Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című zenés bohózatot Merő Béla rendezte, és a diákoknak szánt darab premierjét október 24-én délután láthattuk a Békéscsabai Jókai Színházban. Csokonai Vitéz Mihály művét 1799-ben a közönség megnevettetésére alkotta, a színpadi siker érdekében bőven merített a hazai vándortársulatok és a bécsi színjátszás populáris elemeiből. A paródia, a mulattatás, a szókimondó, szaftos humor nem idegen a magyar felvilágosodás kimagasló költőegyéniségétől, de a túlhangsúlyozott színpadi eszközök, mai poénok igencsak háttérbe szorították a karakterekben ott rejlő emberi érzéseket. Így vált a „tündéries bohózat” harsány, vásári komédiává, a korabeli népszínmű, „az első magyar groteszk dráma” inkább csak erőteljes karikatúrává. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Hosszú évek, évtizedek alatt az ember sok előadást lát, olykor ugyanabból a darabból többféle feldolgozást, rendezést. Ez a tapasztalat nem előny, ha előítéleteket szül, de talán nem árt az elemzésnek, értékelésnek, ha összehasonlításra késztet. Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című énekes-táncos komédiát például Vidnyánszy Attila állította színpadra a Gyulai Várszínház 2002-es évadjának utolsó bemutatójaként, s az akkor még a Beregszászi Illyés Gyula Színház rendezőjének munkájától nem voltam túlságosan elragadtatva. Pontosan a commedia dell’ arte, a vásári, cirkuszi színjátszás, a hangoskodó bohóckodás dominálása miatt. Ha felidézem a régi gyulai élményt, először mindig az jut eszembe, hogy a főhőst egyébként kiválóan alakító Szűcs Nelli micsoda hatalmas párnamellekkel labdázott.
Éppen ezért (meg biztos ízlés dolga is) nagy várakozással indultam a mostani bemutatóra, annál is inkább, mert Merő Béla az olvasópróbán mélyebb drámaiságot ígért. Arról beszélt, hogy ebben az előadásban minden szereplő megértésre, szeretetre, szerelemre vágyik, és Csokonai féktelen szereleméhségét, a Lilla elvesztése miatt érzett csalódását beleírta szinte az összes karakterbe, de Karnyóné és fia, valamint Kuruzs alakjába biztosan. Azt reméltem, ezt a rendezést végre az emberi érzések határozzák meg…
Persze, értjük. Nyitányként jönnek a vándorkomédiások, és rögtön beharangozzák, hogy amit itt látunk, az csak „tréfálkozás a valósággal”, nem kell komolyan venni. Aki érti a lényeget, az nyer, aki a kelleténél jobban elgondolkodik a látottakon, az magára vessen! Azt is tudjuk, hogy a színházba legtöbben szórakozni jönnek, ezért vígjátékot kell mutatni, mert azt mindenki szereti. A komédiások természetesen erre is figyelmeztetik a nagyérdeműt. S a színpad hátulján eltörpül a zsúfolt kis szatócsbolt, marad viszont tér a szereplőknek.
Tényleg van itt minden, nemcsak a boltban, hanem színházi eszközből is: zene, hangszerek, tánc, a bolt felirata modern, „Karnyó market”, ehhez képest kicsit lassú zenére kezdődik a mozgás. Aztán lesz népzene, rock, kemény és lírai, mindenféle dallam. Á, nem! Magasabb rendű mondandót, hazafias üzenetet nem várunk. Történetnek éppen elég annyi, hogy a gazdag kereskedő felesége özvegynek véli magát, hiszen férjéről pár éve semmit sem tud („Az Isten nyugossza meg!”). Tanulság is akad, hiába komédia; a vagyonos asszonyság háza táján megjelennek a meggazdagodást remélő kérők. Hamar kiderül azonban, hogy a pénz sokkal jobban vonzza őket, mint az öreg hölgy szépsége… De Karnyónénak bizony férfi kell, nagyon, minden áron; nem is gyászruhát visel, hanem menyasszonyit kezdettől, azon még színes virágokat, tollakat is. „Asszonyánk” igyekezete, hogy férjet szerezzem magának, már-már kínos, nevetséges. Ha finomabbak akarunk lenni — bár a darab hangnemétől igen távoli a finomkodás -, akkor úgy is mondhatnánk: szeretetre vágyik szegény öregedő hölgy. Jönnek is a hódítók, a lovagok: Lipittlotty, a pesti gavallér magyaros, cigányos, huszáros öltözetben, Tipptopp, a párizsi kérő barokkos cicomában. Igaz, a látványtól kissé visszahőkölnek mindketten, aztán a vagyon, a pénz reményében máris szebbnek vagy legalábbis tűrhetőbbnek látják „szívük választottját”.
