Jelenlegi hely

Szex és New York - Beszélgetés Márton Andrással


Márton András színész- rendező-politikus. Békéscsabán Kanmanust, a nehézsúlyú lepedőakrobatát alakítja Plautus A hetvenkedő című komédiájában, de életpályája során a magyar vonatkozások mellett az Újvilágban is alkotott. Itthon játszott minden jelentősebb színpadon, a Katonától a Madáchon át a Nemzetiig. Amerikában diplomataként dolgozott, de emellett tanított Irvine-ban, Virginiában és a budapesti Színművészeti Egyetemen is.

 

 
- Ön a magyar közéletben hangsúlyosan elhelyezi magát, ugyanakkor színészként, színházi emberként az az érzésem, hogy igyekszik abszolút független maradni. Ez tudatos döntés, vagy csak a felületes szemlélő látja így?

Márton András: Abszolút tudatos. Én azt gondolom, a színháznak a politikával csak annyi dolga van, amennyiben egy morális sztenderdet tart. Ezen túl a politikával foglalkoznia nem szabad, hiszen tulajdonképpen az az eleme, hogy mindenkihez szól pártállástól, politikai meggyőződéstől függetlenül. Ez így volt ,amióta világ a világ, hiszen ha elgondoljuk, Moliere – aki XIV. Lajosnak balett betétet írt a darabjába – ahogyan a hatalmi struktúra változott, megírta a Tartuffe-öt. Tehát a színház, ha nem az aktuális morális kérdésekre ad választ a maga módján, akkor nem látja el a feladatát. Én a politizáló színházat csak úgy tudom elfogadni amennyiben olyan társadalmi helyzetben születik meg mint Brecht színháza; amikor egy nagyon erős morális kérdéssé vált az, hogy az a háborúellenesség, az az általános közérzet megszólaljon a színházban, ami a társadalmat mélyen foglalkoztatta. Ehhez megtaláltak egy zsenit – Brechtet –, aki valami olyan újat talált ki, mint Shakespeare óta még senki. Ilyen értelemben el tudom fogadni a politikai állásfoglalást, de ebben a mai világban azt gondolom nagyon nagy hibát követ el az, aki ezt az úgynevezett politikai bélyeget magára húzza.

Márton András

- Önnek bőven vannak külföldi tapasztalatai. Lát arra reményt, hogy Magyarországon is elsősorban a szakmai kvalitásai alapján ítéljenek meg egy-egy színházi szakembert, és csak azután sorolják be valamelyik „táborba”?

Márton András: Ennek kellene következnie. Évtizedek óta követeljük, hogy végre kössenek társadalmi békét a magyarok, de hogy ki kezdje el, azt soha nem mondja meg senki. Elkezdenie pedig annak kell, aki hatalmon van, mert aki nincs hatalmon, az szükségszerűen lázong. Engedményeket, gesztusokat a hatalom tud nyújtani ,és ezt jó esetben viszontgesztusok követik. A rendszerváltásig a színházakban uralkodó vonal nem gyakorolt semmilyen önmérsékletet, nemigen tett gesztusokat sem, a deklaráltan egyébként nem is létező, a fű alatt alkotó oldal felé. Most ez a hajdan ellenzéki oldal kerül pozícióba. Itt az ideje, hogy oldják ezt a helyzetet és a közönség érdeklődése, bírálata legyen az elsődleges, a szerzőkkel, a rendezőkkel, a színészekkel szemben. Szakmailag kellene kifogástalan emberekkel dolgozni. Ha egy olyan szituáció van munka közben, ami morálisan tökéletesen ellenkezik az elveimmel, amit én rendezőként vagy színház vezetőként képviselek, akkor azt nyilvánvalóan kezelni kell, de ezeket a határvonalakat a lehető legtávolabbra kellene kitolni. A lövészárkot – bármennyire fájdalmas is – be kellene temetni, mert ha mi nem tesszük meg ma, akkor a következő generáció holnap tovább mélyíti.

- A New York-i Magyar Kulturális Központot Ön 2001-től 2005-ig vezette, majd a Hiller féle minisztérium gyorsan félreállította. Az utódja, Orsós Jakab László viszont később valahol azt nyilatkozta, hogy nem volt nehéz elkezdenie a munkát, mert Márton András már „feltörte az ugart”. Ha már a lövészárkok betemetésénél tartunk, tudtak Önök érdemben kommunikálni?

