Jelenlegi hely

Maradnék Nóránál


Avagy: Árni Ibsen Mennyországa a Vigadóban

Leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan működik majd a kettészelt színpad és a két játék egyszerre, anélkül, hogy az áthallás zavaró lenne. Meg arra, hogy miután a nézők szünetben helyet cserélnek, miként áll majd össze az előadás végére a történet, a cselekmény, az időrend. Ha egyáltalán lesznek ilyenek, ha még érdekesek lehetnek ezek a konzervatív dolgok egy skizofrén vígjátékban. Hát, nem voltak.

Izgatottan vártam azt is, pontosabban talán inkább reméltem, hogy úgy lesz: Árni Ibsen Mennyországának különös alcíme, az orvosi szakzsargonból kölcsönzött műfajmegjelölés – skizofrén vígjáték – csak a színpad, a díszlet kettéosztottságára utal majd. S persze figyelemfelkeltő, közönségcsalogató, hogy minél többen eljöjjenek a Békéscsabai Jókai Színház Vigadójába. Hamar kiderült azonban, hogy ennél többről (vagy kevesebbről?) van szó, mert ha nem is a hasadásos elmezavar, de a lelki betegség, szellemi sivárság, a kommunikációs nehézség és kontroll nélküli, értelmetlen lét mindenképp jellemezte a darab szereplőit.

Ha hirtelen ítélnék, azt mondanám, inkább maradok a másik Ibsennél és Nóránál! Nekem jobban tetszik a hagyományos színház, meg a forgószínpad, nem akarok szünetben helyet cserélni, két előadást egyszerre, vagy kétszer, hosszan ugyanazt. Főleg nem félek a katarzistól, végigbőgtem én már nagyon sok előadást. De nem mondok ilyet, mert látom a nagy munkát, ráfordítást, jöjjön hát a „varázslat”, még ha kiábrándító is! 

A kortárs izlandi író művét Tege Antal színművész rendezte, és az előadás működött; az áthallás nem zavart, és nem okozott bonyodalmat a helycsere, még az sem, hogy mit láttam előbb és mit utóbb. Sietek leszögezni, hogy a rendhagyó színpadra állítás igen komoly kihívást, technikai, mesterségbeli tudást igényelt minden résztvevőtől, aminek a színészek igen magas színvonalon eleget is tettek, valamennyien kiemelkedő alakítást nyújtottak. Ugyanakkor három órán át ragozni a semmit, mutatni ugyanazt – hogyan üti ki magát hat fiatal egy buliban – elég sok, hosszú, fárasztó. Értem a szándékot, hogy tükröt kell tartani, rádöbbenteni a fiatalokat, szánalmas, kiábrándító, tarthatatlan az ilyen életforma; de ahhoz, hogy a fiatalokhoz eljusson az üzenet, el kell jönniük a színházba. Hétfőn este a nézőtéren nem ez a korosztály képviselte a többséget, és csak remélni tudom, hogy a későbbi előadásokon majd másképp lesz.

Hat fiatal, három pár érkezik valahonnan - nem tudjuk, hogy honnan - a kölcsönkért kéglibe, hétvégi házba egy délután. Ott isznak, szórakoznak, próbálnak beszélgetni egymással, megnyílni, nyilvánulni, de nem sok sikerrel. Időnként monológok törnek fel egyik-másik szereplőből, amelyekből régebbi rossz emlékek, szexuális kurdarcok derülnek ki, de túl sokat életükről, családjukról ezekből sem tudunk meg. Leginkább saját maguk szellemi sivárságán, idétlenségén, korlátain vihorásznak.

Árni Ibsen jópofán, humorosan állítja be hétköznapi figuráit; úgy tűnik, megérti, még kedveli is ezeket a fiatalokat. Főleg gyengéiket, botlásaikat mutatja fel, és azzal, hogy az ábrázolásmódja egyszerre nevetséges és szánalmas, nem akar mást, mint kiemelni őket ebből a sivárságból és a normálisabb élet felé irányítani. Egyetlen napnál is rövidebb idő az, amit a fiatalok a délutáni érkezéstől együtt töltenek, majd az átbulizott éjszaka után, amint valamennyire magukhoz térnek, indulnak vissza a városba. Hogy pontosabban hova, az a nézők számára titok marad. Pontosítok: annyi cselekmény vagy inkább változás a három óra alatt mégiscsak történik, hogy a párok összetétele módosul: ketten-ketten nem ugyanazzal a barátnővel távoznak, mint akivel érkeztek.  

Valószínű, ez a korosztály nagyon hasonló, akár egyforma ott fenn, északon, az Atlanti-óceáni szigeten, Grönland és Skócia között, vagy a skandináv országokban, bárhol Európában, Amerikában. S Árni Ibsen pont ezt az uniformizált ürességet akarja felmutatni, ettől akar elidegeníteni, hogy figyelmeztessen, mert ez az életforma pusztító, értelmetlen és elfogadhatatlan.

