Egy előző anyaszerepemhez ezt írtam: milyen nehéz is valakit a maga valóságában látni, és a maga valóságáért szeretni; de mi van akkor, ha erre már csak egy óránk marad? Mint ebben a darabban… Képesek vagyunk-e felülemelkedni a saját sérelmeinken, megbántottságainkon, hogy ezeken túl valóban meglássuk a másikat a maga valóságában? És ne kelljen kimondanunk: „semmiről se tudtam! Veled voltam egész életedben. Honnan sejthettem volna, hogy ilyen magányos lettél?” Ez legalább olyan nehéz, mint Thelma alakját megformálni! Öröm, hogy ezen az úton Csiszár Imre vezetett végig minket.
