Jelenlegi hely

Mindenki a bosszúvágya alapján választ szakmát


Szándékosan megkésett gondolatok – egy szerencsére problematikus – előadásról

Éliás Tímea kritikája


Magyar évadot hirdetett a Békés Megyei Jókai Színház. Elsőként egy Hamvai Kornél és Nádasdy Ádám által átgyúrt, megfűszerezett – bár eredeti változatában sem pikantériamentes – Arisztophanész-darabot tekinthetett meg a közönség. A történet összességében hű maradt az eredetihez: az állandóan háborúzó, vagy épp államügyekkel foglalkozó férfiak sűrűn megfeledkeznek otthonhagyott feleségeikről. A pamlagon heverő nők ezt egyre rosszabbul tűrik, és úgy döntenek, itt az ideje a cselekvésnek. Előbb megpróbálják rávenni férjeiket, hogy kössenek békét. Amikor ez nem sikerül – mert, természetesen, hogyan is sikerülhetne – nem esnek kétségbe, öntudatosan meghirdetik a világtörténelem első szexblokádját.  

Az ingyenélő, ám ebből is pénzt húzó véneket egyszerűen kihajítják az Akropoliszból, és megkezdődik a(z) (ön)kínzás. Az arisztophanészi, ma akár nyersnek is feltűnhető, szófordulatok helyett Hamvai Kornél kitűnő érzékkel találta meg a kényes egyensúlyt a fiatalok számára is érthető, s még az idősebb korosztály számára sem túl megbotránkoztató, vérbő humor között. Nádasdy Ádám vérbő és szókimondó verseit Gulyás Levente zenésítette meg, dinamikus hangulatokat dübörögtetve föl az épület öreg falai között. A minden előadáson „élőben” közreműködő négytagú zenekar valódi csemegét jelentett a színházrajongóknak, hiszen az élőzene (anyagi- és egyéb meggondolások miatt) napjaink színpadain háttérbe szorulni kényszerül. Ennek velejárója, hogy a színészek is mikroporttal – tehát élőben – énekeltek, ami szintén a színházi varázslathoz tartozik, ugyanis, még inkább aláhúzza az örök szabályt, mely szerint nincs két egyforma előadás.

A Lüzisztraté címszerepére a közönség véleményét erősen megosztó, inkább csak a mozivászonról, illetve a bulvárlapok pletykarovatából ismert, Dobó Katát hívták meg. A művésznő az itt töltött bő két hónap alatt sikeresen beilleszkedett a társulatba, és elhíresültségéhez képest, lelkesen vett részt a próbafolyamatban. Minden igyekezete ellenére játéka, egy-egy eladáson belül is, nagyon hullámzó volt. Néha volt időnk belefeledkezni a színésznő lényében hordozott gyönyörűségébe, elragadó bájába, kecses mozgásába; a monológokban jól érzékkel és tempóval megérzékített önirónia arra utal, hogy valódi színészi kvalitásokkal rendelkezik. Ezeket az őszinte pillanatokat azonban gyakran megzavarták a hamis hangok, vagy elfelejtett szövegrészletek, melyek egyértelműen a színházi rutin hiányára mutatnak.

Lüzisztraténak határozott, talpraesett karakterének kiegészítője férje, a zoknifüggő perzsa nyelvész, Kolofón, Gulyás Attila hiteles megformálásban. A fiatal színész (aki az utolsó előadások egyike előtt vehette át a Prima Primisszima-díjat), az itt töltött évek múlásával egyre biztosabb kézzel nyúl a a számára kiosztott figurák megformálásához. Az, hogy ez a szerep lehetőséget nyújt számára az éneklésre, csak tovább fokozza bennünk a libabőrzést. A színész-szakos hallgatóknak (Gulyás saját nevelésű színész) nem könnyű a prózai alakításhoz szükséges ismeretek és készségek mellett a zenei képzettség is megszerezni; így nem is mindig sikerül megállniuk a helyüket zenés produkciókban

Úgy gondolom, Gulyás Attila Kolofon-alakítása megmutatta, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie.

A cselekmény alakulásában fontos szerepet játszik egy fiatal házaspár. Az érzéseit szemérem nélkül, bátran kimutató Mürrhiné (Paczuk Gabi) és a kinézetében is különc, bogaras Kinéziász (Csomós Lajos) alkotja e különös párost. A várból kiszökő fiatalasszony pattanásig feszíti az erotika legkülönfélébb húrját, amikor a csatából hazatérő, felajzott férje előtt kelleti magát. Ez a jelenet kétségtelenül a darab szexuális vonulatának a csúcsa: a két színész tökéletes összhangban kínozza egymást. A helyzetkomikum ráadásaként a párbeszéd egymásnak feszülő mondataiban pezsegnek a szójátékok, köztük, felcsattanó közönség-tapssal, a mára klasszikus kiszólás – meg fognak lepődni ezen, és természetesen, nem lepődnek meg – a „nefürgyéle”.

