Jelenlegi hely

Tanmesebeszéd


CRITICAI LAPOK | Államcsőd, eladósodás, hitelhegyek, cso­davárás - kell-e ennél aktuálisabb téma ma Magyarországon és szerte a világban? Aligha, hiszen a mindenre és mindenkire kiterjedő válsággal gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában kénytelenek vagyunk szembesülni - még a csapból is ez folyik, azazhogy csak folyna, ha már réges-rég nem foglalta volna le azt is az ügybuzgó végrehajtó. Kovács Frigyes rendező pedig, mielőtt Békéscsabán belevágott a legis­mertebb Dürrenmatt-darab színrevitelébe, mintha feltette volna magának és a színészeinek azt az egyszerűnek tűnő, ám a produkcióval kapcsolatban gyakorlatilag sorsdöntő kérdést, hogy amikor az emberek élete javarészt a pénztelenség, a munkanél­küliség és a lehetséges menekülési módok köré csoportosul, akad-e bárki, aki az egész napos hajsza és túlélőtúra után még a színházban ülve is ezzel akar foglalkozni.

Tegyük a szívünkre a kezünket, és mondjuk ki őszintén: nem, tényleg nincs ilyen ember, hiszen több mint elég az a dózis, ami a médiumokból, az internetről, a családi, baráti, munkatársi közösségekből ránk zúdul e témakörben. A színház a szórakozás és szórakoztatás terepe, zivataros időkben különösen, éppen ezért a békéscsabai Az öreg hölgy látogatásának egy január végi bérletes előadásán tapasztaltak - ti. hogya közönség egyértelműen és határozottan komédiának vette a látottakat - ugyan kissé megleptek, a színpadi történéseket odaadó figyelemmel követő nézők reakcióit mégis adekvátnak vélem. Persze nem arról van szó, hogy a Jókai Színház csapata a rendezővel karöltve felhőtlen vígjátékot kreált volna Dürrenmatt kissé darabos tanmeséjéből, ám a közönség kétségkívül rezonált az enyhén operettes beütésű, többnyire illusztratív megoldásokat előnyben részesítő színpadi nyelvre.

Illusztratív, de akár azt is mondhatnám, hogy óvatos: a közvetlenül Ill meggyilko­lása előtt Güllen polgármestere által heves gesztikulációval, rikácsoló hangon előadott, a botcsinálta bérgyilkosok lelkiismeretét megnyugtató szózat akár emlékeztethet is valamely mai politikus percemberke rémisztő hadoválására, de amit látunk, az se nem paródia, se nem másolat. Igen, ilyen egy/a politikus - legfeljebb ennyi következtetést vonhatunk le a sunyi vezető magánszámából, és szembeötlő, hogy a mának és máról leginkább szóló, minden didaktikusságuk ellenére a fülünket azért meg-megütő mondatok következetesen nem lesznek hang- és fajsúlyosabbak a többinél. Ettől viszont érthető módon az egész játék elkönnyített és tét nélküli lesz, de mivel rendezői döntést sejtünk a háttérben, ezért nem is igen kárhoztathatunk senkit: a recenzens megáll a puszta tény regisztrálásánál.

