Jelenlegi hely

Zalán Tibor: "Nincs idő fúrásra"


- Hogyan kerültél Békéscsabára?

Fekete Péter igazgató hívott ide – két találkozás után. Egyik egy éjszakai beszélgetés volt, Telihay Péter rendezővel hármasban, ültünk és beszélgettünk hajnalig egy bezárt csehó üres teraszán Szabadkán; a másik egy tanóra volt, az újvidéki színi akadémián, ahol előadást tartottam Hernyák György főrendező osztályának, a békéscsabai igazgató pedig vendég, és aktív „hallgató” is, volt az órámon. Azt mondta, tetszik neki, amit csinálok, ahogy csinálom, látja, hogy zordak a körülményeim, ha szabad leszek, próbáljuk meg együtt. Zalaegerszeg épp akkoriban lökött ki magából, azt se mondva, köszönöm, hogy a legnagyobb szarban segítettél nekünk újracsinálni, másodszor is elindítani azt a színházat, ahonnan most egy ócska és mocskos és aljas gesztussal kirakunk, és a helyedre hozzá nem értő, de a politikai féldilettánsoknak megbízható művészeti féldilettánsokat, vagy tán egészen azokat, rakunk; lebegtem, Feketének ebben a helyzetben megvolt a bátorsága és kurázsija ahhoz, hogy azt mondja, gyere.

Mentem. Azóta kapok hideget-meleget bennfentes színházi körökből a döntésemért, de nem érdekel, tetszik, hogy felszálló ágba akarja hozni, vagy már hozta is, az új, dinamikus igazgató a színházat, s én elkínlódom vele; ha sikerül, megnyertük, ha nem, majd szól, és akkor továbbállok.

– Milyen feladataid vannak itt?

– Részben tanítok, színház- és drámatörténetet, belecsempészve némi elméletet és dramaturgiai ismereteket. Szeretem a gyerekeket, talán ők sem idegenkednek az óráimtól. Rendszeresen járok próbákra, és a rendezők meghallgatják a véleményemet. A Disznójáték átgenerálozásában a kezdetektől részt vettem, megbecsülés volt, hogy Fekete szinte minden javaslatomat vagy elfogadta, vagy kipróbálta a színpadon. Nem szerepelek dramaturgként a színlapon, nem is nagyon érdekelnek ezek a külsőségek, fontos megélnem, hogy amikor szükség van a tudásomra és a tapasztalatomra, a rendező megkeres.

Tanítom szépírásra a leendő színészeket, most éppen az időmértékes versek fölött gyötrődünk. Meg kell azt tanulni! Azután majd jön a próza, a dráma; megzabáljuk a műnemeket.

Ja, és a honlap nyelv- és stilisztikai helyessége fölött ügyelek, de arról nem szívesen beszélek, mert sajátos rendben kerülnek fel oda a szövegek. Mielőtt látnám azokat, már fölteszik a néha harminc hibától is hemzsegő friss írást, azután elküldik nekem, én kijavítom, ha szerencsém van, két nap múlva már a szabatosabb szöveg van fent, de azt, akkor, már a kutya sem olvassa, mert akkorra fölötte már két új, még javítatlan írás tündöklik. Jogos a kérdés, mi a szart csinál a Zalán, ha a honlap teli van hibával. Megsúgom: permanens kétségbeesésben ázik emiatt.

– Milyen a mai magyar drámaírók és a színház viszonya napjainkban? Mi a Te helyed ezen a palettán?

– Úgy tűnik, soha nem volt jobb a viszony születő dráma és aktív színház között, mint napjainkban. Az évenként megrendezésre kerülő Deszka-fesztivál élő szerzők épp színpadon lévő darabjait játssza egy hétig, Debrecenben. Az első rendezvény egyik válogatója voltam, emlékezetem szerint száznál több drámát néztem meg. Aki azt mondja, a magyar dráma ma válságban van, vagy hazudik, vagy nem ért a dologhoz. Az persze, hogy ez a kor nem alkalmas igazán a nagy drámai helyzetek előállításához, mondjuk, a tragédiák megcsinálásához, valószínűleg igaz. De, a dráma műnemén belül azért vannak műfajok, sőt, művajok, és műbajok, melyek a kort pontosan le tudják képezni, vagy föl tudják rakni a színpadra.