A fiatal színésznő, az előző felszólítás ellenére, szinte fürdőzik a szerepében: végre egy karakter, ahol minden oldalát megmutathatja Paczuk Gabi. Sok egyéb megjelenés mellet, bármikor érzelmes boszorkánnyá tud változni a színpadon, aki megdöbbentő hajlékonysága – és erotikus mozgása – mellett búgó hangjával is elvarázsol mindenkit. Csomós Lajos pedig, mintha saját mélységeiből ásta volna elő a – legpozitívabb értelemben vett – megtestesült szerencsétlenségét. A bemutatón még érzékelhető feszélyezettsége néhány, a közönség által végigszórakozott előadás után, teljesen eltűnt, és a helyén nem maradt más, mint aminek maradnia kellett: a kíméletlen, kacagtató önirónia.

A feszélyezettség – nagy általánosságban – az egyértelműen merész kellékhasználat számlájára írható. A férfiszínészekre felszerelt hatalmas műfalloszokat ugyanis maguk a „felszereltek” is vegyes érzésekkel fogadták. Felmerül a kérdés: nem lépi-e át a szexualitás ilyen mértékű színpadon felmutatása az „ízléstelenség” határát. Néhány, idősebb néző kifejezetten közönségesnek találta a gigantikus „ál-nemiszerveket”. E sorok írójának véleménye az, hogy többek között az is a színház feladata, hogy olyan, ki nem mondott kérdéseken rágja keresztül magát, amelyekkel a hétköznapokban nem, vagy különböző erkölcsi, társadalmi és/vagy mindenféle korlátok között foglalkozunk csak. A próbák kezdetekor felmerült, de – hosszas beszélgetések és érvelések után – végül jelentősen finomított rendezői koncepció szerint a szexualitás még a végül felmutatottnál is nyíltabban kívánkozik a színpadra. A fiatalok körében ez a „szabad(os)szellem” egyértelműen kedvező visszhangra talált: az ókori görög irodalom ezen keresztül is kilépett az „unalmas és felesleges olvasmányok” kategóriájából. A közönség sorait fürkészve azon tűnődtem, a középiskolás osztályok szimpátiájának megszerzéséért cserében a színháznak, mely a színház közönségének fontos és aktuális felfrissítésével járna, vajon, nem kell-e, nem kellett-e néhány nyugdíjas bérletről lemondania.

A társulat őszebbik felének megjelenésére nem találok jobb szót a szeretnivalónál. Az a hatás, ahogy a látszólag áldozatra készülő nők dinamikus zene és vakítóan villogó stroposzkóp kíséretében, a véneket kidobálva, egyszerűen elfoglalják a fellegvárat, az első felvonás végéig megmarad és jótékonyan működik. A tanács tagjait alakító színészeknek (Hodu József, Jancsik Ferenc, Mészáros Mihály, Vajda Károly, Szőke Pál, Csipke Sándor) először valószínűleg azon a (még egy színész számára sem könnyen emészthető) tényen kellett felülemelkedniük, hogy immár a „vének” táborát gazdagítva lépnek színpadra. A verslábakban tanácskozó vének emlékezetes alakításai közül számomra felejthetetlenek maradtak Vajda Károly egész nézőteret megkacagtató egyéni hangeffektjei. Az egyébként nem túl nagy szerepükben rejtőző jellemkomikumokra hihetetlen érzékkel találták rá, bár ezen nincs mit csodálkoznunk, tapasztalt vén színpadi rókák ők, igazi profik. A koreográfia – és a már sokszor említett modern dalszövegek – sem jelentettek akadályt számukra.
Az általuk életre keltett figurák váltak eszközeivé a ravaszul elrejtett, így nem direkt, ám lényegét tekintve cseppet sem antik társadalomkritikának.

A katonák (Vadász Gábor, Ács Tibor, Czitor Attila, Gombos Dániel), Pürilampész tábornok (Presits Tamás) vezetésével, lelkesen vesznek részt saját nevetségessé válásukban. Az önmegtartóztatás kínjával küzdő-küszködő „hadsereg” a legkülönbözőbb – egyébként, a mindennapokban lépten-nyomon föltalálható – férfi-karakterekből áll össze. A szenvedélyes kártyástól a közgazdászon és a néma filozófuson át, széles skálán mozognak a teremtés koronái, de egy valamiben nem különböznek egymástól: senki sem bírja sokáig – altestileg – oldalborda nélkül. Az „állati ösztön”, tetszik, nem tetszik, végül mindenkit ledönt a lábáról, és elérkeznek abba az állapotba, amikor már senkit sem érdekelnek otthon az idegesítő háziállatok, a feleség derekára rakódott plusz kilók, úszógumik, avagy elrontott csokis sütemények.