Márton András: A minisztérium abban az időben mindent elkövetett, hogy én ne találkozzam az utódommal, ne tudjam neki átadni, amit kiépítettem, pedig az nem volt jelentéktelen. Amikor hazajöttem, egyszerűen magánemberként megkerestem, és egy étteremben átadtam neki mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy szüksége lehet rá: kapcsolatokat, projekteket, tapasztalatokat és, hogy melyik fiókban mit talál. Ezt ő köszönte szépen, azután, hogy a központ milyen irányba, milyen eredménnyel dolgozott tovább, azt már az ő koncepciója mentén lehetne megítélni. Milyen az élet! Nem olyan régen hallgattam a Kossuth Rádióban, amikor azt nyilatkozta, hogy őt időnek előtte hazarendelték, és megakadályozták abban, hogy szabályszerű átadás-átvételt hajtson végre. Úgy tudom, a kiírt vezetői pályázatot azóta érvénytelenítették, szóval ezek a sebek nehezen gyógyulnak, a szereplők változnak, a módszerek egyelőre maradtak.

- Azt értem, hogy a környező országokban miért vannak Magyar Intézetek, illetve a párizsi vagy a londoni is beláthatónak tűnik. New York a modern művészetek Mekkája. Magyarországnak mitől annyira fontos ott hídfőt építenie?

Márton András: Egy országot – többek közt – az tesz ismertté, az emeli fel, ha vannak világsztárjai. A nemzetközi karrierek bölcsője New York. Aki zenészként, táncosként, színészként, íróként vagy képzőművészként világsztár szeretne lenni, ezt a várost nem tudja elkerülni. A New York-i Magyar Kulturális Központ egyik missziója az én koncepcióm szerint az, hogy fiatal, a befutás lehetőségét hordozó tehetségeket időről időre összehozzon olyan közönséggel, olyan döntéshozó menedzserekkel, akik azt tudják mondani, ebben fantázia van, ebbe befektetek. Mi minden év március 15-én kibéreltük a Carnegie Hall kistermét, és magyar zenészeket léptettünk fel. Mindegyikre rátalált egy-egy amerikai menedzser. Válhatott volna ebből olyan rutin, hogy a Zeneakadémia vagy a Képzőművészeti Egyetemről egyenes út vezessen legalább egy bemutatkozás erejéig a világ egyik kulturális központjába. Fontos azonban, hogy Amerika óriási piac, és az egészre is figyelni kell. Mondok egy példát: a Bartók vonósnégyes mondjuk a világ tíz legelismertebb vonósnégyese között szerepel. Az amerikai menedzserük pedig a déli és a nyugati parton volt képben, a keleti parton mi segítettünk be számos koncert megszervezésénél. A befektetésünk, ha a koncertturné összes hozadékát tekintjük, busásan megtérült, de beszélhetünk a magyar népzenéről is. A magyar népzenének a népzenéhez egyáltalán nem értő amerikai közönségre őrült hatása van. A ritmusa olyan, hogy alig tudták ülve hallgatni, hát még amikor beindultak a néptáncosok… Mi – mint magyarok – ezzel leálltunk, pedig hasonló pozícióban voltunk akkor, mint az ír steptáncosok. Az írek nem féltek pénzt fektetni Michael Flatley-be, azóta a fél világ ír táncokat lejt. Mérhetetlen nagy hibának gondolom, hogy ez a kultúrexport leállt, majd elkezdődött a magyar fringe, az avantgard kivitele. Úgy gondolom, homokot vittek a Szaharába, és ez teljesen független az én személyes ízlésemtől vagy értékrendemtől, hiszen ami izgalmas, esetleg újszerű lehet Magyarországon, az lehet tök érdektelen New Yorkban. Ha van egy kitalált koncepció, akkor szigorúan amellett kellene haladni, bajusznövesztő fesztivált rendezni az adófizetők pénzén, pedig hát… enyhén szólva, nem tűnik pótolhatatlan kulturális befektetésnek.

Kettőn áll a vásár.

- Térjünk vissza Magyarországra. '82-ben Ön alapító volt a Katonában, '91-ben a Merlinben, 2001-ben New Yorkban a központot alapította; hellyel-közzel tízévente valami újba kezd. 2010-ben mire számít, mit hoz a közeljövő?

Márton András: Nincs ebben ilyen programozottság, ezek a helyzetek jönnek. Amikor a Merlin színházban – mint alapító – már úgy éreztem, hogy a kollegáim olyan lelkesülten, dinamikusan dolgoznak, mint egy megvadult elefántcsorda, és mindjárt eltaposnak, akkor hozta az élet, hogy Los Angelesben kellett főkonzulátust létrehozni és rám esett a választás. Fél év külügyi tanulmány után egyszerre csak azt vettem észre, hogy főkonzul vagyok, vezetek egy tíztagú stábot, és mindent a nulláról kell felépítenem, beleértve a főkonzulátus épületét is. Az élet hozta a New York-i munkát is, mert valakinek azt is „ki kellett találnia”. Az élet a magamfajta ember elé, aki nyitott szemmel jár, hozza a megoldandó feladatokat, de nekem nem életcélom, hogy mindig „alapítsak” valamit. Én nagyon szeretnék nyugodtan üldögélni valahol valami pozícióban, de ez valahogy eddig nem adatott meg. Lehet, hogy ez lenne a legnagyobb kaland. (nevet)

- Teljesen szubjektív kérdés. Az én korosztályom az MTV bábfilmjein nőtt fel. Megkerülhetetlen figura a Legkisebb Ugrifüles, akinek Ön kölcsönözte a hangját. Soha semmilyen beszélgetőpartnerénél nem hozott föl érdekes szitukat, hogy miközben komoly dolgokról tárgyaltak, aközben egy vérbeli komikus szinkronszínész hangját hallják?

