Elegáns, kedves, harmonikus – talán így jellemezhető leginkább a Hajnalban, délben, este című előadás. Az olasz Dario Niccodemi vígjátékát Tege Antal igényes, finom hangolású rendezésében láthatjuk a Békéscsabai Jókai Színház stúdiójában. Földesi Ágnes és Czitor Attila nagyszerű játékkal örvendezteti meg a közönséget. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Elegáns, kedves, harmonikus és persze szórakoztató produkció! Hálás téma a szerelem, még ha olyan sokszínű és bonyolult is, és igazi jutalomjáték a kétszereplős darab a színészeknek. Három találkozás, három felvonás és benne minden: az egész élet, szerelem első látásra, rajongás és gyűlölet, féltékenység, próbatétel, vádaskodás, önmarcangolás, végül beteljesülés, megnyugvás. Két személyiség kibontakozása, felemelkedése és összeomlása, mindez egymás kölcsönhatására. Még hogy könnyed vígjáték? Igaz, nem hal meg senki, jól sül el a párbaj is, a végén minden jóra fordul, tehát nem tragédia. De csak ezért. Az érzelmi viharok egyébként nagyon is erőteljesek, mélyre ásnak, a játék egyáltalán nem marad a felszínen. S mint már annyiszor, most is kiderül: a világ valóban nagyon sokat változott körülöttünk az elmúlt száz évben, de mi emberek, az érzelmeink, a gondolataink olyan sokat mégsem változtak. Vagy semmit sem.
Három felvonás – három napszak. Mindegyik más lelkiállapot, szerelmi stáció, a lenn és fenn hullámzása. A két szerelmes rezzenéseire lehet teljesen koncentrálni; a díszlet nem változik, az állandó, fehér kerítés hátul, előtte rendezett kert, fehér fonott bútor. A színpadkép Egyed Zoltán díszlettervező munkája. Az elegáns polgári környezetben csak a hangok érzékeltetik, hogy a házban mások is laknak. A halk, meghitt jeleneteket hirtelen hangos, szenvedélyes zene választja el és ugyanakkor kapcsolja is össze.
Két szép fiatal találkozik, szerelemre lobban egymás iránt, őszinték és hitelesek, szinte kiadják, elárulják magukat, vagy éppen próbálják leplezni érzéseiket a másik előtt, miközben lesik a reakcióját. Élőben, egészen közelről, karnyújtásnyira látjuk, halljuk minden rezdülésüket. A stúdiószínházban nem lehet csalni, hazudni, itt csak az őszinte, leplezetlen, manír nélküli játéknak van helye. Az őszinteség adja az előadás lelkét, lényegét. Lírai vallomások és váratlan zajok váltják egymást; amikor elfogy a szó, puska dörren, felcsendül a zene, esetleg „beszól” valamelyik családtag.
Olyan a színészek kettőse, mint egy remekre komponált zenés-táncos duett: Mario berobban, beszélgetésük után mennie kellene, de képtelen, nem tud, sosem tud Annától elszakadni, nem tuják egymást elengedni. Ez a tánc, láncolat, körforgás hullámzik, hömpölyög végig az előadáson, hol a nőé, hol a férfié a vezérszólam. A két szerelmes párbeszéde – minden báj és vonzerő ellenére – talán unalmas, esetleg a romantikából szentimentalizmusba, giccsbe hajló lenne egy idő után, de nem lesz, mert csupa poén, humor, szellemesség. A vígjáték erényeit Tege Antal remekül hangsúlyozza a színvonalas, értékteremtő előadásban. A szerző és a rendező nagyszerű tolmácsolója Czitor Attila és Földesi Ágnes, mindketten saját énjükre formálva keltik életre a szerepüket. Akár a párbajról, közös életükről csevegnek, Mario a nevéről vagy életkoráról faggatja Annát, aki tartózkodó, de bekiabál valaki, és elárulja a nevét, az életkorát, akár a vicces reggeliző jelenetben, ami veszekedésbe torkollik, a sziporkázó szöveg érvényesül alakításukban. Sorolhatnánk még a példákat, az egész előadást, ami két kiváló színész tündöklése.
A ruhák gyönyörűek! Kiss Kata jelmezei kivételes ízlésről tanúskodnak, a fehér hajnalban érthető, a khaki-türkiz káprázatos, a bronzos bordó lenyűgöző. Mario hagyományos öltönye az állandóság szimbóluma lehet. A látvány, a mozgás, a szereplők mind az eleganciát és a harmóniát sugározzák. Egyszerűen jó nézni az előadást, mert szép és kedves, finomsága, légiessége különös, ritka élmény, hogy egy produkció ilyen nyugalmat áraszt.
Dario Niccodemi 1921-ben írta L’alba, il giorno, la notte című darabját, és nem vállalkozott benne semmilyen társadalomrajzra vagy -kritikára, nagyobb összefüggések boncolgatására, „csak” a szereplőire koncentrált, és jól tette. Pontosan ennek köszönhető, hogy könnyed és szórakoztató a műve, alighanem ezért szeretik és játsszák folyamatosan a színházak hazánkban és világszerte. Elképzelni sem tudom, mekkora fantázia, a valóságtól való micsoda elrugaszkodás kellene napjainkban egy szerzőnek, ha a mai fiatalok közötti, mobilnyomogatásban, lerövidített, lélektelen, gépies kommunikációban kellene emberi hangokat, érzelmeket megénekelnie…
Niedzielsky Katalin