A Fehér Rózsa-díjas rendező, Merő Béla beszélgetett a nemrég megjelent, Egy színházalapítás viszontagságai című könyvéről a Kállai-díjas Kadelka Lászlóval november 20-án 18 órától a Békéscsabai Jókai Színház Művész Kávéházában.
Rövid időn belül ez már a második könyve Merő Bélának, korábban a Zalaegerszegen általa alapított Reflex Színpad történetét foglalta össze, mely 1970-től a város meghatározó kulturális színfoltjaként működött. A székelyudvarhelyi színház megalapításának fontos előzménye, hogy a szerző anyai ágon erdélyi származású, gyermekkorában gyakran járt nagyszüleinél Marosvásárhelyen. 1994-től hat éven keresztül hozta Magyarországra a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia harmadéves hallgatóit, akik a vizsgaelőadásaikat mutatták be különböző magyarországi színházakban. Majd felkérik az Akadémia vizsgaelőadásának megrendezésére, Shaffer Equus-ára esett a választása, és a darabnak átütő sikere lett, így meghívják rendezni Temesvárra és Nagyváradra.
1998 nyarán a városvezetés Székelyudvarhelyen felkéri egy színház megalapítására, melyet az udvarhelyi születésű író tiszteletére Tomcsa Sándor Színháznak neveztek el és 1998 őszén Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékával nyitnak meg. A nyitó előadás alkalmával, miközben a művészek és a nézők a magyar Himnuszt énekelték, két börtönből kiengedett férfi kirabolta az öltözőt és összepiszkította a színpad alatti teret. Mivel a megalakított színháznak csak magyar tagozata volt, nem kaptak központi támogatást, az első pillanattól kezdve anyagi nehézségekkel kellett szembenézniük. A társulat szerződtetésekor Merő Béla számára fontos volt, hogy az elszerződtetett színészeknek később egy esetleges probléma esetén legyen módja visszatérni a korábbi teátrumukba.
Az egri és a békéscsabai színház igazgatóival megállapodott, hogy az ezekben korábban bemutatott Hókirálynő és a Két úr szolgája című előadás díszleteit és jelmezeit elviheti Székelyudvarhelyre. Bár a rendezői gázsiját nem veszi fel, abból a színészek lakásait fizették, megvádolják, hogy saját zsebre dolgozik. Pedig Merő Béla számára az anyagi szempontok nem voltak fontosak, megtiszteltetésnek érezte, hogy Erdély közepén magyar nyelvű színház jöhet létre, valamint saját felmenői előtt szeretett volna ezzel tisztelegni.
A Látó című folyóirattal együttműködve drámapályázatot írtak ki, ami sajnos anyagi nehézségek miatt nem valósulhatott meg. Az évad szakmai színvonala végig magas volt, a román szakmai kritika pozitívan fogadta. A munka kezdetekor fontos volt a helyi lakosság színházi igényeinek feltérképezése és hogy minél több társadalmi réteget szólítsanak meg. Merő Béla célkitűzése volt, hogy a színházalapítást ne lehessen visszafordítani, olyan helyzetet akart teremteni, hogy a székelyudvarhelyi teátrum nélküle is működjön tovább. Bár az alapító-rendező két évad után elhagyta az intézményt, a Tomcsa Sándor Színház azóta is folyamatosan dolgozik, megérte az alapításának huszadik évfordulóját.
A beszélgetés záró részében Kerek Vivien, a Jókai Színház művésze olvasott fel részletet a megjelent könyvből, összegezve a két év tevékenységét, melynek célkitűzései anyagi, politikai és személyi okokból csak részben valósulhattak meg. Két dolog azonban megmásíthatatlan: a színház a mai napig él és dolgozik, a másik felejthetetlen pillanat, amikor egy egész színház – a társulat és a közönség együtt – énekelte el Erdély szívében a magyar Himnuszt.
Fotó: Ignácz Bence/ A-TEAM