Tizennégy évvel ezelőtt, majdnem napra pontosan, a budapesti Nemzeti Színház avató előadásának, Az ember tragédiájának a bemutatójára készültem. Most a nemzeti drámapanteon másik legfontosabb művében tesz ismét próbára a színész-sors Magyarországon. Egy olyan címszerepben, amely a szédítő magasságok és a tátongó mélységek szélsőséges koncentrátuma: „mint vándor a hófúvásokban, úgy lelkem ingadoz határtalan”. Nemhiába tartották Bánkot egy időben a magyar férfiideálnak. Babits Mihály is épp e tragikus sorsú államférfi példájában látta meg a „nemzeti karakter” megtestesülését. A „Francia Hamlet”, azaz a Lorenzaccio Hercege, az eredeti Shakespeare-dráma „Hamlet-i Királya”, valamint a Német Hamletnek nevezett Faust után, kiváltképp nagy örömet – és még nagyobb kihívást – jelent számomra a „Magyar Hamlet” megszemélyesítésének a lehetősége. És ami még ennél is fontosabb: szerencsém van kiváló kollégákkal, jó hangulatban, együtt, valódi társas-játékot játszani! Egy olyan városban, amelyben a színész-ember rögvest otthonra lel! Ráadásul egy olyan színházban, amelyet varázslatos emberek laknak, de annyira nyitottan, hogy a messziről érkező is rögtön úgy érzi: „idehaza” van!
