Szövevényes, meghökkentő alakokkal színesített mesét mutat be a Békéscsabai Jókai Színház 2021. december 14-én. Zalán Tibor története a családerdőben, nem szokványos csavarokkal vezet minket a boldog végkifejlet felé.
– A Kaland a nagy csalárderdőben eredetileg rádiójátékként íródott, jól olvastam?
– Igen, a Magyar Rádióban Fodor Tamás rendezésében hallgatták legelőször a hallgatók, azután könyvként Dani a nagy családerdőben címmel a Cerkabella kiadó jelentette meg. Ezt írtam-dolgoztam át színdarabbá, hogy most nagy örömömre Merő Béla rendezésében Békéscsabán színpadon is láthassák a gyerekek és felnőttek egyaránt.
– Mint minden mese, ez is elvezet minket egy álomvilágba, de az álomvilág ellenpontjaként egy rút intézeti valóságból indul a történet.
– Engem azért érdekelt ez a környezet, mert az irodalomban, ismereteim szerint, eddig csak az internátus- meg zárdaéletről készültek művek, de a gyerekotthonokról talán soha. Abonyban gyerekeskedve ismertem meg ezt a világot, osztálytársaim sorsán keresztül, akik megtapasztalták ezt az árva létet; ami nem feltétlenül abból fakadt, hogy a szüleik nem éltek. Egyes esetekben a szülők lemondtak a gyerekeikről, mert a körülményeik miatt nem tudták vagy – bármely más okból – nem akarták felnevelni őket. Ezek az intézetis gyerekek nagyon gyakran elszöktek a gyermekotthonból, és nekivágtak a nagyvilágnak keresni a vér szerinti szüleiket. Akkor is, ha az intézetben (rosszabb esetben még a szüleik is) büntetéssel, nem ritkán brutális veréssel „jutalmazták” őket ezért. Időről időre elszöktek, és keresték azokat a szülőket, akik cserbenhagyták őket (esetleg tényleg cserben kellett, hogy hagyják őket, mert szegények voltak, vagy olyan helyzetbe kerültek, hogy nem tudták maguk felnevelni a gyermeküket). Ezekben a gyerekekben megmaradt és állandóan erősödött a szülők utáni állandó és reménytelen sóvárgás. Azzal, hogy Dani a mesében megleli az édesanyját, a felnőtteknek gondoltam jelezni, hogy egyes gyerekek számára csak így, a csodák vagy álmok, mesék világában adódik lehetőség arra, hogy megtalálják azokat a szüleiket, akik ilyen vagy olyan okból, de nem tudták vállalni a létezésüket, felnevelésüket.
– Dani tehát, aki egy realisztikus tisztaszívű intézeti fiú elindul, hogy megkeresse a Családkötő tündért, de egészen bizarr figurákkal szemben kell helyt állnia szinte azonnal. Elektromos Sziporkahiéna, Böffentő Sárkány…?
– Igyekeztem minél rémesebb és vadabb figurákat bevinni a játékba, tudniillik nekem fontos volt, hogy Dani mindent elveszít és mindent hajlandó feláldozni azért, hogy átjusson ezen a családerdőnek elnevezett, olykor infernális téren. Ezek a rettenetes lények közben a gyermeki valóságképet jelenítik meg, ők képviselik mindazt a bántást, megaláztatást, amit ezek az intézeti gyerekek a mindennapjaikban átélnek. Magyarán: a mindennapokban is kivetítették valamibe vagy valakibe, egyszóval a külvilágba azokat a bűnöket, amelyeket a szülők, nevelők, a felnőttvilág elkövettek ellenük. A szülők tehetetlenségét, gyávaságát, az ebből fakadó kiszolgáltatottságukat gyermeki szeretet nagyvonalú megnyilvánulásaként nem a szülőkre „terhelték”, hanem a külvilágra – ha ki tudták volna magukat fejezni így, azt mondták volna, hogy a társadalomra. Számukra a valós környezet is ezt jeleníti meg: valami, ami elveszi a hangodat, valami, ami elveszi a hallásodat, valami, ami elveszi a látásodat –
de, vagy csak, a szívedet nem tudja elvenni.
– Mi történhet ennél rémisztőbb, egy emberrel, mint hogy megfosztják az érzékszerveitől?
– Nem csak megfosztják, de maga áldozza fel – kénytelen feláldozni – azokat, hogy eljuthasson a Családkötő Tündérhez. Ezért volt fontos számomra, ellenpontként, hogy ezek a rémes szörnyek ugyanakkor röhejesek is legyenek. Már a megnevezésükben is tetten érhető ez. Emberi tartásunk megőrzéséhez fontos, hogy a rettenet óráiban, a rettegés perceiben is meg (vagy le) tudjuk mosolyogni azt, aki vagy ami fenyeget bennünket. Ha megfigyelted már, a gyermek sokszor nevet félelmében azokon, akik bántani vagy megalázni akarják. Ezzel védekezik. Vigyázzunk és figyeljünk oda, ezért olyan könnyű félreérteni egy gyereket, aki mosolyog, miközben büntetik, büntetjük. Nem azért mosolyog, mert kineveti a büntetőt, hanem megpróbálja kívül helyezni az érvényességi körén az őt fenyegető lényt. Ezért kell, talán keserűen-szomorúan, de kinevetnünk a nézőtéren is a szörnyű kreálmányokat, akik Dani útját állják a családerdőben.
– A XXI. század eleve virtuális terekbe tereli a gyermeki fantáziát, érvényesek még a mesék ma is?
– Azt gondolom, nem mindig, vagy minden szempontból, nagyon jó vizuális világban élünk most. A televízió, az internet túlzott, vagy nem rendeltetésszerű használata, olykor ugyanazt teszi, amit ezek a szörnyek a családerdőben, tehát elveszik a gyermek látását- hallását, de valójában a gyerek egyéniségére pályáznak azzal, hogy mindent fogyasztásra készen tálalnak fel. De én azt gondolom – tizenhárom éves gyerekszínházi tapasztalattal – hogy a gyerekek rendkívül érzékeny és még invenciózus lények. Abban a pillanatban, amikor sötét lesz és felmegy a függöny, akkor bátran, egyúttal gyermeki csodálattal átlépnek velünk egy másik világba. Egy olyan másik világba, ahol egy intézetis kisfiú is boldogan élhet, megtalálhatja a családi boldogságot, tágabb értelemben, ahol a küzdelem végén győzhet a jó, és a szép érzékenyek is életben maradhatnak.
De ezt nem szabad didaktikusan beletuszkolnunk a gyermeknézőbe! Hagynunk kell, hogy a gyermek magától leljen rá, valamelyik hőssel, hogyan azonosulva, lesz képes maga is hőssé, kis élete irányítójává válni. A maga léptékében ő is kilép ekkor, ezáltal a hétköznapi meghatározottságából. A valóság meghódítása csak úgy kezdődhet, hogy először a képzeletünkben kell győznünk azt!
Köles István Junior
Fotó: Csirke István
