Egy ország ikonja, a magyar zenei élet kultikus alakja, számtalan legendás színházi szerep megformálója, mindenki Koppánya. Vikidál Gyulával a Lovak című musical‑táncjáték kapcsán beszélgettünk Békéscsabán, a Jókai Színházban. – Ragány Misa interjúja
Hogyan jött a rock zenéből a színház?
Nem teljesen vagyok egyedül, de talán a legismertebb azok közül, akik a rock zenéről váltottak a színház felé. Nekem sem ment simán. Az első próbálkozásom 1982-ben a Krízis című Máté Péter – S. Nagy István darabban volt. Az ő ötletük volt, hogy próbálkozzak meg ilyesmivel. Aztán jött az István, a király, amiben inkább a Pandora’s Box frontembere énekelt, mintsem egy képzett színész. Ez egy fordított helyzet volt, de hát Koltay Gábor úgy képzelte el, hogy az István tábor az egy színészekből álló intellektuelnek tekinthető csapat, a Koppány tábor pedig a rockerekből. Ez még nem változtatott az én színházi helyzetemen. Az első komolyabb váltás az 1985-ben történt, amikor Kerényi Imre az egykori Nemzeti Színházban, ma már Magyar Színház, megcsinálta kőszínházi előadásként az Istvánt. A ’83-as ősfelállásból egyedül én lehettem az a szerencsés, aki ebben a már színházi előadásban, nagyszerű rendezésben, nagyon komoly színészekkel léphettem színpadra. De ez még mindig nem változtatott a helyzetemen, hiszen még mindig a Pandora’s Box frontembere voltam. Aztán ’86-ban jött egy régi ismerős, sajnos már nincs közöttünk, Miklós Tibor – aki egyébként már ’80-ban megkeresett az akkor alakuló Rock Színház Evita előadása kapcsán – és mindenféleképpen szerette volna, ha beszállok a Jézus Krisztus Szupersztárba, választhattam Júdás és Pilátus közül. Számomra egyértelmű volt, hogy Pilátus, valahogy titokzatosabb volt nekem. Na és ezt követően jött a Nyomorultak főszerepe, ezt tekintem annak a pillanatnak és annak a döntésnek, hogy talán merem vállalni a színházi színpadot. Nyilván ez sem ment egyedül, még a Nemzetiben igen komoly művészekkel együtt élhettem egy kicsit. Sinkovits Imre, Agárdy Gabi bácsi, Garas Dezső, komoly neveket mondhatok, akik eljöttek és megnézték a Nyomorultakat és azt mondták, hogy igen, rendben vagyok, alkalmas vagyok arra, hogy a színházat válasszam… Így keveredtem a színházba.
És a rock zenével most hogy áll?
Alkalmi csapatom a Mobilmánia. A fiúk nem követelik tőlem, hogy állandó tag legyek, hanem amikor ráérek, akkor szívesen látnak és örömmel. Az egy különálló világ, akkor egy kicsit elmegyek és dühöngök. Kiélem magam a rock zenei szívemmel és agyammal, ami egy kicsit másabb, mint a színház, de azt vették észre rajtam a törzsközönség tagjai, erőteljesen színésziesen csinálom még a legkeményebb nótákat is és ettől valahogy az egész olyan másképp szól. Pedig próbálok úgy énekelni, hogy ne vegyék észre, a musical és az opera éneklés az egy picit másabb, mint a rock zene.
Kevesen tudják, hogy Ön dalszerző is.
Valóban kevesen tudják! Ez még akkor kezdődött, amikor az első gitárt a kezembe vettem a hatvanas évek végén. A P. Mobil átalakulásakor, vagyis a hetvenes évek végén teljesedett ez ki. Az akkor készült repertoár kilencven százalékának az énekdallamát is én írtam és szövegeket is jegyeztem. Utána a Dinamitban öt nóta zeneszerzője is voltam, az összes dal dallamszerzője, sőt az első nagy lemez összes szövegét én írtam. Aztán folytatódott ez a Pandora’s Boxban, ott is az összes dallam az enyém és néhány szöveget is írtam.
Melyik a kedvenc saját dala?
