A színház és a képzőművészet izgalmas kapcsolata volt a téma a Mindentudás Színházi Egyetemén legutóbb, december elsején az Ibsen Stúdiószínházban. Rényi András előadásához El Kazovszkijnál izgalmasabb figurát aligha választhatott volna, hogy a festészet, szobrászat, látvány és az élő előadások közös rejtélyeit megvilágítsa hallgatósága számára. Mielőtt azonban a magyar kortárs művészet 2008-ban elhunyt kiválóságának híres performance-aiba, a Dzsan-panoptikumokba pillanthattunk be, Kovács Edit színművész, a sorozat házigazdája – mint mindig, most is – tartalmas színházelméleti, esztétikai bevezetővel adta meg az alaphangot. (Niedzielsky Katalin beszámolója)
- A színház mindig keresi az újabb és újabb kifejezési formákat. Az 1930-as évek egyik különös színházi gondolkodója, a francia Antonin Artaud, aki a 20-as években színészként lépett fel, társulatánál a színészi tréningek improvizációs gyakorlatait Edgar Allen Poe versei és – talán meglepő módon – japán festők képei ihlették – kezdte mondandóját Kovács Edit. – Talán ezeknek a tréningeknek is köszönhető, hogy Artaud markáns véleményt fogalmazott meg a színház szerepéről. „A színházzal nem az a célunk, hogy darabokat adjunk elő, hanem hogy kivetítsük az anyagi valóságba mindazt, ami a szellem eldugott, sötét zugaiban rejtőzik” – írja Kiáltvány egy elvetélt színház ügyében című művében.
„A szavak költészete helyett a tér költészete jöhet létre, …a térbeli költészet, amely a szóképekkel egyenértékű anyagi képeket tud teremteni” – olvasható Artaud Könyörtelen színház című könyvében, a Lucas von Leyden Lót lányai című festményének leírásában, a Rendezés és metafizika című fejezetben. Louis Jouvet-nak így írt Artaud 1931-ben: „Úgy hiszem, a közönség türelmetlenül várja, hogy a színház végre ugyan azt az élményt nyújtsa számára, mint a festészet és a zene, vagy a költészet.”
- A francia esztéta elképzelése szerint tehát a színház
nem verbálisan közöl gondolatokat, hanem gondolatokat ébreszt, hiszen a művészet az ember szellemére hat – hangsúlyozta Kovács Edit. – Míg Artaud a színház területéről érkezik a képzőművészet határához, addig ma esti művészünk, El Kazovszkij a képzőművészet területéről indulva jut el a színházművészetig. Ezen a határmezsgyén kalandozunk Rényi András segítségével, aki művészettörténész, esztéta, az ELTE BTK Esztétika Tanszékén és a Magyar Táncművészeti Főiskolán oktat docensként, 2008 júliusától az ELTE Művészettörténeti Tanszékének intézetvezetője. Kutatási területei: Rembrandt, Caravaggio, a művészeti hermeneutika (szobrászat, kép- és tánc), valamint a modernitás-posztmodernitás kérdései.
Rényi András bevezetőjében elmondta: El Kazovszkij, az orosz származású, Kossuth-díjas magyar képzőművész gyönyörű nő volt, de női testébe férfi lélek szorult, és a férfiakat szerette. A test és a lélek azonosságának hiánya adta drámai életműve témáját, intenzitását, hiszen eleve boldogtalanságra volt ítélve. A performance mint univerzális kifejezési eszköz kapóra jött számára, mivel tárgya a szerelmi vágy, amely beteljesülésre tör, de korlátokba ütközik.
El Kazovszkij neve elválaszthatatlan a Dzsan Panoptikumoktól. Mint megtudtuk, egy régi szerencsétlen kapcsolata ihlette, amely egész életét meghatározta, rituálék sorát építette rá, évente megrendezte. Éry-Kovács András felvételét láttuk az utolsó performance-ról. Az alkotó szerint a performance lényege, hogy az sokkal jobban kapcsolódik a mindennapokhoz, mint egy-egy zárt színházi alkotás szereplőkkel, jelmezekkel, megírt történettel. Meglepő, radikális gondolattal rukkolt elő El Kazovszkij, amikor közölte: a művészet nem zárt világ.