Ezzel szemben, az athéni asszonyok (Fehér Tímea, Tóth Zsófia, Komáromi Anett, Nagy Erika, Gál Zsuzsa, Gyaraki Lívia) számára épp ezek a napi női dolgok adnak állandó beszédtémát. Mert bár az erényöv önkéntes és nemes szándéktól vezérelt, a dezertációs kísérletek felvillantják előttünk az érem másik oldalát: a libidóválság nem válogat a nemek között. Átlagos nők átlagfeletti kreativitással teremtenek maguknak ürügyeket a szökésre, a terhességtől a lyukas otthoni tetőig.
Nem mellesleg, a strandjelenetben súlyos töménységgel folyó női hiúság, hisztéria és fecsegés, akár hétköznapinak is nevezhető – a mi hétköznapiságunknak. Ahol egy négyzetméterre ennyi szebbnél szebb vagina jut, senki sem csodálkozhat a visító kozmetikusokról szóló anekdotákon.

Különben is, a politika is csak addig bonyolult, amíg a férfiak kezében van (az is). „Vagy, amíg felesleges időtöltésként, demokráciát üzemeltetünk” – teszi hozzá a férfiasság tájszólásos megtestesítője, Antagonész (Tege Antal).
A véreres valóság elől senki – még egy, az értelmetlen öldöklés mérlegének másik serpenyőjében „álló” spártai mintahím – sem menekülhet. Ő hozza be a képbe azokat a férfiakat, akik minden hatalmat és erőt magukénak hisznek, ám a fehérnépnek köszönhetően, velük történik, történhet meg (ahogy ma is) a nagybetűs Férfi leglátványosabb hasra esése. Felesége, Lampitó (Tarsoly Kriszta) az addig segédeszközként (el)használt szebbik nem szószólójává növi ki magát. A fiatal színésznő állati üvöltésekkel és férfias mozgással, gesztusokkal próbálta hangsúlyossá tenni a spártai nők legtipikusabb tulajdonságait. Ez azonban, és nem sajnálhatjuk eléggé, mert Tarsoly kiváló művész, az lett az eredménye, hogy a néző nem láthatta meg a karakter lényegét: a minden keménysége ellenére is szenvedő, szerető nőt.

Bartus Gyula a gyermekként szexuálisan bántalmazott, idegösszeroppanás szélén álló lelkiismeretes demokrata, Drákész főtanácsos szerepében lép színpadra. Úgy érzem, ez a szerep nem jelentett számára komolyabb művészi feladatot, nem késztette nagyobb erőfeszítésekre, így alakítása inkább a rutinszerűen megoldott feladat felé mutat el, mintsem egy újabb művészi probléma, emberi-gondolati kísérlet felé. Az ő színészi alkata eleve bonyolultabb, mint amit ez a szerep megkívánt tőle.

Pinczés István tapasztalt, kiváló rendező, tudja, hogyan kell egyensúlyozni a jó ízlés és giccs, a harsány és halovány, a látványos és mély határmezsgyéjén. Rendezését ezúttal is, a darab tematikai és szóhasználati meredeksége ellenére, az arányok és viszonyok pontos megteremtése határozta meg. Lehetőségeit kihasználta, jól felkészített, bátor csapatot küldött a bemutatóra, és ez fontos, a csapat, a csapatépítés. Munkálkodása Békéscsabán így nem csak egy kétségkívül nagy sikert elkönyvelő produkcióban definiálható, de abban is, hogy elhitette a társulattal: együtt (is) megy!

Howard Lloyd, díszlet- és jelmeztervező nem először munkálkodik a Jókai Színház falai között. Díszletének forma- és színvilága szemet gyönyörködtető. A knószoszi palota visszaköszönő motívumainak köszönhetően, valóban ógörög jelleget kapott az előadás. A forgószínpad folyamatos működtetésével pedig sikerült kikerülnie, hogy megunjuk a központi háttérképet. Ugyanakkor, méretei miatt, néhány jelenetben határozottan akadályozta a színészi játékot, a színpadi mozgást a díszlet. Semmiképpen nem segítette Topolánszky Tamást koreográfiai megoldásaiban, holott, egy zenés darabnál ez végzetes is lehet. A színészek többször kiszorultak a látó- vagy játéktérből – látvány- vagy játszóhely hiányában. A jelmezekkel is igyekezett korhű látszatot kelteni. Dobó Kata mesés piros tunikájától például az egész nézőtér lélegzete elállt (ebben természetesen a színésznő szépségének is jelentős szerepe volt). Az athéni asszonyok átlátszó tógái azonban – láthatóan nem szándékos – illúziórombolásként nagyanyáink fehérneműkészletét rejtették, annak ellenére, hogy a feleségeket alakító színésznőknek nincsenek szégyellnivaló domborulataik. Sőt!

Az előadást utólagosan is figyelmébe ajánlom minden hímsoviniszta nézettel rokonszenvező férfinak (és az ilyesmit eltűrő feleségeiknek), minden szórakozni és nevetni vágyó fiatalnak, és mindkét nem magát „konzervatívnak” érző képviselőjének. Természetesen, álságos ajánlóm már a következő, hasonlóan merész és provokatív bemutató útját igyekszik igazgatni – ha nem Békéscsabán, akkor másutt...

Éliás Tímea


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. október
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+