Két sanzonett sok szerepben: több műfajt énekelnek, parodizálnak, de leginkább önmagukat adják – őszintén. A régi dalok, üzenetek az ötvenes évek Párizsából, azaz a békéscsabai Intimtérből ma is megérintik a szíveket. (Niedzielsky Katalin kritikája)
A C’est la vie… (…Ilyen az élet) című zenés parfé szövegét és zenéjét az amerikai Gregg Opelka írta, a darab ősbemutatóját 2002-ben tartották Chicagóban. A két bárénekesnő történetéről szóló művet Galambos Attila fordította magyarra, hazánkban többek között a Madách és a Pinceszínház tűzte műsorára, játszották Miskolcon is. A Békéscsabai Jókai Színház előadását Bartus Gyula Jászai Mari-díjas színművész rendezte, Dominique szerepét Liszi Melinda, Fatiguée-ét Vidovenyecz Edina kelti életre. Kovács Zoltán nemcsak kíséri a dalokat, hanem zongoristaként a harmadik szereplő, a koreográfiát Fosztó András tervezte. A premiert január 24-én este láthatta a közönség az Intimtérben.
A vörös bársony függöny lepukkant kabarét, mulatót takar Párizs külvárosában a múlt század közepén. Ahogyan az orfeum, a fellépők is láttak már szebb napokat. Fatiguée klasszikus színésznő volt, igazi tragika, de elbocsátották; Dominique balett-táncosként nem engedelmeskedett a mesterének, ezért rúgta ki. Mostani közös munkahelyükön hűséges társuk a fellépéseken a zongorista, Jean- Paul-Pierre, a lányoknak Zsöpipi.
Ez az est a rögtönzésé, az improvizációé és persze az őszinte kitárulkozásé, a kockázaté és az önmegvalósításé is, amelyben szórakoztató stílusparódiák hangzanak el, miközben sokat megtudunk a szereplők életéről és a férfiakról alkotott véleményéről. Kuplék, sanzonok, áriák mesélnek sokat tapasztalt, kiégett, kihasznált női sorsokról, hol a lelkesedés, hol a lemondás, az irigység, az önzés csendül ki a sorokból, de kiderül az is, hogy egymás segítése, vigasztalása mennyire meghatározó a kulisszák mögött. Az öltözőben, a tükör fölött szellemesek, szókimondók a szövegek, és lesújtó a vélemény a „mocsok” férfiakról. A közönségről már-már megfeledkező bizalmas beszélgetések feszültségét szép duók oldják vagy éppen fokozzák. Ahhoz, hogy ez a műsor létrejöjjön, kellett némi bátorság, furfang; konkrétan el kellett távolítani a bártulajdonost, a főnököt, Monsieur Leplée-t, akinek szelleme ott lebeg fenyegetésképpen végig a fejük fölött. A közönségnek pedig be kellett jelenteni a műsorváltozást.
A két nő első megjelenése a színpadon annyira egyszerű, civil, a durva, bő szürke ruha és a bakancs inkább emlékeztet egy takarítónő öltözetére (vagy Brecht Kurázsi mamájára), mint egy színésznőre, bárénekesnőre. Talán már ez a puritánság arra akar figyelmeztetni, hogy elegük van a mulatós alkalmazásból, Edith Piaf dalainak tolmácsolásából, az alulfizetett állásból. Ezért bemószerolták a főnököt a rendőrkapitánynál, csakhogy saját repertoárjukkal állhassanak elő, megmutathassák önmagukat.
Parányi tér, kevés bútor, és mégis mennyi lehetőség a mozgásra! Nem gondoltam volna, hogy a szék körül, székkel ennyit lehet táncolni, hogy a sanzon, vallomás előadásában a szék szinte partnerré avanzsál. Megható visszaemlékezések szerelmekre, szakításokra, meglepő mozdulatokkal, öltözetekkel fűszerezve. Kiváló például a félig felvett kabátban, szőrmében táncolás a Bolond világról szóló dallal, bárba illő (a korláton) a rúdtánc a férfiakhoz intézett könyörgéssel, hogy mondják már ki végre azt a szót, hogy „szeretlek”!
Hatásos, megrázó, felkavaró duettek és monológok váltják egymást kezdettől, minden jól kitalált tánccal ötvözve. Az öltözetre is jellemző a változatosság, a szereplők sokszor cserélnek furcsa ruhákat, mutatós a frakkos kettős a túlképzett dizőzök dalával. A galérián játszódó öltözői jelenet a középen billenthető tükörrel egészen megható. A filmvetítés a művészvilág és a valóság közti különbséget jól érzékelteti, a virágcsokros, szép emlékeket idéző pillanatok szívszorítók, az idősebb Fatiguée köhögése egyre fenyegetőbben vonul végig az előadáson, véres zsebkendő nélkül is érthető a baj. Végül happy end lesz, sikert aratnak, az új repertoár mehet tovább, de a két nő sorsa nyilván nem lesz sokkal jobb, könnyebb, de hát C’est la vie, vagyis ilyen az élet.
Szórakoztató előadás, andalító kuplék, sanzonok a múltból, hatásos alakítások. Liszi Melinda és Vidovenyecz Edina a stúdiódarab minden nehézségét feledtetve és a darab kínálta sokszínűséget kihasználva markáns teljesítményt nyújt; nem is lehet másképp ilyen közel, karnyújtásnyira a közönségtől. Kovács Zoltán a zongoránál és prózában is méltó partner. A könnyed szórakoztatásnál még kicsit többet is kapunk a Bartus Gyula rendezte produkciótól, ha belegondolkodunk, hogy a színészek önmagukat játsszák, a művészsors kulisszatitkaiba engednek betekintést, de tulajdonképpen az önmegvalósítás drámáját tárják elénk. Ha van merszünk párhuzamot vonni saját életünk, kapcsolataink és a látottak között, esetleg önvizsgálatot tartani, még jól is eshet ez a finom francia parfé.
Niedzielsky Katalin
Fotó: Nyári Attila/ A-TEAM