Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született Farkaslakán. A Kossuth-díjas író születésének 120. évfordulóján az aznapi Ősvigasztalás című előadással tisztelgünk Tamás Áron emléke előtt.
Tamási Áron (1897–1966) Tamási Dénes és Fancsali Márta gyermekeként látta meg a napvilágot. Tizenhárom esztendős korában a bal tenyere súlyosan megsebesült, és mint mezei munkára alkalmatlan gyerek kezdhette meg iskoláit Székelyudvarhelyen, majd világháborús katonáskodása után Kolozsváron. Rövid amerikai tartózkodása (1923–25) alatt – a távolban és idegenben – talált rá költői-írói világára, mely egész életművét átszövi. „Megmozdult benne a székely lélek egész folklorisztikus mélysége, a magával hozott és gyermekkorában befogadott hagyomány, a székely humor, kedély, észjárás, a szavak fűzésének s a mondatok építésének esztétikai kedve, legfőképpen pedig népének emberi tartása” – jellemzi Tamási munkásságát Féja Géza, a barát és az első monográfia írója. A Bajszerző nagyvilág (1926) című társadalomrajz, a Szűzmáriás királyfi (1928) és a Czímeresek (1931) című regényeivel egy időben írta első, klasszikus novelláit. Életművének egyik csúcspontjára 1933–34-ben jutott, mikor megjelent Ábel-trilógiája, máig legnépszerűbb regénye. Drámaírói pályája is ez idő tájt bontakozott ki. Görög klasszikusoktól tanulva, a XX. század avantgárd áramlatait is átszűrve magán, 1932-ben írta „székely népi játékát”, az Énekes madár című színművet. A föld és az ég, az ember és a természet misztikus egységéről tervezett regénytrilógiából a Jégtörő Mátyás (1935) és a Ragyog egy csillag (1939) jelent meg. Tamási ekkor már nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalom elismert alkotója. 1939-ben adta ki Szülőföldem című művét, mely az Amerikából a falujába hazautazó író vallomása. A művet a háború után elhallgatták, második, hasonmás kiadása csak 1986-ban Bázelben jelenhetett meg.
A háború utáni kultúrpolitika igyekezett elfeledtetni Tamási Áron publicisztikai munkásságát és közéleti tevékenységét is. A II. világháború Budapestre sodorta. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1934-től), 1945–47 között az Országgyűlés tiszteletbeli képviselője, 1948-ban kiszorult az irodalmi életből. Teljesen háttérbe állították, az enyhülés kezdetét a Nagy Imre-kormánytól kapott Kossuth-díj (1954) jelzi. Tizenegy év távollét után először 1956 augusztusában látogathatott haza szülőföldjére. A forradalom első napjaiban nyilatkozata hangzott el a rádióban, december 28-án pedig az írószövetség taggyűlésén a magyar írók elvi nyilatkozataként felolvasta Gond és hitvallás című írását. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1966. május 26-án hunyt el Budapesten, kívánságára Farkaslakán, a templom mögötti két cserefa között helyezték örök nyugalomra. Budapesten az Alkotás utcában elhelyezett emléktáblán arra a magyar íróra emlékszik felirat, „akit Erdély adott a magyar irodalomnak”. Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem” – írta Tamási Áron.
Forrás: Jókai Színház, kronika.ro
Fotó: MTI
