Ármány és szerelem: Friedrich Schiller gyönyörű drámájából Eperjes Károly rendezett szép díszletben, gondolatébresztő előadást a Békéscsabai Jókai Színházban. Ferdinánd és Lujza Rómeót és Júliát idéző tragikus szerelmének, a német klasszika halhatatlan remekének üzenete több mint 230 év múltán sem veszített értékéből. (Niedzielsky Katalin kritikája)
„Mert miénk volt!…
Köztünk akart, vad viharok után,
megtelepedni, biztos révbe érten;
míg szelleme fönn szárnyalt egymagán
a Szépség, Jóság, Igazság egében,
s mögötte létlen árnyként elmaradt az,
mi bennünket mind megköt: az alantas."
Goethe méltatta így klasszikus költőtársa nagyságát, hangsúlyozva, hogy Schiller (1759–1805) minden műve a szabadság szent eszméjével foglalkozik. Fiatalon a felvilágosodás utáni, klasszikát megelőző „Sturm und Drang” korszak képviselőjeként szenvedélyes, lázadó hevülettel a nép szabadságvágyát énekelte meg. Később a szellemi, erkölcsi, majd az esztétikai nevelés eredményeként a szépségben kiteljesülő etikai ideált hirdette, kései alkotásait az egyetemes szabadságeszmény éltetésének szentelte. Schiller művészete a XVIII. század egyik nagy gondolkodójának, filozófusának, történészének, teoretikusának és költőjének munkásságát tükrözi, emelte világirodalmi rangra.
Thomas Mannt is elbűvölte, aki 1955-ben írta egyik esszéjében: „Nem könnyű végére jutni, ha egyszer beszélni kezdünk Schiller sajátos nagyságáról: nemes nagyság ez, fennen szárnyaló, lángoló és magával ragadó, amilyen még Goethe bölcsebb, természetes méltóságában sem található – mámoros a világmindenségtől, kultúrára neveli az emberiséget, s mindebben a legnagyobb mértékben férfias. S ebben a szinte szertelen, már-már természettől is idegen, akaratra, szabadságra és tudatosságra felesküdött férfiasságban ott bujkál a művész gyermek, aki az egész világon nem ismer a játéknál magasabb rendű dolgot, aki azt mondja, hogy minden teremtmény közül csupán az ember képes a játékra, s ő maga csak akkor egészen ember, amikor játszik.”
Az Ármány és szerelem Shakespeare Rómeó és Júlia drámájához fogható, örökérvényű remekmű, amely megrázó erővel figyelmeztet a társadalmi rangok közötti különbség gyilkos erejére. A színmű különlegessége, hogy a minden irodalmi műfajban maradandót alkotó és egyedülálló elméleti munkásságot az utókorra hagyó Schiller drámáiba szőte bele a legtöbb személyes, a valóságban átélt, megszenvedett tapasztalatát.
Szegény családja, az anyagi gondok, a latin gimnázium merev, dogmatikus rendszere, a szigorú katonai akadémia légköre, a hercegség művészetellenessége arra tanította, hogy az a világ, a német abszolutizmus társadalma, amelybe született, az egyéni szabadság kibontakoztatásának legfőbb gátja, ellensége. A hercegi önkényuralmat, a börtönt nehezen viselte, ott született meg a Haramiák megírásának gondolata. A dráma mottója: A zsarnokság ellen. Jogot és orvostudományt tanult, titokban a felvilágosodás és a Sturm und Drang költőinek műveit olvasta, verseket írt. Ezredorvossá nevezték ki, de a hadseregben uralkodó „szívtelen és lélektelen nevelés” miatt a légkört elviselhetetlennek érezte. Elkészült a Haramiák végleges változata, amit Mannheimban bemutattak. Titokban nézte meg az egyik előadást, a herceg ezért kaszárnyafogságra ítélte, és megtiltotta a komédiaírást. Frankfurtba szökött, földönfutóvá vált, a mindennapi megélhetésért küzdött. Egy korábbi iskolatársának anyjánál talált menedéket, ott írta meg 1784-ben az Ármány és szerelem című drámát. Lujza alakját a háziasszony lányáról mintázta meg. Több nagyváros, sok nehézség, küzdelmes állomások, súlyos betegség; Schillerhez sosem volt kegyes a sors, nem volt még 45 éves sem, amikor meghalt.
Az Ármány és szerelem témája a még erőtlen polgárság szabadságvágya, a társadalmi valóság és az egyéni, költői akarat összeütközése. Ez Schiller egyetlen olyan drámája, amely nem a képzelet világában és nem is a történelmi múltban játszódik, mint például a Don Carlos, a Wallenstein-trilógia, Tell Vilmos vagy a Stuart Mária. Az író saját korába és országába helyezi a történetet, az uralkodó arisztokrácia és a még alattvaló polgárság kibékíthetetlen ellentétét, és ezzel új irodalmi, színházi műfajt teremt, ez a polgári szomorújáték.
A Békéscsabai Jókai Színház előadását a Jászai- és Kossuth-díjas Eperjes Károly rendezte. Örvendetes, hogy évek múltán újra klasszikus művet láthat a közönség, Vas István fordításában, hagyománytisztelő és a mához szóló üzenetet hordozó rendezésben.
Történelmi képeskönyveket idéző „lapozással” kezdődik a német hercegségben játszódó izgalmas történet, az igényes díszlet között festmények kivetítése jelzi a jelenetváltást. A látványos, ízléses színpadkép Szabolcs János munkáját dicséri. A korabeli, karaktereket hangsúlyozó jelmezeket Kárpáti Enikő tervezte.