Márton András: Nem, mert nagyon komoly ember vagyok, még doktorátusom is van. (nevet) Ha valaki a komoly, és komolytalan emberekre osztaná fel az élet résztvevőit , akkor az véleményem szerint rendkívül nagyot téved. Az élet szüli a komoly és komolytalan helyzeteket, pillanatokat-periódusokat. Én most itt Békéscsabán a Hetvenkedőben az öreget, Kanmanust alakítom. Hát mit gondol ez az élet? Engem volt , amikor excellenciás uramnak szólítottak, most meg letolom a gatyámat a színpadon!? Ha én ezen gondolkodnék nem tudnék teljesíteni a színpadon, de továbbmegyek: a másik oldalon sem tudnék. Ezek csak szélsőséges helyzetek, de megszámlálhatatlan sok életszerepben kell helyt állnunk, ihletettek vagy gátlásosak vagyunk, szeretünk-utálunk, én úgy érzem, számomra a teljes élet ezen keresztül adatik meg.

- 2006-ban Ön válogatta a POSZT műsorát. Az ország összes színházát végiglátogatta ennek kapcsán és ítélnie kellett. Békéscsabáról a következőt mondta, idézem: „Fájdalom, hogy mesterségben, ismertségben, személyiségükben le vannak maradva, de létrejött a NINE. Egyébként meghatódtam, hogy ebben a nagy sivatagban ilyen kincset találtam.” Elhelyezné nekünk most is Békéscsabát a színházi térképen?

Márton András: Egy picit muszáj a NINE-hoz visszakanyarodnom. Egy musical vagy jó vagy rossz. Olyan nincs, hogy kiemelkedően, megdöbbentően, velőtrázóan jó, vagy gyalázatosan, gyötrelmesen rossz. A sikere is többé-kevésbé limitált, a bukása valószerűtlen. Én New Yorkban valószínűleg az összes futó musicalt láttam. Valahány vendég jött, az mind a Broadway-t akarta látni és nekem illett őket elkísérnem. Érdekes, fantasztikus előadások, kitűnő technika, de nekem nem a műfajom, és a könyökömön jön ki a Thoroughly Modern Millie, a 42nd street, az Aida és többi. Amikor eljöttem , és Békéscsabán láttam a NINE-t akkor azt láttam, hogy ezek a színészek – ezt az egyébiránt gépies és nagyon technikás amerikai musicalt – szívvel-fájdalommal, kitörni vágyással játszották. Ez pont az, amiről beszéltem, amitől ez az előadás nagyon jó volt itt , valószínűleg attól rossz lett volna a Broadwayn vagy a West Enden. Szerintem extra hozzáadott értéket képviselt, hogy ez itt megszületett, és nagyon emberi volt. Ennél jobban számomra egy musical nem jeleníthető meg. Szerencsére a társulat itt azóta is egyben van, és vannak köztük nagyon érdekes emberek. Az elmúlt évad prózai előadásai közül láttam párat, és az volt az érzésem, hogy itt megnyílt valami. Nagyon sok magyar rendezőt kedvelek, de sommás ítéletként rólam elmondható, hogy a külföldi rendezőket szeretem. A legkatartikusabb színházi élményeimet mondjuk Andrei Serbannak, Robert Wilsonnak, Peter Brooknak, Ariane Mnouchkene-nak köszönhetem. Az, hogy ez az intézmény így kinyitotta a kapuit a külföldi szakemberek előtt, óriási dolog, nagyon nagyot gazdagodott vele a társulat. Itt nyitottak a színészek, meg tudták ragadni azt a többlettudást, ami a külföldi rendezőkkel dolgozva megszerezhető. Nagyszerű, hogy nyertek díjakat, de számomra jelenleg nem ez a mérvadó, hanem az, hogy a társulat – akikkel most együtt élek reggeltől estig – foglalkozik a színházzal, nekik ez fontos. Nagyon sok vidéki színházban jártam, ahol a színész élet berúgástól berúgásig tartott, közben ment a világ szidása, egy darabig hangosan, majd egyre csendesebben, végül csendben meghalnak. Ebben a színházban ambíció van, és ez a legnagyobb kincs.

Junior
 


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. augusztus
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+