A legnagyobb írók attól örökérvényűek, hogy műveiket nem kell aktualizálni, felcímkézni, magyarázni; mondandójuk évtizedek, évszázadok múltán is érdekes, és kíméletlenül tükröt tart minden kor emberének. Ilyen lebilincselő és hátborzongató olvasmány Thomas Mann elbeszélése, a Mario és a varázsló. Az irodalmi remekmű sikere a Békéscsabai Jókai Színházban mégis elsősorban Zalán Tibor nagyszerű drámájának és Kovács Frigyes elgondolkodtató rendezésének köszönhető. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Premierek és főleg ősbemutatók, saját szerzemények előtt hagyomány Békéscsabán a közönség beavatása a műhelytitkokba, felkészítése az újdonságra, a művészi élmény befogadására; de Thomas Mann – Zalán Tibor Mario és a varázsló című színművéről, erről az igazán különlegesnek ígérkező produkcióról túl sok információval nem szolgáltak az alkotók. A január 15-ei bemutatóra érkező publikumot ráadásul – talán a varázslat részeként – meglepetések fogadták, így már elég sok titokzatosság lengte körül a színházat. De hagyjuk az előjátékot, kis ugrással lássuk inkább a darabot és az előadást!
Ültünk már egy ideje a nézőtéren, de még nem történt semmi. Igaz, Thomas Mann Cipollája ugyancsak „spättel” érkezik, fellépése előtt néhány kellemetlenségről, atrocitásról szól az elbeszélés. Időhúzás a hangulatkeltéshez, a feszültség fokozásához, talán. Aztán belibben a színre a bűvész, a hipnotizőr, „csekély testi hibával”, nagy köpönyeggel, kezdődhet a produkcióóó! De nem akar kezdődni, a közönség unszolása ellenére a mágus inkább csak a szavakkal játszik, megszólít, kipécéz embereket a nézők közül. Kéreti, sajnáltatja magát, kötekedik, provokál, néhány mutatvánnyal örvendezteti meg a publikumot, és hamarosan durva manipulátorként leplezi le önmagát. Többen bírálják, bekiabálnak, de a show folytatódik, és Cipolla a kiválasztottakat sorra hipnotizálja, megalázza, kíméletlenül megfosztja emberi méltóságától.
A német író 1929-ben feleségével és két gyermekével Torre de Venere fürdőhelyen nyaralt, ott találkozott a mágussal. Az arrogáns szemfényvesztő alakja, fellépése kiváló lehetőséget adott az írónak, hogy a fasizálódó Olaszország nyomasztó légkörét, a művelt európai polgárokra leselkedő veszélyt költői köntösben, mégis hatásosan ábrázolja egy évvel később elbeszélésében. A történet megrázó: a bűvész, hipnotizőr a közönség soraiból kiválaszt pácienseket, akikre ráerőlteti akaratát, bármit elhitet velük, ízléstelenségre veszi rá őket, akik nevetségessé válnak, megfosztva szabadságuktól, emberi méltóságuktól. A következtetés félelmetes: minden ember kiszolgáltatott, a bűvöletnek senki sem tud ellenállni, Cipolla mágikus hatalma korlátlan, a manipuláció, a tömegpszichózis, a feltétel nélküli alázat, követés, teljesítés jelképe. Mussolini a novellát betiltatta.
Thomas Mann remekművében nemcsak arra figyelmeztet, hogy a fasizmus, ha jó talajra lel, éppen úgy terjed, mint a pestis vagy a varázslat, hanem arra is, hogy a passzív szemlélődés, kívülállás, tartózkodás kevés a pusztító métellyel szemben. A novellában először egy római úr próbál ellenállni Cipolla parancsainak, aztán a fatális csábításnak engedelmeskedve mégis beáll az önfeledten, mámorban táncolók közé. Egyedül Mariónak, a pincérfiúnak van bátorsága, hogy véget vessen az emberek megcsúfolásának, megpróbálja visszaszerezni méltóságukat, amikor hirtelen lelövi a mágust.
Nyilvánvaló, hogy a manipuláció a média uralta mai világban nagyobb veszély, mint valaha; a politika és a reklám irányítja az egész társadalom mozgását, nehéz különbséget tenni értelmes érvelés, meggyőzés és gátlástalan érdekérvényesítés között, pedig a hangzavarban egyre fontosabb lenne megtalálni és megőrizni az igazi értékrendet, amihez érdemes igazodni, tartani magunkat. A tudatirányítás és a célközönség fogékonysága aktuális probléma, és a témával foglalkozó irodalom, színház nem ígér könnyű szórakoztatást. A legnehezebb azonban, amikor valamilyen élmény, tapasztalat hatására saját érintettségünkre, kiszolgáltatottságunkra döbbenünk rá. Amikor színt kell vallanunk, hogy vannak-e egyáltalán elveink, merünk-e kiállni eszmékért, amelyekben hiszünk, saját akaratunk szerint cselekszünk-e, vagy csak sodródunk az irányított tömeggel? S mi a nagyobb kihívás, beismerni a korlátainkat, vagy eltűrni, hogy a hipnózis, tömegpszichózis áldozatai legyünk?