Én meg a paletta? Soha nem szeretettem keveredni. A drámaírók között sem. Nem vállalok és nem szövetkezem. Magánpalettámon magán-drámaíró vagyok. Vagy csak azt hiszem. És ha tévedek, még mindig jobban járok, mintha egy masszában száradnék a többiekkel. Ezzel csak pont annyit akartam mondani, addig vagyok drámaíró, amíg a drámát írom. Onnantól kezdve más vagyok. Valami, de nem az.

– Hamarosan bemutatják Békéscsabán a Janus Pannoniusról szóló drámádat. Hogyan született a mű? Volt-e különleges aktualitása a megírásnak?

Merő Béla rendező felkérésére írtam meg a szöveget. Reneszánsz év van, ilyenkor szokás pénzeket elkülöníteni az ilyen kóborpoétáknak, mint amilyen én vagyok. Janust kérte, én meg nagyon nem szerettem ezt a kérést. Nem sokat tudunk az életéről, teljesen hamis kép – vagy a teljes kép vékony szelete – rajzolódik ki elénk a könyvekből. Sok fontos dolog bizonytalan az életében, Mátyással való kenyértörése, ellentmondásosnak feltűnő viszonya Vitéz Jánossal, vélhető kapzsisága, hatalomra törése; fiatalkori, erotikus epigramma-költészetének az elhallgatása sem tett jót a kialakítható arcnak. (Gondoljunk bele, roncsolt-e a József Attila-befogadáson az a tény, hogy a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben olvashatóvá vált a költészete iránt érdeklődők számára!)

– Vajon, érdekes lesz-e a mai néző számára a több száz ével ezelőtt élt költő élete? Hogyan tudtad elkerülni, hogy ne „ismeretterjesztő” szöveggel találkozzon az olvasó és a néző?

A mi érdekli az embereket kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha lement az első előadás. Azt hiszem, van esélyünk arra, hogy a nézők sajátjuknak fogják érezni a darabot, hiszen olyan problémákhoz nyúltam benne, amelyek minden korban és minden korosztály számára érdekesek lehetnek. Eleve az, hogy a Janus haldokló Janus tévelyeg immár kitelt életében, téveszti össze az őt körülvevő embereket, hiszi a cselédeket hajdani szeretőinek, az árnyakat hajdani tanítójának, Guarinónak, vagy épp Mátyásnak, a nagy ellenségnek, akár Martialisnak, az irigyelt példaképnek… Víziókkal és félvíziókkal próbálom a tisztázhatatlan helyzeteket és viszonyokat megragadni. Itt kell köszönetet mondanom Szörényi Lászlónak, az Irodalomtudományi Intézet igazgatójának, és Jankovics Józsefnek, az Intézet igazgató helyettesének, akik a legmodernebb és legújabb Janus-kutatás eredményeibe avattak bele!
A hatalom és az ember, a művész és a mecénás, a művész és a hatalom, a halál számadása és az élet válaszai erre – soha nem érdektelen kérdések. Az meg, hogy ismereteket közvetítsek, mindig is távol állt tőlem, ezért sem lettem irodalomtörténész, megbecsült tudós, csak egy földönfutó poéta, aki jókedvében, vagy a barátai kérésére, drámákat is firkálgat.

– Hogy haladnak a próbák?

Ez a kérdés nem rám tartozik, Merő Bélának kéne feltenned. Nekem hallanom kell, hogy zajlanak a próbák, mert hétfőnként-keddenként az osztálytermem közelében ordibálnak a színészek, és ami áthallatszik, néha emlékeztet az én szövegemre. Azért, be is ülök közéjük, olyankor azt látom, hogy nagyon szépen alakulnak a viszonyok és a szövegmozgások.

– Hogy viszonyulnak a színházi előadás résztvevői a drámádhoz?

