Idén 29. alkalommal rendezték meg Kisvárdán a Magyar Színházak Fesztiválját, huszonöt társulat huszonhárom produkciójának bemutatásával, június 16. és 24. között. Az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közös produkciójában létrejött Tündéri című „minimál-szürreál" musical az Emberi Erőforrások Minisztériumának díját, a zsűri különdíját nyerte a seregszemlén. Kovács Dezső kritikája.
Két férfi, egy nő. Bezárva, összezárva. Egy szobában, aminek elveszett a kulcsa. Egyiküknek pisilnie kellene. (Pisálnia, hogy pontosak legyünk.) S a lépcsőn talál egy halott nőt. Aki egyszercsak ott van. Hever a földön, a lábuk előtt. Vizsgálgatják, méregetik. Mi a csudát lehet kezdeni egy halott nővel, aki persze még meleg, mintha életjeleket is adna, sőt. Ha nő, legyen nő. De hát nem az. Alaposabb férfiszemle kideríti: „B.meg, ennek a nőnek nincs pinája”. Széttárják a lábát, úgy szemlélgetik. Pulzusát mérik, szájon át mesterséges lélegeztetést alkalmaznak, alaposan hozzákészülődve a művelethez. Aztán egyikük, aki találta, kezdeményezi, hogy nyilvánítsák tündérnek. Mert a tündérek már csak ilyenek. Hiányzik belőlük ez meg az. Ellenben jótét lelkek, akik mindig jót tesznek a buta kisfiúkkal. Merthogy férfihősünk gyerekkorában ábrándozott ilyen csodatevő tündérről, csak sose jött össze valahogy a nagy találkozás. Talán majd most.
És akkor van még a zene. Nem is akármilyen: dúsan habzó, delikát. Stílusok között szörfölő. Ez a sokfelé sikló finom muzsika világokat köt össze. A valóságost az irreálissal. A jelenvalót a képzeletbelivel. Csúszkálunk ide-oda. Sokszor nem tudjuk, hol vagyunk. Itt és most, vagy valahol, valamilyen elvont térben és időben? A zene az origó az előadásban. Értelmezni kellene. Expresszionista kabarérevüt látunk, vagy brechti songokba oltott ironikus lokálzenét, blaszfémikus beütésekkel? Az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi MASZK Egyesület előadásának elég hosszú története van, a szegedi Thealteren mutatták be, még 2013-ban. Azóta megjárt számos fesztivált, besöpört számos díjat, jelölést, sok helyen játszották, sikert sikerre halmozott. Négy év alatt, feltételezem, sokat változott. A zenés előadásoknak is megvan a kihordási idejük, ámhogy a Tündéri ennyi ideig életben tudott maradni, nyilván nem egészen a véletlen műve.
Kellett hozzá a kortárs román szerző, Theo Herghelegiu darabja, a rendező, Tapasztó Ernő látásmódja, rendezői radikalizmusa, ahogy könnyű kézzel össze tudta csomózni az abszurdba hajló matériát és a virulens muzsikát. S kellettek hozzá a színészek (Harsányi Attila, Tege Antal, Éder Enikő), s a zenészek (Borsos Pál, Luci Chirian, Cosmin Harbel), akik képesek kitölteni a nem túl mélyre hatoló textus kitöltetlen helyeit, üresjáratait, megtölteni azt élettel, humorral, frivol érzékiséggel.
Az előadás legfőbb erénye a valóságosnak s a szürreálisnak egymásba úsztatása, valami olyan groteszk lebegés, amely egyszerre játékos, drámai, súlyos és könnyed, humoros és vicces. És még szórakoztató is. Az előadás élvezeti értékét jótékonyan növelik a humorforrásul is szolgáló idegen nyelvű szövegbetétek, az angolul, németül, oroszul, románul, franciául elgajdolt nóták. Kiváltképp az a dalocska, amelyben a két férfi arról értekezik, mi kellene még a tündér összeszereléséhez, s a zár feltöréséhez: csavarkulcs, fogó, ráspoly, ilyesmik.
Harsányi Attila adja egyik clown-t, Tege Antal a másikat. Stan és Pan egy Beckett-abszurdból. Tűzijátékokat csiholnak egymásból és önmagukból. Alkalomszerűen dalra fakadnak, sztepptáncolni kezdenek, cirkuszi akrobaták lesznek, konferansziék, egy ironikus revü sztárjai. Harsányié az örök kételkedő, a kitaposott cipőjű slemil figurája. Tegéé a lehengerlő, magabiztos macsóé. Harsányi mindenben bizonytalan, legfőképp önmagában. Tege magabiztosságba csomagolja benső ambivalenciáját. Hozzájuk társul a talányos nőalak. Éder Enikő nemcsak egyik zeneszerzője az előadásnak, hanem enigmatikus nőalakot formál. A nőiség kvintesszenciáját, akivel a férfiak nemigen tudnak mit kezdeni. Ráncigálják ide, oda, de a lány, Zelma sem tétlenkedik. Kis könnyű hacukában táncikál, ujja köré csavarva férfiakat. Aztán meg fekszik, kiterítve. A halottnak látszó lány fölkorbácsolja az érzékeket. Éder Enikő ironikus songokat daloló nőalakja roppant vonzerővel hódító vamp. A végzet asszonya s elvarázsolt lény. A megtestesült, elvarázsolt férfiálom. Tapasztó Ernő rendezése a metaforikus térkezelésnek, s a műfajok határvidékein pendliző elemelt, ironikus, abszurd színházcsinálásnak a mintadarabja. Hatásos előadás, amely minimális eszközhasználattal képes maximális hatást elérni. Végig érzelmi hullámvasúton ülünk, zuhanunk egyik végletből a másikba. Némely jelenetekben csak kóstolót kapunk az abszurd színpadi fogalmazásmódból, amelyet jótékonyan felold a leleményes zenei matéria. Pompás mulatság, de lételméleti dimenziókat kár lenne keresni benne.
Kovács Dezső
Forrás: kisvárdai lapok
