A magyar dráma napjához méltó, szellemes, szórakoztató és gondolatébresztő darabbal ajándékozta meg Pozsgai Zsolt a Békéscsabai Jókai Színház közönségét. A szűz és a szörny című tragikomédia írója rendezőként is kimagaslót teremtett, a nagyszerű alakításokat felvonultató előadás premierjét szeptember 21-én láttuk az Ibsen Stúdiószínházban. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Biztos nem véletlen, hogy olyan sok írót ragad meg egy-egy újsághír, főleg bűnügyekről, gyilkosságról, öngyilkosságról szóló híradás a napi sajtóból, hiszen ezek a megdöbbentő információk, szenzációk pontosan arról a világról, társadalomról, közösségről szólnak, amelyben megtörténnek. S kinek kellene továbbgondolni a pár sor mögött rejlő összefüggéseket, emberi sorsokat, jellemeket, ha nem az írónak, a művésznek, aki érzékenyebb kortársainál, kellő fantáziával rendelkezik, és persze jól tud mesélni?! Dosztojevszkijtől (A szelíd teremtés) Gárdonyi Gézáig (Ki-ki a párjával), Füst Milántól (Boldogtalanok) Kiss Csabáig (Világtalanok) vagy akár Rejtő Jenőig (Vesztegzár a Grand Hotelben) nehéz lenne felsorolni azoknak a műveknek a sorát, amelyeket a közvéleményt megrázó események ihlettek. Általában azonos bennük, hogy a szerzők együttéreztek a szerencsétlen sorsuk elől a halálba menekülő fiatalokkal, vagy éppen a szerelmi gyilkosságok és más bűntények áldozataival.
A bemutató előtt Seregi Zoltán megbízott igazgató köszöntötte a közönséget a kettős ünnep alkalmából. Mint mondta, a színházban minden premier, új bemutató ünnep, de szeptember 21-én kettős ünnepet ülünk, mert ez a magyar dráma napja. Ilyenkor Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-ei ősbemutatójára emlékezve, 1984 óta minden évben igyekszünk ráirányítani a figyelmet a magyar drámairodalom értékeire és az új művek születésének fontosságára. Seregi Zoltán úgy fogalmazott: a Jókai Színház egyedülálló az országban azzal, hogy olyan kortárs szerző művét tűzi ezen a napon műsorra, aki nemcsak megírta, hanem meg is rendezte a darabját.
Pozsgai Zsolt a köszöntőt azzal egészítette ki, hogy bár minden esztendőben megemlékezünk a jeles dátumról, azt viszont nem mondjuk el, hogy Madách nagyszerű darabját Kolozsváron mutatták be. Miután az összes pesti társulat elutasította, senki nem találta bemutatásra érdemesnek, egyedül ott éreztek rá a mű súlyára, s aztán onnan indult el félelmetes íve, a magyar és a külföldi színpadokon máig tartó sikere. Ezzel Pozsgai Zsolt azt üzente szerzőtársainak: nem biztos, hogy a legközelebbi színházaknál kell kopogtatni, a közönség és a közösség szeretete kell, ez ad az írónak erőt.
A közönség tetszését a szerző-rendező és csapata ezúttal is elnyerte, szeretetére rászolgált az emlékezetes produkcióval, ez jól látszott, hallatszott az előadás végén a szűnni nem akaró vastapsnál. Köcsögöt idézve: oké tehát az író, a rendező, a színészek, a közönség, minden. De most először is leokéznám – egy kis elemzés után kritikus szemmel – én is a produkciót.
A szűz és a szörny című tragikomédia egy valóságos esetet dolgoz fel, annak az 1995-ös rendőrségi hírnek a hátterét, amely egy letartóztatásról szólt. A főváros nyolcadik kerületében akkor bukkantak rá az alvilág egyik ismert figurájára, aki már hosszú évek óta bujkált a hatóságok elől, és akit egy balatoni rablás miatt kerestek. A bűnözőnek az áldozat, a megtámadott idősebb nő vasalóval megégette az arcát, ezért nem merészkedett később emberek elé, egyetlen társával tartotta a kapcsolatot. Az írói fantázia a Herceg és Köcsög alakjához még kitalálta a menedéket adó öreg házmester, Samu bácsi, a szókimondó takarítónő és az erdélyi lány alakját, hogy teljes legyen a társulat, elmesélhető öt megrázó emberi sors, és nem utolsósorban játszható a darab. (Főleg praktikus, ha a szerző rendez.)
Együtt a csapat, ennek ellenére az előadás Samu bácsi monológjával kezdődik, amelyből sok mindent megtudunk róla, szánalmas sorsáról, egykori feleségéről, Grétáról, akit istenít. Legfontosabb azonban, amit a ferde, torz szekrényben rejtőzködő szörnynek mond: „Maga egy jó ember, és én segítek magán!!!” Nem akarja egyedül hagyni a rejtőzködőt, mert úgy véli, abba belepusztul.