Boris, a szolgálólány kulcsfigura a történetben, Samu, a félnótás gyerek érzelmi szálakat pendít meg, Lázár, a precíz boltos tartozik még a famíliához. Végig a színpadkép és ezzel a történet része a vándortársulat, oldalt a két zenész. A tánc, a zene, a dalbetétek, a pantomim, a némajáték és a mutatványos számok is teret kapnak a produkcióban. Élénk, eleven paródia, éles karikírozása, kifigurázása a jellemeknek, túlhangsúlyozott gesztusok, agyondíszített jelmezek és direkt rútra festett arcok dominálnak.
Karnyóné szerepében Fehér Tímea diktálja a színpadi iramot, alig kezdődött el az új évad, a Törvénytelen randevú Gobette-je után máris a második bonyolult komikus szerepben kell komoly teljesítményt nyújtania. Lázár, a boltos alakját a Jászai-díjas Bartus Gyula emlékezetesre formálja. Lipittloty köpönyegforgató figurájában Katkó Ferencé markáns alakítás. Játékával Tipptopp szerepébe leginkább Tege Antalnak sikerül belopni valamit azokból a hiteles emberi vonásokból, amelyek az előadás összességéből hiányoznak. A figyelmes néző a lovacskázó Samu alakításában is felfedezhet néhány drámai utalást, Czitor Attila teljesítménye dicséretes. Boris, a szobalány szerepében Kovács Ágnes szh. énekével tűnik ki leginkább. Király Péter zenéje, Petrovszki Árpád színes, beszédes jelmezei, Egyed Zoltán különleges, angyalos díszlete és Oberfrank Réka koreográfiája a szerzői és a rendezői szándékot szolgálja.
A legösszetettebb szerep (vándorszínész, doktor, zsibvásáros, poéta) Nagy Róbertnek jutott, aki a nagyon eltérő figurákban meggyőző alakítást nyújt. Az öreg Karnyó (Jancsik Ferenc) az előadás végén gurul be tolószékében – magyar és uniós zászlóval -, és ezzel minden jóra fordul: a varázslat életre kelti a holtakat. Így van ez rendjén a bohózat, a komédia világában.
Csokonai lényétől, költészetétől, a kor szellemiségétől nem idegen a zeneiség, a pajzánság, nem véletlenül hasonlítja az irodalomtörténet a magyar felvilágosodás egyik legsokoldalúbb költőjének műveit a skót Robert Burns verseihez. Még a kortársait meglepő szaftos, vérbő humor, tréfálkozás, mesélőkedv, a kajánság, a nyers beszéd is jellemző volt műveire, mindezt ötvözte a rokokó könnyedségével, a lírai bájjal és a filozofikus eszmékkel. Nagy lírikusunk abszurdja ma is érdekes és érdemes a bemutatóra, „hozza” a nézőnek a poénokat, az élvezetes előadáshoz az irodalmi alapanyagot, az ifjúságnak kedvcsináló lehet az olvasásra és a színházba járásra. Remélem. Ugyanakkor komoly kihívás egy több mint kétszáz éves mű tolmácsolása a mai közönség számára. Nagy feladat hárult a dramaturgra, Zalán Tiborra, aki igényes átvezetésével járult hozzá a produkcióhoz.
Mivel minden figura nevetséges, groteszk, torz, már nem is vesszük komolyan, hogy Karnyóné végső elkeseredésében öngyilkosságot követ el, hogy kérői mellé fekszenek a ravatalon. A halottnak hitt férj angyali feltámasztása gyorsan visszafordítja a krimibe vagy Shakespeare-drámába illő befejezést a komédia pályájára. Érdekes még a külvilág behozatala Lázár által, aki térképen mutatja a franciaországi, illetve európai hadi eseményeket, vagy katonai sisakot ölt és úgy bukik az asztal alá, mint valami lövészárokba.
Ahogyan elidegenítő beharangozással kezdődött, hasonló figyelmeztetéssel ér véget az előadás, aggodalomra tehát semmi ok: mindez csak játék, cirkusz, színház. Aki mélyebb összefüggésekre gondol, magára vessen! Értettem.
Tény, hogy a többségben hetedikes diákok vették a lapot, jót nevettek a felnőttes beszólásokon, poénokon. Bár hallottam olyan véleményt is, hogy „jó sok csúnya beszéd volt ebben az előadásban”. Vajon hányan nyúlnak majd egy-egy Csokonai-kötet után? S hány gyerekben marad némi hiányérzet, mert többre tartja az emberi hangokat, drámai helyzeteket felvonultató színjátszást? De ezek a kérdések már túlmutatnak az előadás kritikáján.
Niedzielsky Katalin
