Katkó Ferenc azt mondja, 15 éve nem volt ennyit otthon a családjával, nagyon jól érzi magát két kicsi gyermekével, a nagyok persze hiányoznak. Színészként és tanárként átrendezte az életét, a kapcsolattartás érdekében még a közösségi oldalakra is felköltözött. A Békéscsabai Jókai Színház művésze a járványt globális figyelmeztetésnek tekinti és abban bízik, ha vége lesz, tudatosabban élünk.
- Betartjuk a szabályokat, igyekszünk minél kevesebb időt tölteni emberek között, otthon maradunk, csak ritkán, egy héten egyszer csapunk egy kört, hogy kicsit kimozduljunk. Én amúgy is eléggé parázós vagyok, maszkot, kesztyűt hordok. A kislányom, Irina hároméves lesz, a kisfiam, Ferenc Dániel háromhónapos, örülnek, hogy most többet látnak. Máskor egész nap próbálok, rendezek, este játszom, közben a Színitanházban tanítok minden nap. Előadások után este tíznél hamarabb nem értem haza, Irina mindig megvárt, csúszott a program, megborult az élet. Máshol 5-kor, 6-kor vacsoráznak, nálunk este 10-kor, éjfélnél előbb sose kerültünk ágyba. Csak az a baj, hogy a nagyobbakkal – Gergő 14, Zsófi 12 éves -, akik Dunaharasztiban élnek, nem tudunk találkozni. Ez volt az első tavaszi szünet, amit nem velünk töltöttek…
- A veszélyhelyzet, a karantén több lehetőséget ad a családi együttlétre, ezt mindenki értékeli; ugyanakkor külön feladatokat is jelent az online térbe költözött színházi munka és az oktatás.
- Az új helyzet újdonságokat hozott, én korábban nem voltam közösségi oldalakon, és azt hittem, hogy soha nem is leszek. Most megtanultam, hogy nem szabad azt mondani, hogy „soha”. A karantén első hetén készült a facebookoldalam, hogy a diákokkal tudjam tartani a kapcsolatot. Most online órákat tartok, a tanrendet is át kellett tervezni, olyan anyagot vettünk előre, ami megy online. Szövegekkel foglalkozunk, ez lehetséges a távolból, de a jelenetekhez, hangulatokhoz nélkülözhetetlen a személyes kontaktus.
- Nem beszéltem még senkivel, aki ne találta volna meg a jelenlegi helyzet, a korlátozások előnyeit.
- Próbálom én is az egésznek a pozitív oldalát nézni. Nekem jól jött ez a kis leállás. A Szerelem, ó rendezése után és A Megfeszített próbái előtt lett volna az Aradi Kamaraszínházzal egy közös munka, ami elmaradt. Látom Lillán és a gyerekeken, hogy örülnek az együttlétnek, ez is pozitív. Irina csak azt nem érti, miért nem megyünk a játszótérre, a boltba, ugyanis amit lehet, kiszállításra megrendelünk. Nagyokat sétálunk a mezőn, bogarászok a kertben, ez mind jó dolog. Persze nagyon várom a színházat, A Megfeszítettet tanulgatom, ha elkezdünk rendesen dolgozni, ne az elejéről kelljen kezdeni. Jár az agyam már most, hogy miket kellene rendezni, erre is van időm, hogy gondolkozzam, máskor csak nyáron jutottam hozzá.
- Mit gondolsz, ha egyszer vége lesz a járványnak, feloldják a korlátozásokat, másként élnek majd az emberek, mint korábban?
- Sajnos azt nem tudjuk, hogy mikor lesz vége. Amíg nincs megoldás, gyógyszer, oltóanyag, addig a veszély mindig itt lebeg a fejünk fölött. S maradnak a kérdések. Mikor lesz előadás? Mikor mer jönni a néző? Én nagyon bízom benne, hogy mindenki kicsit megáll, és ezt a nagy globális figyelmeztetést úgy fogja fel, hogy az értékrendeket helyre kell rakni, tudni kell, mi az igazán fontos. Nem vagyunk túl sokáig ezen a Földön, minden nap ez jár a fejemben, pont ezért ideje, hogy tudatosabban éljünk. Úgy látom, nincs annyi szemetünk, valahogy már most kicsit más a helyzet. Abban is bízom, hogy jobban figyelünk majd egymásra, átértékeljük a dolgainkat, nyugodtabb, normálisabb lesz a világ, és mindenki élheti a kis életét boldogságban, szeretetben.
Niedzielsky Katalin
Fotó: A-TEAM