Megrendít, és ez nem duma, az a tisztaság és szeretet, ahogy a színészek kezelik a darabot. Bartus Gyula a szöveggel él együtt már hetek óta, néha a büfében is meglep azzal, hogy egy-egy monológot elrögtönöz nekem (ha van ilyen szó), ahelyett, hogy azt mondaná, vigyek oda neki egy unikumot. Fontos számára a szerep, a szavak labirintusa, noha számtalan, talán ennél fontosabb szerepet is megkapott már pályája során. Méltó ellenpontja Tege Antal, aki Mátyást játssza, nekem külön öröm, hogy egy gimnáziumba jártunk vele Nagykőrösön, noha, sajnos, nem ugyanabban az időben. Hogy ez mitől lehet itt fontos? Tege nyilván hozott valamit abból a közegből, ami akkor még a nagykőrösi gimnázium volt, minimum tartást és szakmai tisztességet, Arany János-i szeretetét és becsületét a szómunkának. Alakítása penge, tanítani lehetne. Kovács Edit anya-szerepe viszonylag rövid, de generális pontjára szerkesztettem a darabnak, így hálás, ám nehéz feladat. A művésznő a nagy színészek egyszerűségével és pontosságával hozza az áldozatot, amit hoznia kell, bevallom, néha könny szalad a szemembe, amikor piéta-jelenetüket nézem. De megemelem a kalapomat a fiatal, stúdiós művészek előtt, gondolok itt Liszi Melindára, Üveges Rékára, Verbó Ákosra és Udvarhelyi Nándorra, akik hallatlan szakmai alázattal és igyekezettel segítik a nagybeteg költőt képzelgéseinek végigélésében.

– Egyezik-e a születendő előadás világa az általad elképzelt világgal?

 

Merő Béla és Zalán Tibor

 

Szerencsére, nem egyezik. Egyezzék Merő Béla világával, hiszen ő a rendező. Harminc éves pályám során már megtanultam, hogy nem annak kell megjelennie a színpadon, amit elképzeltem, hanem, amit megírtam. A kettő nem ugyanaz. Merő szövegtisztelő rendező, az utolsó nagy és magányos mogulok egyike, nem is mindig és mindenhol tudnak vele mit kezdeni, neki nem derogál egy vessző elhagyását is megbeszéli velem. Nem azért, mert vadállat vagyok (ebben az tudok lenni, persze), hanem, mert tudja, hogy a jelek, főképp a nyelvi jelek világában, a legapróbb elmozdulás is földcsuszamlással járhat. Egymás melletti lakásban vagyunk a színészházban, olykor nem csak egy-egy pálinka okán megyünk ki a teraszra, hanem az adódó problémák megbeszélése miatt is. Nem az első közös munkánk ez, és bízom abban, hogy nem is az utolsó. Közös munkáink során hol őt rúgták ki a munkahelyeiről, hol engem, hol mindkettőnket. Most épp csönd van körülöttünk, és ahogy látom, meg is teszünk mindent azért, hogy az is maradjon. Békéscsabán, a színházban, most, szerencsére, a megfeszített munkának van ideje. Nincs idő fúrásra, genyózásra, kijátszásra, betartásra, besározásra, följelentgetésre. A légkör nyílt, a problémák nyilvánosak, a megoldások is közös munkát igényelnek.

– Mik a következő feladataid?

Móra Rab ember fiai című kisregényéből csinálok történelmi drámát, vagy, ahogy az igazgató egy nyilatkozatában megfogalmazta, nagy történelmi drámát. Vannak vele gondjaim, nem is kevesek. A Móra-mű önmagában egy gyermek-ifjúsági témájú színpadi játék kereteihez ad alapanyagot. Hogy lesz ebből történelmi dráma? Ráadásul nagy! Ropog az agy… Még nem tudom. Nehezíti a helyzetemet, hogy tudomásom szerint, jeles és jelentős színészek vannak felkérve olyan szerepekre a darabban, amelyek a regényben gyakorlatilag epizód-szerepeknél nem fontosabbak, nem is jelentősebbek. Ráadásul, Apafi fejedelem az utolsó erdélyi fejedelem volt a fejedelmek sorában, és a maga nemében gyenge és elég rongy alak, a fia, aki szintén a darab gyermekszereplője, olcsóságban még őt is felülmúlta. Mit kell tennem tehát? Szerepeket teremtenem, megtalálnom az Apafi-képben a történelemben használhatót, tehát, történelmet kell szereznem, teremtenem a színpadra, hogy gyermeknek-felnőttnek élmény és történelmi kaland legyen az előadás. A puding próbáján minden ki fog derülni. Egyelőre még csak ennyit tudok.