Nem ilyen szívélyes Karcsi néni! A nagypofájú, beszólós takarítónőhöz illik a férfias megnevezés, de hamar kiderül: nem elismerésként, jellemzésként, sokkal inkább megaláztatásnak szánva aggatta rá egykori férje, aki nem becsülte semmire. Még egy szomorú sors, még egy magányos ember, akit kemény szavakra tanított az élet, pedig lelke mélyén inkább gondoskodó, kedves lenne, szeretne valakit. „Beszélni értelmesen! Majd akkor meghallgatom. Egyelőre befogni a pofát…” – utasítja a szekrénylakót, aki a „baleset” miatt nem tud beszélni. Ide kívánkozik rögtön, hogy a nyelvi bravúrról is szóljunk. A szöveg olvasva és hallgatva egyaránt eredeti, káprázatos, szellemes, élvezetes. Karcsi néni infinitivus-ai (főnévi igenevei), amikor ragozás nélkül próbálja meggyőzni a másikat, hátha úgy könnyebben érthető, Kriszta ismétlései, a poénos párbeszédek, replikák remekek, ütősek. Kommunikáció „leokézva”! A nyelvi sziporka csúcsa, hogy az első felvonásban a Herceg csak nyöszörög, artikulálni képtelen, beszélgetőpartnerei mégis értik, válaszolnak, reagálnak, működik köztük a kommunikáció. Aztán a második felvonásban a szerelem mindent legyőz, még a beszéd akadályait is; Kriszta megtanítja beszélni a Herceget. Pontosabban beszélni is, mert már előtte megtanította tisztálkodni, felöltözni, viselkedni. Végül fütyülni is megtanítja, de ezt már csak halála után. S a Herceg is csak a halában lehet jó ember, addig nem, mert ilyen a világ – ezt Samu bácsi mondja ki még a darab elején, ha jól emlékszem. Megint előre szaladtam, de nehéz sort tartani, annyira sodró, áradó a játék, csupa feszültség az előadás, mellbe vágó a szöveg, a mondandó, az üzenet.
A Herceg! A főszereplő, akinek sikerül elérni ijesztő külseje, rettenetes ábrázata ellenére, hogy bíznak benne, segítik, szeretik. Nemcsak Az Operaház fantomját lehet szeretni, hanem ezt a szekrénylakó szörnyet is. Újabb bravúr: maszk alatt játszani, szemkontaktusról és beszédről majdnem teljesen lemondani, nyöszörgést nem elfelejteni, nem idő előtt megszólalni… (Karcsi néni stílusa).
Kovács Ágnes nagyon meggyőző alakítást nyújt, az ártatlan kislánytól a prostituáltig, bártáncosnőig komoly ívet rajzol meg a színpadon, miközben folyton öngyilkossági kísérletek és új „küldetések, feladatok között vívódik. A lány kedvességével, okosságával megtanítja beszélni és szeretni a Herceget, az egykori bűnözőt. Annyira jó ebben az előadásban minden alakítás, hogy a csirkefogó Köcsögöt se lehet egyértelműen utálni. Pedig róla hamarabb kiderül, hogy képes (volt) embereket ölni, érdekből viszi Krisztát a romlásba, hajszolja a halálba. Gátlástalan alak, de olykor kibújik belőle valami jóság, figyelem, együttérzés, valami emberi. A gonosz világban az egyetlen túlélő…
Ferde falak, ferde szekrényajtó: a díszlet rögtön jelzi, groteszk, abszurd dolgokkal szembesülünk, kisiklott sorsokat, tönkretett életeket, lelkeket látunk. Semmi nem okés. A groteszk elemek ugyanakkor el is távolítanak a történetektől, míg a mese, az érzelmi szálak, a szellemes párbeszédek újból és újból visszahúznak. Két bűnöző és három jó ember. A Herceg és Köcsög velejéig romlott, utóbbit az érdekek vezérlik. A szörnynek viszont vannak érzelmei, ezért lehet szeretni, nevelni, tanítani. Kriszta tiszta, jóságos, érzelemgazdag, elrontják, belepusztul. Samu bácsi is jóságos, segítőkész, leszúrni fölösleges, úgyis belehalna a felismerésbe, hogy Gréta gyilkosának adott menedéket. Karcsi néni is inkább jó ember, akit érdek és érzelem normális aránya motivál. Lehet, hogy Pozsgai Zsolt olyan bátor író és rendező, hogy ki meri jelenteni: ez a világ nem oké, sőt, szar? Ilyen körülmények között az emberek sem lehetnek jók, pedig szeretnének? Ahhoz előbb meg kell halniuk, hogy jók lehessenek? Samu bácsi és a különös befejezés erre utal, amikor a magasban Belicza Károly zenéjére megjelenik a táncos. Vagy csak én láttam így? Öt szereplő, öt megrázó sors, magányos, szerencsétlen emberek, akik saját tetteik vagy mások miatt áldozatok, bűnhődnek, álmodoznak, elvágyódnak, de változtatni nem tudnak az életükön.
A Herceg bonyolult, komoly íveket rajzoló szerepét a Jászai-díjas Bartus Gyula játssza nagyszerűen, meggyőzően – emlékezetes alakítás. A Krisztát, az erdélyi lányt alakító Kovács Ágnes színészhallgató méltán költözött be a békéscsabai közönség szívébe. Samu bácsi, a házmester figurájában Szőke Pál kimagasló, átélt alakítást nyújt. Csomós Lajos Köcsögként a sok-sok humor közepette, nagy nevettetőként is becsempész emberi vonásokat. Karcsi néniből, a nagypofájú takarítónőből Kovács Edit határozott játékával nagyon eredeti figurát formál, amely új színfolt a méltóságot parancsoló királynők és elegáns úri asszonyok palettáján.
Egyed Zoltán díszlettervező a kilencvenes évek hétköznapi történéseit egyszerű, sivár környezetbe költöztette, a groteszk vonásokkal a mélyebb tartalomra helyezte a hangsúlyt. Petrovszki Árpád merész jelmezei az alvilági figurák és a jó emberek karaktereit a színek kontrasztjával erősítették. Lakatos Károly maszkmester is maradandót alkotott: a Jókai Színház fantomját. Belicza Károly szaxofonján szólt a zenei aláfestés.
Niedzielsky Katalin
Fotó: A-Team/Nyári Attila