Jelenlegi hely

Választási bemutató Békéscsabán


Beszélgetés Laurian Leontin Oniga, román rendezővel

A színházi szomszédolás évadjának utolsó állomásához érkezve, a román kultúra hónapjának keretében mutatta be április 9-én a Békés Megyei Jókai Színház Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél című drámáját Laurian Oniga, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház igazgatójának rendezésében.

A rendezővel többek között Caragiale filozófiájáról, a román színjátszási hagyományokról, a kulturális egynyelvűségről, és nem utolsó sorban a politika „színpadravonásáról”,  beszélgettünk, ami különösen pikáns téma a magyarországi országgyűlési választások előtt két nappal.

Ion Luca Caragiale neve kevéssé ismert Magyarországon, pedig a naturalizmus korszakában alkotó, az abszurd felé hajló író munkássága kiemelt helyet foglal el a román irodalom- és drámatörténetben.

– Caragiale egy paradigmát állított fel, egy politikai modellt az ő korából, amelyikből - mintha el lennénk átkozva - nem tudunk kilépni ebben a mai politikai világban.

Caragiale, témáit tekintve, mindig elsődlegesnek tartotta, hogy időszerű legyen, és a jelen problémáit, kérdéseit boncolgassa.

– És ebből kifolyólag a gondolkodásmódja mai, anélkül, hogy ő akarta volna. Azok a dramaturgok, akik átdolgozzák maivá Az elveszett levelet, nem biztos, hogy jót tesznek. Van egy politikai modell, amiből nem tudunk kilépni. A parlamenti képviselők politikai életét értem ez alatt, a demokráciát, a szabad választásokat, ahol mindig verseny van, és a versenyben mindig ugyanaz történik, mint Caragiale korában.

 Laurian Leontin Oniga

Olyan szövegről beszélünk, amely 1884-ben íródott, és kilenc évtized alatt kilenc fordítása született…

– Két dolgot említenék: egyszer adott az a szöveg, amelyiket a Jókai Színház felajánlott (Bodor Ádám átdolgozása – a szerző), de ez a szöveg adaptáció, és nem fordítás. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan adott a tény, hogy Caragiale nyelvezete, a beszélt nyelv, melyen szereplői megszólalnak, önmagában véve szinte lefordíthatatlan: nagyon sok régies és tájnyelvi kifejezést használ, melyek a szöveg érdekességét, fűszerét alkotják, és nagyon speciálisan jelenítik meg ezt a világot. Gyakorlatilag ugyanarról van szó, mint az olasz dialektikus színházban: a dél itáliai szövegek az észak itáliaiaknak lefordíthatatlanok.

Image

Az eredeti szöveget tekintve mi az, amiben más, mint a többi fordítás, adaptáció?

– Caragiale nagyon sok oximoront (humorosan önellentmondásos kifejezést – a szerző) használ, olyanokat, mint: tisztára fekete, tisztára mocskos, a szereplők nevei pedig beszélő nevek. Mondhatni, Caragiale nyelvújító volt, ezek a szavak korábban nem léteztek sem a román irodalmi-, sem pedig a köznyelvben. Kitaláló volt, és sajnos látnok. Azért sajnos, mert jó lett volna, ha nem hasonlítunk azokhoz, akiket megjelenít írásaiban, legalábbis a politikai életben nem.

Image

Tehát Caragiale és a darab kapcsán, függetlenül a kulturális hagyományoktól, beszélhetünk egyfajta univerzális színházi nyelvről?

– Ez a csapat, akikkel most Békéscsabán dolgozom, olyan színészek, akiket nagyon jól értek. Értem az útjukat, ahogy eljutnak a szerepig. Mikor Caragiale darabjait színpadra viszik, a román színészekkel általában baj van. Van egy nagy differencia köztük, pontosabban a nyugati és dél-romániai színjátszási hagyományok között. Dél-Romániában a balkáni befolyások nagyobbak, mint nyugaton. Az ő játékuk, játékosságuk teljesen más, mint a nyugatiaké, mondhatni, egzisztenciális hőfok-ritmus különbségről van szó. Ezalatt azt értem, hogy a temperamentum megmutatása teljesen különbözik, sokkal élőbb a dél-románság ritmusa. A tragikumot másképp fogják fel, másképp értelmezik: egy kicsit elvonatkoztatva, semmi sem végleges, semmi sem olyan súlyos, mint itt és most, ebben az adott pillanatban. Holnap vagy egy fél óra múlva pedig lehet akár teljesen más. Játékos felelőtlenség van a déli románságban, mivel a balkániságba eleve kódolva van egyfajta játékos felületesség.

Mi a készülő előadás esszenciája, amely által mind a színészek, mind pedig a nézők el tudnak vonatkoztatni, és magukénak tudják érezni a korabeli Romániában játszódó darabot?

– Ha Caragiale-ról beszélünk, a nyelvi különbség nyilvánvaló, de ez a nyelvi probléma nem foglalkoztat minket a munkafolyamatok során. Ezzel párhuzamosan viszont van egy másfajta különbség, amely meg is teremtődik, és egyben át is hidalódik: az a közös dolog, közös ügy, a múlt és annak kihatása a jelenre, ahogyan a politikához közelítünk. Ez a közös attitűd, ahogyan az én rendezői elgondolásom, és a színészek is közelítenek a témához, a politikum nevetségessége. Az elveszett levél szövege és egyben a készülő előadás központjában a politikumot tárgyalja. A mai politikai életet tekintve mindenütt a világon újabban nagyon sok közös gond van: a politikusok, a választási kampányok nevetségesen hasonlítanak egymásra, a politikai pártok ugyanúgy viselkednek, és ebből kifolyólag ugyanaz a fenntartása a nézőnek a politikummal szemben mindenütt a világban. Caragiale-t tekintve paradox az a helyzet, amelyben ő elgondolásai révén létezett: a diktatórikus rendszerben, melybe született, egyetlen dimenzió volt, egyetlen hang, melyet az egy hangból több hanggá alakult, hangzavaros demokrácia váltott. Caragiale elégedetlen volt a régi rendszerrel, de az új rendszer sem tudta boldoggá, elégedetté tenni. Az elveszett levélben pontosan ezt a felfogását ábrázolja: megtámadja a parlamenti politikát, a diktatúrát, ugyanakkor nincs lehetséges alternatíva, felkínált változás, ennek következtében abszurd szituációban létezünk. Semmi nem tetszik neki, de lehetséges alternatívát sem lát. Ebben rejlik a paradoxitása.

Az abszurd egyik eszköze a szarkasztikus komikum.

– A kacagás, a nevetés a politika legnagyobb ellensége. Úgy gondolom, ha a politikusok azt érzik, hogy nem vesszük őket komolyan, akkor a létező legkényelmetlenebb helyzetbe taszítjuk őket. Ha sikerül nevetnünk rajtuk, elértük célunkat. Caragialénak van egy aforizmája, melyben azt mondja: „Nagyszerűt érzek, förtelmeset látok”. Ez a mondata meghatározza művészi viszonyát a világgal: olyasmi ez, mint a sírva kacagás.

Mészáros Csilla

Fotó: Junior

Forrás: Magyar Teátrum Online

 


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg



Google+