-e nosztalgiája a mai este után?

- Meg fog lepődni, nincs. Én csak amolyan botcsinálta performer voltam, magam soha nem mertem színpadon produkálódni, Sáry László zenész-zeneszerzővel, Nagy Zoltán színésszel és Török László fotóművésszel jártuk az országot az Ének a napon felejtett Hintalóért című nagy szabad avantgarde-versemből készített színpadi akciónkkal. Nekem csak az volt a feladatom, hogy megigyak a színpadon, akkoriban jellegzetes fekete kalapomban, három liter fröccsöt. Mit mondjak, ezt a színészi alakítást minden alkalommal remekül hoztam…

Szerepel a tervei között újabb verseskötet, esetleg regény?

- Az NKA alkotói ösztöndíja miatt nemcsak tervem, de kötelességem is egy újabb verseskötetet összeállítanom június végéig, és kiadnom a következő könyvhétig. Ebben az elmúlt három-öt év versei szerepelnek majd. Sok vers – hiszen a Fáradt kadenciák-ciklus csak szelete a sok egyéb költészeti formának és megvalósulásnak. A hónap végéig tehát kutatok-keresek az előző kötetem óta meg nem jelentetett verseim után könyvtárban, interneten, a dolgozószobai kuplerájomban – ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok akkurátus ember, aki rendben tartja pld. a megjelenéseit. A holdfénytől megvakult kutya lesz a kötet címe. Ne most kérdezze, majd ha megjelenik, megmagyarázom, mit értek a címen… Ja, és még az idén hozzá kell kezdenem, mégpedig gőzerővel, a Papírváros című, ötkötetesre tervezett regényciklusom  harmadik könyvéhez. Erőt veszek magamhoz, nagy levegőt a tüdőbe, és leülök prózát írni. De akkor sokáig úgy is maradok…


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. július
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+