Egyeseket magával ragadott az idegen kultúra atmoszférája, mások számára nehezen emészthető volt Bernardának és lányainak szenvedélyes kirohanásai. Régen találkoztam már ennyire megosztó darabbal. Mikor kijöttem a teremből, elcsíptem egy-két gondolatot a művet értékelő közönségtől. Voltak akik teljesen átszellemültek a darab megtekintése közben és akadtak akiknek olykor vontatott, cselekmény híján egysíkúnak hatott a szerelmi dráma. Szilágyi Viktor kritikája
A spanyol Federico García Lorca, a 20. század egyik legnagyobb drámaírójának utolsó művét szenvedély, erő, szerelem és vágy hatja át. Végletesség jellemzi a mű szereplőit: aki gonosz és kegyetlen, az mag a terror és a felem már szinte ördögi alakja. Aki szenvedélyes és jóképű az a nagybetűs FÉRFI, a vad csődör, aki ki akar törni a pajtából. A szerelmes lányokat pedig annyira fűti a vágy, hogy kifordulva magukból egymás torkának esve harcolnak szerelmük kegyeiért.
Az egy felvonásos darab egyetlen hosszan elnyújtott flamenco tánc. Minden megmozdulásuk a színészeknek testgesztusok sorozatává formálódik, amik kifejezőbbek, mint a verbális kommunikációjuk. Ez a fajta színjáték egyaránt magában hordozza a mű előnyeit és hátrányait is.
A feszes ritmusú tánckoreográfia kiválóan adta vissza a négy fal között felgyülemlett feszültséget, viszont olykor önmaga karikatúrájaként hatott. Az, hogy ez a önreflexió egy akaratlagos vagy egy véletlenszerű hatást keltő jelenség, azt mindenkinek saját magának kell megélnie. A spanyol kultúrával kapcsolatos sztereotípiák és embertípusok ugyancsak másképp érződhetnek a műkedvelőknél, egyeseknek szemet szúrhat, másoknak pedig fokozhatja a drámát a színpadon.
Olykor a darab felrúgja a saját szabályait. Nehezen fogadhatóak be azok a gesztusok, amikor ellentmond a szereplő személyiségének néhány cselekedete – gondolok itt Bernarda jeleneteire a cseléddel. Az viszont a Napnál is világosabb, hogy az a fajta spanyol virtus, amit az író ráír a karakterekre, végig kíséri a történéseket is. A mű katarzisát követően megszűnik a darab egészére jellemző szenvedély, a zene lelassul, a szereplők táncmozdulataival együtt fokozatosan gyászossá válik. Nem lehet említés nélkül hagyni a koreográfus, Bajna Beáta és a színészek munkáját.
Szerepük az egész mű alapját képezték, amin áll, vagy bukik az előadás. Egyetlen művész se hagyja el a színpadot több mint másfél órán keresztül, ami nem kis teljesítményt és szakmai profizmust igényelt. Az öt lánytestvér táncai mögött érződik a komoly munka és a gyakorlás. Kovács Edit egy-egy tekintete olykor arra sarkalt, hogy egyenes háttal és behúzott hassal ülve nézzem a játékát, nehogy véletlenül engem is megverjen, mint ahogy a lányaival is teszi. Vadász Gábornak tagadhatatlanul jól állt a szerep. Olykor női szívek dobbanását véltem hallani a nézősorok között. Nagy Erika karaktere volt az, akivel azonosulhatott a néző, és kiváló átmenete volt a játékának, amikor a sajnálatra méltó idős hölgy megszabadulva rabláncaitól elindult az ismeretlenbe. Kara Tünde által megszemélyesített cseléd jól ellensúlyozta a mű komoly hangulatát. Jelenléte éppen annyi humort csempészett bele a történetbe, amennyit az megkövetelt.
Csak ajánlani tudom a művet azoknak, akik befogadóak a spanyol kultúra iránt, viszont el kell fogadni azt a tényt, hogy García Lorca drámája nem feltétlen nyújt akkora szórakozást azoknak, akiket kevésbé mozgat meg ez a szenvedélyes spiritusz.