De akkor miről is szól ez az este? A két, körülbelül egy-egy órás felvonásból álló előadás elsősorban és kizárólag a dürrenmatti szüzsére összpontosít, vagyis el akar mesélni egy történetet az elejétől a végéig. És ezt a célt tisztességgel végre is hajtja, bár a műsorfüzet szerint harmincnégy (!) játszót színre léptető produkció éppen a. színészi játék szempontjából erős hendi­keppel küzd, miközben néhány ihletett pillanatra és súlyos jelenlétre mégis tud építkezni a rendezés. Zalán Tibor drama­turgi közreműködése sokat tompított az eredeti szöveg túlbeszéltségén, ezzel is a színpadi események egyetlen, jól kijelölt mederben tartását segítve. Végeredményben pedig inkább látunk egy bizarr szerelmi történetet krimiszállal átszőve, semmint antikolt bosszúdrámát - így aztán hiába is emlegeti a párkákat a görög-latin szakos tanár, nem nagyon akaródzik neki hinni -: a fiatalon megalázott Claire Zachanassian visszatér múltja helyszínére, hogy sajátos, véres pedagógiájával megleckéztesse az őt valaha kegyetlenül kiröhögő güllenieket, és persze egykori szeretőjét, Illt. Semmi sem vonja el a figyelmünket a kapzsi városlakók és az őket rezzenetlen arccal figyelő milliárdosnő viszonyának egyes stációiról. Mintha a történet nem is takargatott példázatszerűsége köszönne vissza Bujdosó Nóra praktikus díszletében is, ami valójában a nagyszínpad teljesen üres, fekete függönyökkel határolt doboza, amibe jelenetről jelenetre betolnak vagy leeresztenek a szituációt körvonalaiban megidéző mobil díszletelemeket. Pontosan értjük, amit meg kell értenünk: a vidéki kisváros összegraffitizett falai, a pókhálós cégérek, a szakadt abroszok varázsütésre tűnnek el a második részben, amikor a pol­gárok már a remélt és elvárt hitelből előre költekeznek. A belógatott feliratoknak, a három polgár alkotta kar kommentárjainak még talán Brecht is örülne egy kicsit. Papp Janó igényes jelmezei a díszlethez hasonló­an jelentékeny átalakuláson mennek át: a gülleni lakosok szürkét szürkével variáló, a kispolgári létezés minden közönségességét magukba szívó ruhadarabjai után a fináléhoz közeledve a vágyálmokat és ízlést tükröző sokféle tarkaság lesz úrrá a szereplők öltözékén. A saját városának fogságába eső Ill rémes, csíkost csíkossal kombináló háztáji öltönyének változatlan­ságát csak még jobban aláhúzza a jelenetről jelenetre egyre túlzóbb, főleg aranyból és annak sötétebb-világosabb árnyalataiból megálmodott ruhakölteményekben pará­dézó Claire törékeny alakja. A tavalyi Csárdáskirálynő Cecíliája után most a Dürrenmatt-darab címszerepével tért vissza a békéscsabai deszkákra Fodor Zsóka, aki eléggé meghökkentő módon szerelmes asszonnyá szelídítette a dürrenmatti sorsistennőt. Ami igazán fenyegető ebben a kortalan, múmiaszerű lényben, az javarészt bőséges jelmeztárának köszönhető. Sajnálatos, hogy a másik valódi főszereplő nem találja a helyét az előadásban: Nomád Földi László Ilije mozdulatlan és mozdít­hatatlan színész benyomását kelti, akiről onnan lehet megállapítani, hogy most már aztán igazán dühös, ha toppant egyet. Egy szerencsétlenkedő, tétovázó, még a saját sorsa alakulásában sem érdekelt Ilt mutat, akiről bízvást állíthatjuk, hogy nem fog hiányozni senkinek. Az egész seregnyi mellékszereplő közül szerencsére néhányra érdemes odafigyelni. Bartus Gyula simulékony, pragmatikus gondolkodású, a város érdekeiről szónokoló, de szigorúan a maga céljait szem előtt tartó polgármester, Katkó Ferenc nagyhangú, a derűs felszín mögött nem is nagyon rejtegetett erőszakkal operáló rendőr, míg a polgárok kedélyesen nyomorgó karát vezető energikus Csomós Lajos az előadás egyik pillére lesz a nézőtér és a színpad közé hidat verő megszólalá­saival. A legemlékezetesebb jelenet Tege Antal tanárának köszönhető: a városi értelmiség utolsó, megfáradt képviselője a halálra ítélt Ilinek józan, szomorú hangon számol be arról a folyamatról, melynek során szembesült a saját magában valahol mélyen rejtőzködő, mégis mindig ugrásra kész gyilkossal.

Azzal a talán mindünkben ott lapuló gyilkossal, akiből hirtelen nagyon sok lesz a darab zárlatában, amikor a nézőtéri fények feljönnek, s a városka nyilvános közgyűlésének résztvevőivé változunk. A kameramanok minket is vesznek, a nézőtér szélein álló szereplők minket is buzdítanak, de a közönség tagjai nem veszik komolyan a színészeket. És ezt jól is teszik, hiszen aminek tanúi voltunk az ezt megelőző százharminc percben, az csak játék volt: nem több, de nem is kevesebb annál.


JÁSZAY TAMÁS

Forrás: CRITICAI LAPOK


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. december
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+