Von Walter kancellár fia, Ferdinand beleszeret a városi zenész, Miller lányába, feleségül akarja venni. A befolyásos apa azonban – saját pozíciója érdekében – arra kényszeríti, hogy a herceg szeretőjének férje legyen, így hallani sem akar a rangon aluli frigyről. Az udvarban szerelem, erkölcs ismeretlen fogalom, ott ármány, cselszövés, erőszak, zsarolás irányít. Millert felségsértés vádjával börtönbe zárják, lányával, Lujzával szerelmeslevelet íratnak az udvarmesternek. Azt ígérik, hogy ezzel apja visszanyeri szabadságát, valójában Ferdinándot akarják féltékennyé tenni, kiábrándítani szerelméből. A fiú azonban kitart a lány mellett, megmérgezi hűtlensége miatt, majd önmagával is végez. Lujza halála előtt megvallja az igazat, a fiú megbocsát apjának. Ennyi az irodalomból, színpadról ismert történet.
Ferdinánd szerelme robbantja ki az ellentétet a két tábor között. Őszintén szereti Lujzát, törvényesen akarja elvenni, becsületes, érzelmei irányítják, de korlátait képtelen áttörni, hiába jóravaló, a tragikus vég elkerülhetetlen. A szenvedélyes, lázadó fiatal a szerzőre emlékeztet, igazi idealista. Óriási főszerep, rendkívül bonyolult, árnyalt, összetett figura Ferdinándé, az egész előadás mozgatórugója. Tóth János Gergely egyetemi hallgatónak túl nagy kihívás, amelyhez még sokat kell tanulnia, hogy hiteles alakítást nyújthasson.
Lujza is szenvedélyesen szereti a fiút, de nála reálisabban gondolkodik, felismeri, hogy sosem lehetnek egymáséi. Inkább lemond személyes boldogságáról, mint hogy a társadalmi konvenciókat felrúgva szüleire rászabadítsa az uralkodó osztály átkát, bosszúját. A polgári értékrend, a normális család híve, míg Ferdinánd lobbanékony, hirtelen forradalmár. „Kötelességem indít arra, hogy maradjak és tűrjek” – mondja Lujza, amikor Ferdinánd szökésre biztatja. A szintén hallgató Papp Barbara kedves, komoly, szeretetre méltó Lujzát igyekszik formálni, de még neki sem sikerült felnőnie ehhez a nagy szerephez.
Különös, hogy a darabban az uralkodó meg sem jelenik a színen, kegyeltjei végzik el a piszkos munkát: a mindenható kancellár, illetve a herceg kegyencnője, Lady Milford. Von Walter kancellárként az uralkodói önkényt, a hatalom pimasz és kivetkőzött gőgét és a fiát kiárusító, szívtelen apa figuráját ötvözi meggyőző, határozott játékával a Jászai-díjas Bartus Gyula. Lady Milford alakjában Komáromi Anettnek sikerül nemcsak a hatalmat fitogtatni, hanem a szerelmes, szenvedő, megalázott nő mivoltát is felvillantani. Von Kalb udvarnagy figurája hozza a humort a színpadra, amire nagy szükség van az állandó feszültség és a közeledő tragikus végkifejlet enyhítésére. A többi szereplő közül mégis túlságosan kilóg Tege Antal harsányra, parodisztikusra rajzolt alakítása.
Az elnyomott nép sem lép színre, csak képviselője, a herceg komornyikja, Bánk bán Tiborcára emlékeztető, szívszorító jelenség, Szőke Pál hatásos alakítása. Megrázó jelenet, amikor az öreg elpanaszolja, hogy két fiát az uralkodó katonának adta el, vérdíjukból vásárolta szeretőjének a drágaköveket. A komornyik mégis szolgálatra, alázatra kényszerül, tűr és szenved, ahogyan a többiek is.
A romlott hercegi udvar ellentéte a Miller család otthona. Az apa is eladja szolgálatait, hiszen udvari zenész, a hatalmasoktól függ a léte, de csak biztonságra vágyik. Lánya elvesztése zökkenti ki nyugalmából, ébreszti öntudatra, egészen addig elmegy, hogy kipenderíti házából a kancellárt, mondván: „Excellenciád kénye-kedve szerint rendelkezik az országban. Ez az én szobám.” Miller ezzel az ébredő polgári öntudat megtestesítője. Tomanek Gábor Miller szerepében megrázó, emlékezetes alakítást nyújt mint büszke zenész, huncut férj és főleg a lányát mindenekelőtt imádó apa. Az előadás vége felé kimagasló, szívbemarkoló az a jelenete, amikor az aranyat kapja Ferdinándtól, és már érezhető, hogy közben legnagyobb kincsét, gyermekét veszíti el…
Millerné alakjának kibontására kevesebb figyelmet fordítottak az alkotók, Fehér Tímea fegyelmezett alakítást nyújt.
A legelvetemültebb, leggonoszabb figura Wurm, a kancellár magántitkára. Polgári származású, de felküzdötte magát az udvari világhoz, erkölcstelen, romlott, hasznot akar húzni az elnyomó rendszerből, megtagadja sajátjait, az ármány, a cselszövés kíméletlen kitervelője. Ördögi alakjára a rendező még rátesz egy-két lapáttal a fináléban. Schiller drámájának végén Ferdinánd a könyörülő Istent keresi, a kancellárt elvezetik. Eperjesnél a záró képben a két halott szerelmest, a nyomokat – jóllehet a kancellár utasítására – Wurm tünteti el, őt látjuk utoljára, amikor felgyújtja a helyszínt… Wurm (magyarul féreg) meghatározó figura, ami a dráma ismerete nélkül, Krupp Bence, a harmadik egyetemi hallgató szerepformálásából sajnos nem derülhetett ki.
Niedzielsky Katalin
