Szerepformálások a Tizenhárom almafában.
Tudjuk, hogy a színház egy nagy egység: hiába állna ki a művész a színpadra, ha nem lenne valaki, aki egy számunkra láthatatlan helyről megvilágítsa, ha nem lenne valaki, aki díszlettel egy világot komponáljon köré. Így vagyunk a mellékszerepekkel is: ahhoz, hogy egy fontos karaktert megértsünk, látnunk kell a körülötte kavargó karaktereket. A Tizenhárom almafa csaknem összes szereplőjének kicsi szerepben kell nagynak lenni (vagy éppen eltűnni, ha a szerep úgy kívánja).
Ritkán van olyan darab, amelyben szinte minden színész több szerepet formál meg, ilyen a Jókai Színházban nemrégiben műsorra tűzött Tizenhárom almafa, amelyben a főszereplő, Tánczos Csuda Mózsi (Tege Antal) és rendkívüli visszafogottsággal megjelenített, szinte csak szelíd arcával és ölelő karjaival játszó felesége, Rozál (Fehér Tímea) és a gyerekek (Szabó Hunor, Istin István Zsolt, Mlinár Pál Bence, Mlinár Balázs) kivételével mindenki legalább két karaktert formál meg. A művészek számára kihívást jelentő, ugyanakkor sikerrel kecsegtető feladatok.
Az Úristen, az Öreg pópa és a Tiszteletes szerepe nem tűnik nehezen összehangolhatónak, azonban a vonaton játszódó jelenetben Öregként egészen kicsivé és görnyedtté tud változni Bartus Gyula, ennek ellenpontja a kihúzott hátú orosz tiszt. Szerepei itt vertikálisan is tagolódnak, markáns jelmezei könnyen azonosíthatóvá teszik a megformált karaktereket. Az életigenlő Duduica méltó párja a nagyhangú Trandafirnak, Veselényi Orsolya később feltűnik a beszéd alatt a tömegben, majd rémült pincérnőként próbál kimaradni a kocsmai veszekedésből; de a lázadó katona Vitálisról sem mondanánk meg, hogy Csurulya Csongort nemrégiben még a furfangos román vadász szerepében láttuk. Koleszár Bazil Péter éppoly méltóságteljes kackiás bajszú főangyalként, mint amilyen hajlott hátú és öreg a zsidó Mendi szerepében, akinek erőtlen, elvékonyított hangját ellenpontozza Jeszencsák katonás, férfias megjelenése. Lénárt László beilleszkedni vágyó besorozott katona, később a szerencsétlen, fegyvert fogni nem kívánó Nazarénus. Jóval nehezebb feladat a felháborodott, csaknem áldozattá váló fiatalembert elválasztani a hamarosan belépő adószedőtől, Czitor Attila előbbit gyors beszéddel és mozgással, raccsolással, utóbbit lassú, meggondolt mozgással ábrázolja. Szabó Lajos nagyszerűen alakítja a fekete-fehér filmekből ismerős szónok figuráját, de diákká, magyar őrré, Tömzsivé és román katonává is átlényegül. Balázsi Róbert népiesen beszél kocsmában ülő bácsikaként, de a hivatalos hanghordozást is bátran használja fináncként. A fiatal nézőket bizonyára az amerikai filmek kiképzőtisztjeire emlékezteti vörös arcával és ordítástól kidudorodó nyaki ereivel Beszterczey Attila a szakaszvezető szerepében, de ő Filimon és a szegény román pásztor is. Szabó Zoltán hadnagyként a sereg erejét képviseli, a frontról érkező, megtört katonaként lelassult mozgása jelképezi mindazt a fájdalmat, ami ott történt vele.
Ők és a fent meg nem nevezett szereplők (Balázs Csongor, Kopanyicza András, Márki Szabina, Bartus Botond, Berndt Richárd, Kovács Dániel) saját szerepük mögé beépítették a figurák darabban el nem mondott, el nem mondható háttértörténetét, amelyek a próbafolyamat alatt letisztult színészi munkát tettek lehetővé, s végül a rendező ízlésének megfelelően magával ragadó, felemelő darabbá álltak össze.
(Szilágyiné Szabó Ágnes)