Ez nagyon nehéz. Amikor az emberben egy dal születik, akkor az mindig valami ötlet, fájdalom, boldogság, külső vagy belső trauma eredménye. Vannak dalok, amelyek nagyon közel állnak hozzám. A Mobil időszakból a Honfoglalás az egyik legjobb a Menj továbbal együtt. A Dinamit időszakból a Tépd el az időt – ennek a szövegét S. Nagy István írta – és az Igazság, ami egy végtelenül egyszerű és rendkívül igaz dal. A P. Box időkből a Soha nem elég, az Engedj és talán még a Vágtass velem említhető vagy az Ómen lemezről a címadó dal, szóval van egy-kettő, ami súlyos. A szólólemezeimre szintén elkövettem néhány dalt, de ez így van rendjén, ez nagyon sokszor segítség. Például most is, a Lovak című musical kapcsán. A szerzők – Bartus Gyula, Benedekfi István és Benedekfi Zoltán – engedélyével kicsit alakíthattam azon a dallamon, amit eredetileg nekem írtak Mohikán szerepére. Úgy éreztem, hogy a tehetségemből és a harmónia ismereteimből kifolyólag egy kicsit hozzátehetek vagy elvehetek a saját szám íze szerint, valahogy a történet megkívánta. Belenyúltam a szövegbe, de természetesen megmutattam, elővezettem, ahogy ilyenkor illik. Ez nem azt jelenti, hogy ebben a darabban dalszerző vagy bármiféle akarok lenni, csak jólesik, ha valami jót találunk ki és csinálunk közösen. Már világsiker, agyon ajnározott darabot komoly jogdíjakért egyszerűbb csinálni. Ez egy sokkal nehezebb vállalkozás és az a kép van bennem – öreg koromnál fogva hadd mondjam ezt nagyon nyugodtan és nagy tisztelettel minden magyar szerző iránt –, hogy amit mi ilyenkor megcsinálunk, az lehet, hogy öt év vagy tíz év múlva valaki számára egy etalon lesz. A fiatalok fognak ebből tanulni, meríteni, megtanulni egy-egy dalt, ami tetszik, és az lehet, megszólal majd valahol, valamelyik tanuló énekes vagy musical színész szájából és akkor azt jól esik majd visszahallani, hogy ezt mi csináltuk, emlékszel, ez a mi kis szüleményünk.
Hogy érzi magát a Jókai Színházban?
Harmadszor játszom itt. ’94-ben kezdtem a Légy jó mindhaláligban, öt évvel ezelőtt a Rab ember fiaiban Apafi Mihályként – abszolút prózai szerepben, nagyon jó volt, nagyon jól éreztem magam – és most. Amikor Fekete Péter a Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetésben részesült néhány szóban próbáltam ecsetelni, hogy mily nehéz a fővárostól 220 kilométerre színházat csinálni, hiszen az emberek másként gondolkodnak, mint a fővárosban. Itt nem tudunk 35-40-et játszani egy előadásból. Sok minden van vidéken, ami engem sokkal jobban izgat, bár nagy dolognak tartom, ha valaki fővárosi színházban játszhat, de nehezebb dolog vidéken megmutatni magunkat! Én szeretek itt lenni Békéscsabán. Aranyosak és tehetségesek a kollégák, akiket már régóta ismerek, és amikor találkozunk, támogatjuk, szeretjük egymást, jó csapatmunka folyik itt!
Milyen céljai vannak még, mi viszi előre?
Sajnos az ember életét meghatározza az anyagi helyzete. Ma Magyarországon a nyugdíjból nem mindig lehet megélni – még egy színművésznek sem. Ez az egyik oldala, amiért nem lehetnek célok. A másik, hogy egy bizonyos kor után behatárolható, hogy milyen szerepeket kaphat valaki. Van egy tűréshatár, amit még el lehet játszani 66 évesen, mint én vagyok, de ez a színházi repertoárok szereposztásának mondjuk a tíz a százaléka. Ráadásul manapság minden színház arra törekszik elsősorban, hogy a saját színészeinek adjon munkát és ez teljesen természetes dolog, a szabadúszóknak nehezebb. Az én helyzetemet tovább nehezíti, hogy besoroltak musical színésznek, nem tudják elképzelni, milyen vagyok prózában, pedig játszottam prózai szerepeket, azt mondják jól… Ezek miatt nem tudok tervezni.
A mai fiataloknak mit üzenne?
A mai társadalomban kezdünk eltávolodni, nehezen értjük meg egymást. A fiataloknak nem nagyon van jövőképe, bár terveik lehetnek, főiskola, egyetem csak ott aztán megszakad valami. Aztán hogyan tovább? Nem nagyon lehet tanácsot adni, de mégis azt mondanám, hogy próbálják meg a megszerzett tudást itthon felhasználni, járuljanak hozzá az ország fejlődéséhez. Segítség egymást és ne vegyék fel azt a könyöklős, nemtörődöm, durva viselkedést, ami az elmúlt 30 évben kialakult. Az őszinte barátságokat keressék, ne csak a haverokat. Keresztényien hangzik – de hát az vagyok, nem tagadom –, ha a tíz parancsolatból csak egy részét, egy-két kis intést meg tud az ember jegyezni és betartani, akkor már biztos, hogy jobb lesz! Talán az ő életük is jobb lesz…