Zalán Tibor a rendező kérésére írta át a német klasszikus prózai művét színpadra, tartalmát a jelenre, magyar kisvárosra, jól ismert, tipikus figurákra. A Jókai Színház dramaturgja, a József Attila– és Babérkoszorú-díjas költő a visszaemlékező, filozofikus novellából nagyon izgalmas, eseménydús színművet alkotott, amit még magasabb művészi rangra emelt saját írói, költői ars poeticájának összefoglalásával. Ebben szerepet játszhatott Kovács Frigyes, aki azzal „manipulálta” a szerzőt, hogy az adaptációban a művészet lényegének, a művész létének problematikáját domborítsa. Ezzel Zalánban emberére lelt! (Gyanítom, a rendezői instrukció nélkül is így jár el, hiszen íróként, Zalánként másként nem tehet… Mellesleg az eredeti elbeszélés lényegéhez is hű maradt, hiszen Thomas Mann a mágus szerepeltetése ürügyén szintén rendesen kifejti művészetelméletét.)
Ami a színműben új: Zalán Tibor Mann Cipollája, az undorító, gonosz, cinikus figura helyett egy művészt állít elénk. Bűvész és művész közt csak egyetlen betű/hang eltérés, mégis mekkora különbség! Sőt, még emberi mivoltát is megcsillantja a sarlatánnak, amikor a szenvedő, elgyengült, erősítésért a zenéhez (meg persze az üveghez, cigarettához) fohászkodó énjét ábrázolja. Érzelemmel, lélekkel, a művészet iránti elkötelezettséggel ajándékozza meg azt az alakot, aki úgy szenved a gyengeségtől és a megaláztatástól, mint ha nem is lenne azonos az értelem és alázat fölött lelkekkel garázdálkodó démonnal, aki mások földbe tiprásából él! Zalán Tibor szobrot állít Varázslójának, hogy saját ars poeticáját rögzítse, és ettől a színdarabon belül irodalomelméleti, színházesztétikai esszét alkot. Izgalmas téziseket többek között arról, hogy a művészet szenvedés és szolgálat egyszerre, a művészé a megmondó bölcsesség tudománya és betegség átka, sorsa az örök magány, hogy olyan, mint akaratszabadság, nincs is, a parancsolás és az engedelmesség kéz a kézben jár, varázslat és manipuláció sem működik tömeg nélkül, és fordítva. S még sorolhatnánk Cipolla, a Varázsló, Zalán bölcsességeit.
Kovács Frigyes azt mondja: a színház ne csak szórakoztasson, hanem gondolatokat ébresszen, olyat mondjon, amit nem felejtek el, mire kiérek a parkolóba, maradjon velem, amit láttam, hallottam, nézzek tükörbe, amint hazaérek! „A teátrum a párbeszédek háza” a Jászai-díjas színművész felfogása szerint, aki korábban Lear királyként varázsolt, most rendezőként a művészet, a színház erejével. Ez a mágia másik iránya, ami a manipulációból felszabadít, emberi méltóságunkban megerősít. Ez a színház valóban morális intézmény (Schiller), a darab „moráljáték” (Kovács), eldurvult világunkban kapaszkodó az értelmes élethez, a maradandó értékekhez, önbecsülésünkhöz. Csak a gondolatébresztő, értékteremtő színház képes irányt mutatni, pedig egy csöppet sem szájbarágó, viszont berántja a nézőt a történet kellős közepébe, és nem hagyja békén, amíg legalább tükörbe nem néz.
Thomas Mann, ha olvasná Zalán Tibor Sárközy György fordítása alapján készített feldolgozását, vagy látná az előadást, valószínű elégedett lenne. Elképzelhető, hogy a magyar alkotótársakat bevenné a csapatba, az örök témáját, a polgár-művész ellentétet, a végzettől elrendelt művészsorsot, a műveltség szerepét boncolgató novellák közé, Tonio Kröger, Tristan, Gustav von Aschenbach társaságába…
Nos, a méltatások után néhány őszinte kritikai észrevétel: Cipolla rendkívül összetett, bonyolult szerepéhez Gulyás Attila nagy odaadással igyekezett felnőni, komoly teljesítményt nyújtott. Az igazán átütő, meggyőző, ellenállhatatlan játékhoz azonban még hiányzott pár „mutatvány”. Mario alakját, fellépéseinek, fejlődésének hatalmas ívét Lehoczky Mihály ügyesen keltette életre; szerepformálásában a naiv kamasz, az elszántság dominált, kissé halványabbra sikerült a sorozatos megaláztatásból önérzetre ébredt, tudatos férfi elégtétele. Emlékezetes marad a két hipnotizált, női mivoltában, emberi méltóságában vérig sértett feleség, Liszi Melinda és Komáromi Anett alakítása. Politikusként Jancsik Ferenc, mint vállalkozó Koleszár Bazil Péter, a mészáros szerepében Mészáros Mihály, Biró Gyula kellékesként és felesége, Harcsa Boglárka „asszisztált” a produkcióhoz, az előadás sikeréhez. A Színitanház hallgatói színesítették a stábot, Brestyánszki Bernadett csellójátékával és cirkuszi, szomorú bohócos sminkjével a manézs hangulatát hozta. A karaktereket hangsúlyozó jelmezeket Papp Janó tervezte, a játéktér és a trükk a Jászai-díjas Fekete Péter ötlete nyomán készült.
Niedzielsky Katalin
