Korunk kulturális nihilizmusa, Nietzsche contra Wagner – rendkívül izgalmas téma csalogatta a békéscsabai közönséget a Mindentudás Színházi Egyeteme november 3-ai programjára. Természetesen dr. Gausz András egyetemi docens neve is kiváló hívószó, hiszen a téma szakértője tavaly előtt, az első évadban is emlékezetes előadással örvendeztette meg a hallgatóságot az Ibsen Stúdiószínházban. (Niedzielsky Katalin beszámolója)
A hagyományoknak megfelelően Kovács Edit színművész, a sorozat házigazdája találó idézettel adta meg a fajsúlyos előadás alaphangját. Csáth Géza gondolatait idézte Richard Wagnerről:
„A XIX. század négy utolsó és a XX. század első évtizedét egyetemesen jellemzi a művészeti ítélkezésnek egy sajátszerű szempontja, amelyet az individualizmus jelszó fejez ki. Annyit mond ez, hogy a művésztől nemcsak azt kívánjuk, hogy eredeti szellemű, érdekes lelki világú ember legyen, hanem ehhez képest eredeti és érdekes művészi kifejezésmódokat is keressen magának. Az egyéni kifejezésmódnak elragadó példáit látjuk és halljuk Wagner zenedrámáiban. Wagner egyik első példánya annak a modern művésznek, aki komolyan foglalkozik a művészet esztétikai kérdéseivel.”
A magyar író vélekedése után Kovács Edit arra utalt, hogy Wagner szerint a táncmuzsika formái megfelelnek a tánc formáinak, és a zenedráma írójának olyan zenei formát kell kitalálnia, amely megfelel az adott drámai cselekménynek. „A nagy zeneszerzők közül Wagner mutatta a legnagyobb fogékonyságot a filozófia kérdései iránt” – jöttünk közelebb az előadás központi témájához, amelyben dr. Gausz András segítette az eligazodásunkat. A Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszékének docense, a filozófia tudományok doktora,
a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója Kant és Nietzsche filozófiájának kiváló szakértője.
Wie ich von Wagner loskam (Hogyan szabadultam meg Wagnertől)– ez Nietzsche egyik kötetének címe, amit Gausz András egyszerűen hazugságnak nevezett, majd közölte: a filozófus egész életében foglalkozott Wagner munkásságával, sosem tudott megszabadulni tőle. Vajon mi ennek az örök „fogságnak” a háttere? Az előadó azt ígérte, ezt igyekszik megvilágítani, miközben érint társadalomfilozófiát és politikai kérdéseket is, mert „minden nagy művész politizál”.
Nietzsche 16 évesen találkozott először Wagner zenéjével – tudtuk meg; zeneszerző akart lenni, klasszika filológiát tanult. Nietzschét és Wagnert különböző pályafutás jellemzi, Wagner nagyon modern zenéjével megosztotta a közönséget: vagy imádták vagy utálták, és mindvégig rengetegen támadták. Berlin egyik konzervatóriumában például a nevét sem volt szabad kimondani. Nietzsche miután befejezte tanulmányait Lipcsében, tudományos fokozat nélkül került a baseli egyetemre rendkívüli professzornak. Összes művében hivatkozik Wagnerre, legismertebb talán A Wagner-ügy (Der Fall Wagner) és a Bálványok alkonya (Der Götzerdämmerung), amelynek magyar alcíme: Avagy hogyan filozofálunk a kapaláccsal. A filozófus szerint a zene, az ízlés követi az eseményeket, míg Wagner úgy vélte: a zene a társadalom alapritmusait rögzíti, élen jár, és éppen a társadalom, a történelem követi a művészetet”. Gausz András nem titkolta: véleménye szerint Wagner látja jól ezt a dolgot, hiszen a művészet képes elől járni, vezetni a történéseket.
Hegel kutatta, hogy mit jelent Wagner számára Apollón, egyáltalán a német ideológiában a vallás. Úgy látta, az isten egy eszme dicsőítése, nem úr, ezt igazolja, hogy a görög színházban az emberek saját magukat ünneplik. Hölderlin Hyperiona kapcsán elhangzott a kérdés: vajon azért nagyok-e a görögök, mert nagyok a politikusaik, vagy fordítva? A görögök megtanultak úgy élni, hogy a nagy egészre rálássanak, figyeltek a környezetükre. Wagner ugyanezt mondja: a görög tragédia tulajdonképpen vallásos ünnep, amikor szabadon dicsőítik Apollónt, magukat dicsőítik az emberek. A vallás lényege, hogy az ember megtalálja-e önmagában a szentet, amiben hisz, amire felnéz. A görög színház Wagnernél vallásos rítus, ami azt jelenti: amit szeretünk, azzal vallásos viszonyban vagyunk, a lényeg, hogy én magam legyek, kommunikálni tudjak a valósággal. Hegel szerint, ha a harmónia megbomlik, ha a vallás félelmen alapul, akkor ott „az objektum uralkodik rajtunk”. Az úr fogalma tehát nem vallásos kontextus, nem mindegy, hogy az urat szeretjük, vagy félni kell tőle.
