Gyerekzsivajtól volt hangos a Jókai Színház, ugyanis bemutatásra került A szegény csizmadia és a Szélkirály című előadás. Vajon képes-e 2016-ban a színház arra, hogy lekösse a legfiatalabb generációt ebben az inger gazdag környezetben? – Szilágyi Viktor írása
Amikor beléptem a színházba és hallottam a gyerekek hangját, egyből eszembe jutott az, amikor a '90-es évek végén az iskolám elhozott minket egy előadásra. Halvány emlékem van arról, hogy mit láttam, de arra tisztán emlékszem, hogy meghatározó élménye volt a gyerekkoromnak. A vizuális hatás, a zene és a jól megírt dialektusok egymásra építése ráébresztett arra, hogy a színház és a színjátszás az egyik legkifejezőbb művészeti nyelv. Olyan komplex élményt ad, amit nem tud se egy jó album meghallgatása, egy könyv elolvasása, vagy egy festmény látványa felülmúlni, hiszen ezeknek minden pozitívumát ötvözi magában.
Amikor a nézősor szélén állva azt láttam, hogy fiatal gyerekek fényképeket csinálnak magukról a telefonjukkal, oldalról pedig egy filmes utalást vettem ki két iskolás fiú beszélgetéséből, egyből feltettem magamnak a kérdést: "Egyáltalán tudja szórakoztatni a gyerekeket a színház?"
Mára annyi hatás éri már az embereket, hogy nehéz lekötni a figyelmüket. Ami tegnap történt, az már régen volt; kedvenc filmünk mindig karnyújtásnyira van tőlünk; zsebünkben pedig a rendelkezésünkre áll az emberiség felhalmozott tudásának teljes tárháza.
Gondolkozni kezdtem azon, hogy mit adhat egy színház a gyerekeknek.
Egyből nagy riválisa, a filmművészet jutott eszembe, ami látványban és hangzásban is kenterbe verheti a színházat. Persze a modern kor sem sarkallja arra az embereket, hogy hosszútávon koncentráljanak egyetlen dologra. Sorozatok, rövid videók és párszáz karakteres írásokkal igyekeznek a művészeti ágak kommunikálni velünk. Az sem mellékes szál, hogy minden a fülünkbe van rágva, viszont a színházban találkozhatunk olyan jelekkel és szimbólumokkal, amiket meg kell értenünk ahhoz, hogy a darabot élvezni és értelmezni tudjuk. Ez olykor nehéz, főként akkor, ha környezetünk minduntalan arra kondicionál minket, hogy ne gondolkodjunk túl sokat.
A szegény csizmadia és a Szélkirály két fontos állítást bizonyított be:
A színháznak még mindig van létjogosultsága a művészeti palettán, mivel olyan művészi sajátosságokat hordoz, ami egyedi és utánozhatatlan; és azt, hogy az egyik legjobb kultúra közvetítő intézmény, mert ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy miként lehetséges bemutatni egy kedves népmesét, népzenével és néptánccal összekötve.