- Nagy a szerepe a zenének, főként Berlioz, Csajkovszkij, Mahler, Wagner műveinek, vagyis a 19. századi romantikus műveknek El Kazovszkij alkotásaiban – hangsúlyozta Rényi András. – Performance-aiban a szerző maga vándorállatnak, tigrisnek, ösztönlénynek, vadállatnak tünteti fel magát, ilyen maszkkal jelenik meg a képeken, bálványt teremt, és a figurákat a maga távcsövével kelti életre. Amit látunk, az színházszerű, látványos, mégsem színház. A kiválasztott fiúból lesz a bálvány, allegorikus figurák jelzik az időt, az idő múlását, a szöveg 30 éve szinte ugyanez, ismétlődik.
Az előadó megmagyarázta: a fétis, a bálvány azért van El Kazovszkij szerint, mert hatalmat tulajdonítunk neki, alárendeljük magunkat, a bálványimádat tehát mindig egyirányú. A Janus-arcok, Ámor és az összes figura jelmeze harsány, ordenáré, vásári, a felcicomázottság direkt a rossz ízlést jelzi. A balerina figurája fontos motívum: a szépséget, az elérhetetlen célt, a beteljesületlen vágyat szimbolizálja.
- A francia Gautier szerint a balett arról szól, hogy ott férfinak nincs helye. A balerinát kell csodálni, imádni. El Kazovszkij is ezt a nézetet vallotta, hiszen a 19. századi romantikus férfitudatban nőtt fel, miszerint a nő ékszer, a férfi erős, a nő legyen csodálni való. Uralkodó férfiként szeretné magát ábrázolni, mégis boldogtalan, mert nem tud azonosulni ezzel a szereppel.
Fontos motívum El Kazovszkij különös művészi világában a látcső. Erről Rényi András a következőket mondta:
- Egyirányú cselekvés, mert aki néz a látcsővel, uralkodik a kiválasztott látvány, a nézett tárgy, személy felett. Gautier szerint a kukkoló, a leselkedő takarásban van, úgy gyakorolja vágyát, hogy szubjektuma, a látvány kiszolgáltatott. Amikor az ember néz, cselekszik, sokat elárul az, hogyan nézünk a másikra, ha például végignézünk egy nőn, mint egy szexuális objektumon, az illetlen dolog. Fontos, hogy amikor látok, engem is látnak. A látás tehát viselkedés, a kukkolás viszont visszaélés a látással, mert a kiválasztott nem tud védekezni. Ilyen értelemben nem sok a különbség a politikai ellenőrzés, a megfigyelés és a pornó között, a tekintet uralkodik, a kukkoló tekintete.
El Kazovszkij számára is az volt lényeges, hogy ki uralkodik ki fölött. A távcsővel megszűnik a távolság, így válik az eszköz a testközelség metaforájává. A testi birtokba vétel vágya mozgatja, de a birtokba vétel nem sikerül, mert a 19. századi romantikus nevelés tiltja, és a kukkokó annak akar megfelelni.
Az előadás vége felé levetített videóból kiderült, a táncos fiúk a rendezői instrukciónak megfelelően szerepet játszottak. El Kazovszkij szereplői nem színészek, nem játszanak semmit, ugyanakkor önmagukat sem adhatják, hiszen jelmezeket viselnek. De lötyög rajtuk a ruha, ami jelzi: a rájuk aggatott holmival, a felöltöztetéssel tulajdonképpen személyiségüktől, vagyis az identitásuktól fosztják meg őket. Ezzel is át lépünk egy határt.
Kovács Edit a látottakat, hallottakat azzal zárta, hogy Rényi András előadásában az El Kazovszkij által jegyzett performance-ok segítségével az alkotás folyamatát kísérhettük végig. Majd a művésznő Petőfi Sándor A XIX. század költői című verséből idézett:
"Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd." Mint mondta: Kazovszkij sem a saját konkrét, személyes problémáját meséli el műveiben, viszont a személyes probléma szublimálása során mindenki számára élvezetes performance-okat hozott létre.
Szokatlan, izgalmas videókat, képeket láttunk, amelyekkel az előadó azt mutatta be, hogyan „használ” a művész szép, fiatal testeket, kapcsol antik mitológiai, európai kulturális és egészen modern, személyes motívumokat, hogy látványos, hatásos, akár drámai produkciókat, rituálét, szertartást teremtsen. Miközben mondandója mindvégig a nemi identitás, a szépség meghódítása, uralkodás és kiszolgáltatottság, hódítás és szerelem dilemmái, performance és színház lehetőségei körül forog.
A Mindentudás Színházi Egyetemének következő előadását 2015. január 5-én Kállay Géza tartja Shakespeare világáról és a Lear királyról, valamint az évad végén bemutatásra kerülő Tévedések vígjátékáról.
Niedzielsky Katalin