Wagner és Hegel osztotta Fichte felfogását, miszerint az, aki a földön nem boldog, a mennyben sem lesz az. A művészet azért szólal meg, mert van mondandója, és nekünk akar elmondani valamit. Az alkotás élvezet a művésznek, de a mesterembernek munka. Wagner szerint az olyan nép, amelyben „az én” nem fontos, nem igazi érték, ott isten az érték a mennyekben, én meg egy senki vagyok. Ezzel a felfogással azonosult Nietzsche, akit támadtak, magára maradt, az egyetemről viszonylag fiatalon nyugdíjazták, műveit pedig csak azután tartották érdekesnek a kortársai, miután megőrült. Wagner akkor már halott.
S aki még nem fáradt el és képes volt követni a magasröptű eszmefuttatást, a rengeteg kultúrtörténeti példát, filozófiai érvelést, megtudhatta: a két híresség közös élménye volt Schopenhauer pesszimista filozófiája, amelyből Nietzsche kijózanodott, Wagner viszont élete végéig rajongott érte. Gausz András kijelentette: meggyőződése, hogy Wagner nem volt pesszimista, s aki az, csak sajnáltatja magát, Nietzsche szerint sem volt Wagner pesszimista. A fiatal Nietzsche bálványa, félistene volt Wagner. Schopenhauernél minden akarat, akarat jellemzi a művészetet is, a csúcson a drámát látta, fölötte a zenét helyezte el, amit egyenlőnek tartott a tomboló akarattal. Kantnál az akarat döntési kényszer.
Wagner és a zeneszerzőt szponzoráló bankár feleségének szerelme ihlette a Trisztán és Izoldát. Ebből az operából hallgattunk meg egy megrázó részletet annak illusztrálására, hogy a szerelmi együttlét csúcspontja és a halálvágy hogyan ölelkezik. „De ez nem pesszimista zene, a jó szerelem maga a halál, amikor a másik ember a fontos az aktusban, nem „az én”. Goethe Vonzások és választások című regénye volt a másik példa arra, hogy a szerelemben megszűnik az én, a másik válik fontossá.
„Wagner zenéje folyam, végtelen dallam, ettől a zenétől el lehet szédülni. A Trisztán és Izolda az életakarás zenéje” – hangsúlyozta az előadó. A Nürnbergi mesterdalnokok arra példa, hogy ott mindenki békében dolgozik, de aki alkot, valami újat teremt, az áthágja a korlátokat. Wagner akkora művész, hogy nem volt mérhető, nem felelt meg kora elvárásainak. Nietzsche Wagnert „betegségnek” nevezte, úgy vélte, nem lehet újat alkotni, csak ismételni. Wagner viszont hitt az emberi énben, nem értett egyet az egyszerű pozitív és negatív hősökre osztásban, hiszen az élet sem ilyen. Zenéjére valóban nem lehet táncolni, nem arra való, a zene alkotás, nem kell, hogy talp alá való legyen – szögezte le az előadó.
Gausz András végül bevallotta: két könyvet írt Nietzschéről, imádta, aztán kiábrándult belőle… Nagyon elvont, mélyen szántó, tömény előadást hallhattunk a német filozófia világából, számtalan példát, hasonlatot Nietzsche és Wagner „se vele, se nélküle” viszonyáról. S a tudományos érvelésből azóta folyamatosan következtethetünk korunk kulturális nihilizmusára…
Legközelebb december elsején Rényi András, az ELTE művészettörténeti intézetének vezetője érkezik Békéscsabára, aki – El Kazovszkij művészete alapján – a képzőművészet és a színház kapcsolatáról tart előadást. Újabb izgalmas téma, és újabb előadó, aki a szívügyének számító kutatási területéről beszél majd az érdeklődőknek.
Niedzielsky Katalin
A-Team: Ignácz Bence