A párhuzamos játék azt jelenti, hogy a társaság a hétvégi ház kertje, terasza felől érkezik, ott játszódik az egyik darab, majd beszállingóznak a házba, és ott a másik. Közben ki-bejárnak, bent saláta készül, tévé és zene szól, heverésznek, isznak. Kint is főleg az utóbbi, a kertben a medence a központi hely, no meg a grillező. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a saláta is ott marad, meg a grillezett húst sem fogyasztják el.) Szokatlan, meglepő, rendhagyó, kísérletező előadás. De minden bonyodalom ellenére sikerült összhangot teremteni tartalom és forma között: a kettészelt színpad csak a keret, a fiatalok tudathasadása, állapota alkohol előtt és után – ez adja a tartalmat. Menny és ország, fekete és fehér ellentéte dominál a látványban, bútorokban és a ruhákban is. Kint és bent játszanak, ami nemcsak a helyszínt jelenti, hanem a szereplők lelkét, kapcsolatait, a jelen és az emlékek, a valóság és a képzelgés ellentétét is.

A színészek végig talpon voltak, nem is mentek le a színpadról, hol az egyik játéktéren játszottak, hol a másikon, kinn vagy benn. A bejárat, kijárat, ház és kert váltakozása örök mozgást, körforgást hozott elénk. Többszörös koncentrációt igényelt az előadás az összes szereplőtől, fokozottan kellett figyelniük egyszerre mindkét helyszínre, minden belépésre, nehogy kiessenek a ritmusból, a rendkívüli feladat teljesítéséért minden dicséretet megérdemelnek. Kiváló teljesítményt nyújtottak, egy ilyen darabban nem is megy másként, hiszen itt mindenki főszereplő.

A vendégként Gudjont játszó Jászberényi Gábor óriási vehemenciával diktálta társainak végig az iramot, meggyőző alakítást nyújtott. A lányok közül Komáromi Anettet Unnur humoros szerepformálása miatt említem elsőként; a mély nihil ellensúlyozására nagyon kellett a sok nevettetés, és pont ezt remekül hozta. Kara Tünde Steinunn figuráját hisztérikaként állította elénk, de monológjában és azzal, hogy visszatér régi szerelméhez, mély emberi érzelmeket jelenített meg magas színvonalon. Anitaként Liszi Melinda egyfajta naivát formált, új lányt a társaságban, sikeresen villantott fel belső értékeket. A három fiú teraszon, kertben előadott jelenetei kiemelkedőek, Szabó Lajos medencei monológja egészen drámai, emlékezetes.

Bár Steinunn dönt úgy, hogy visszatér Gudjonhoz és vele távozik, az igazi fordulat mégsem ez, hanem amit Czitor Attila Tryggvi alakjában megvalósít; a nagy ívet, változást az ember életében meggyőzően eljátszani, igazán elismerésre méltó teljesítmény. Az addig legcsendesebb, önállótlan, gyerekes, dolgokat halogató (nyárfaültetés) vagy nem befejező (szex) fiú a darab végén, mint akinek elveszik a játékát, teljesen felpörögve, begerjedve villanyfűrésszel hadonászva, őrjöngve hagyja el a buli helyszínét. Ez megdöbbentő, félelmetes! Ott mindenki behúzta a nyakát, azt hiszem. Alig merem leírni, hogy akik így „elvannak” felnőtt létükre a gyermekhomokozóban, és akikkel bármi megtörténhet, azok bármire – talán még ölni is – képesek… „Vagy ilyesmi…”

A díszlet is igen komoly kihívást jelentett egy ilyen extravagáns előadáshoz; tulajdonképpen két színpadot kellett felépíteni, a nyári lak teraszát és a belső teret egyszerre elválasztani, szigetelni, ugyanakkor biztosítani az átjárhatóságot. A berendezés a modern skandináv stílust idézi, visszafogott elegancia, tér, levegő, kényelem jellemzi. Szeredai Enikő, a Képzőművészeti Egyetem végzős hallgatója vizsgamunkájára megérdemli az ötöst. Kiss Kata jelmezei igényesek, a fekete-fehér ellentétre komponált színvilág találó, hatásos, az uniformizált ifjúság életérzését, öltözködési szokását és főleg lelki sötétségét, belső ürességét markánsan jelöli. Egyedül Anita lóg ki a sorból, meleg barnát, drappot, nőies ruhát visel; talán mert még új, talán mert láthatóan érzékeny, szenved ebben a társaságban. Nem egészen világos számomra és szerintem nem is nagyon illeszkedik a ruhatárba a tüll és a kimerevített aljú szoknya használata.

Tege Antal rendező a színház legfontosabb küldetésének akar megfelelni, amikor Árni Ibsen szerzői szándékát követi: tükröt tartani a nézőnek, ráadásul a fiatal, a középiskolás korosztálynak, hiszen őket állítja reflektorfénybe, róluk rántja le a leplet. Szánalmas, megdöbbentő képet fest róluk; innen felállni csak úgy lehet, ha a gyerekek azt mondják: nem akarok ilyen lenni, nem akarok tovább így élni. A súlyos értékvesztés, erkölcsi válság idején magasba tartani ezt a tükröt különösen nagy felelősség. Kívánom, hogy sikerüljön, és minél többen nézzenek bele!

Niedzielsky Katalin


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
 
2017. november
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+