– Meddig maradsz Békéscsabán?

Egy ember valahol maradása két októl függhet. Akarja-e, hogy maradjon, aki foglalkoztatja. Akit foglalkoztatnak, hajlandó-e a felkínált paraméterek között tovább tevékenykedni. Jelen pillanatban úgy gondolom, hogy még maradok Békéscsabán, a Jókai Színházban. Több dolog tetszik nekem – a másik oldal véleményét nem ismerem, rólam. Tetszik, hogy az igazgató csak akkor keres, ha szüksége van a véleményemre, ha valamiben megerősítést akar, vagy a tanácsomat kéri. Egyébként szabadon mozgok, egyetlen feltétele ennek, hogy a munkámat mindig végezzem el időre, az óráimat rendben tartsam meg. Itt jut eszembe Novák igazgató, Kolibri Színház, ultimátuma, aki képes volt a dramaturgjának, nekem, több megalázó kötelem között ezt a feltételt szabni egy A4-es lapon: „ Január 11-től a portán kérem rögzíteni és aláírásával igazolni az épületbe való érkezést és távozást”. Tette mindezt azért, hogy „közös megegyezéssel” rúghasson ki. A mondat magyartalan megfogalmazásán túl csak az a sunyiság a zavaróbb, mely egy állítólag gyerekeknek játszó színház vezető embereinek agyából gyennyedzett elő...) Biztos vagyok benne, hogy ha Békéscsabáról mennem kell, civilizáltabb lesz az elválás – ennél csak az lehet.

Amúgy, ha bemegyek próbára, amikor az igazgató rendez, megköszöni ezt, ha észrevételem van, azt azonnal kipróbálja, és nem a saját ötleteként adja tovább a színészeknek; legfeljebb később nem használja, ha nem illeszkedik az előadás szövetébe; ha megakad bármiben, nem szégyell tanácsot kérni. Egyszer sem csapott be; nem tőle tudom, de megvédett már, amikor mások támadtak a hátam mögött – jelen pillanatban a teljes bizalmamat élvezi. A társulatot szeretem, nagyszerű és tehetséges, jó szellemű emberek alkotják, ha sikerül jobban kommunikálni kifelé az eredményeket, hamarosan az általános megítélésben is sokat lendülünk fölfelé.

Maradásomnak még két személyi oka is van. Merő Béla rendezővel több évtizedes barátság köt össze, és a napi munkakapcsolat, amire eddig nem nagyon volt lehetőségünk, leszámítva a Griff Bábszínházban eltöltött röpke évet kirúgásunkig, nagyon sok emberi és szakmai hozadékkal jár. A vele való beszélgetések feltöltenek, irányokat adnak, illetve irányokat változtatnak bennem. A másik Gáspár Tibor színészetalon fel-feltűnése a büfében, aki már nem tagja a társulatnak, de hazajáró lélekként kiválóan funkcionál. Mivel őt azok közé a művészek közé sorolom, akikre büszke lehet a szakma, így a barátságára én is, hihetetlen öröm, hogy félórákra, negyedórákra, a legváratlanabb időpontokban, akár csak egy-egy fröccsre, összefutunk. Lehet, nem mondunk egymásnak két értelmes szót sem, csak két vicc csattan el és két röhögés – de az energiák, azok a belső energiák, egy tekintettől, öleléstől, sokáig rendben vannak utána...


Adalberto Bezimenyi


h i r d e t é s  

kulisszan834.jpg


 

 
 
                         

 

 



Magyar Teátrum színházi hírek

korlatoknelkul.jpg


forradalom-es-szinhaz.png

 

 


h
k
sze
cs
p
szo
v
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 
2017. augusztus
 

Keresés

Keresés űrlap



Google+