A bemutató előtt beszélgettünk A Megfeszített monumentális díszletének tervezőjével, Igaz-Juhász Katalinnal.
– A Megfeszítettet két évtizedes léte alatt főleg szabadtéren játszották, nálunk természetesen a nagyszínpadon fut. Meg kellett-e alkudnod a kisebb térrel, vagy inkább szárnyakat adott a fantáziádnak?
– Általában úgy van, hogy ha valami megszorítást érzek, akkor az nem köt meg, hanem feladatnak érzem, még inkább érdekel a dolog, még inkább szeretném megcsinálni. A végeredmény tekintetében inspirál. A kötöttség mindig ösztönöz, érdekesebb, mintha szabad kezet kapnék. Gúzsba kötve táncolni nagyobb lehetőség.
– Hogy képzeljük el a tervezés folyamatát? Megnézted például a korábbi előadásokat, vagy csak a szövegkönyvet olvastad, hogy minden befolyástól mentes legyél?
– Természetesen megnéztem, a szövegkönyvet is olvastam, a rendező, Koltay Gábor is ugyanaz.
– Milyen kérései voltak Koltay Gábornak?
– A darab húsz éves történetében nagyon határozott dramaturgiára épült a térszervezés, alapvetően szerette volna hasonlóan rendezni a teret, ugyanazt akarta megvalósítani, természetesen mindig kiegészítéssel. Kiforrott elképzelései voltak. Az mindenképpen meghatározó volt, hogy ő mit gondol. Az alapterületünk kisebb, mint a régi előadáson. Így még a zenekari árokba is bevittük a díszletet – itt van egy tó, de nem szeretnék erről konkrétumokat elárulni, erre érezzen rá a néző maga.
– Az előadás monumentális díszletek között zajlik, hihetetlen mélysége van a térnek. Mire hívnád fel a nézőink figyelmét?
– Igazából ez a hihetetlen mélység nagyon nagy részben köszönhető a világításnak. Én úgy látom, hogy remekül sikerült megvilágítani az előadást. A sok füst meg köd, ami mozog meg kóvályog, érdekes, szépen lehet rá fénnyel rajzolni. Ez sokat segített azon, hogy mélysége legyen a térnek. Ez koncentrálja a jeleneteket. Így valóban a semmibe tud veszni a hátsó rész.
Fotó: A-Team/Nyári Attila
(Szilágyiné Szabó Ágnes)
