Tömény röhögés kíséri eleddig az A csapat próbafolyamatát. A Vigadó méretei miatt a látogatóknak – akik kettesével, hármasával szivárognak – nincs könnyű dolguk, hiszen relatíve távolról egy csapat színészt láthatnak egy asztal körül, amint szó szerint dőlnek időnként a röhögéstől.
Ellátmányként rétes érkezik immár (rétessel) teli szájal nevet mindenki, a közönség számára ez megintcsak hendikep a szöveg érthetőségét illetően. Mostanra Dorotty mellett talán az ezúttal a rendezőasszisztensi feladatokat elvállaló Czitor Attila az, aki még átlátja, hogy az asztalra gördülő ötlethalmazból mi az ami beemelkedik a kánonba, mi az, ami egyszeri és megismételhetetlen poénként nem lesz a színháztörténelem része.
A látogatók tehát jönnek, valószínűleg azt gondolják, hogy egy perccel a szövegnyomtatás után dinamikus dialógusok zengenek gipszstukkók között, de Dorotty nem az a rendező, aki félkész szövegkönyvvel nekiindulna improvizálni. A fehér abrosztól még nincs felállás.
A sivatag rózsájáról már nehéz lenne megmondani, hogy vajon egy szereplő fedőneve, egy vállalatbirodalom márkaneve, egy projekt vagy valami egészen más. A filmgyár viszont alakul a Vigadó falai között, és ami a leginkább elgondolkodtató: Dorotty megkérte a kellékeseket, hogy nézzenek utána, mi lelhető fel a hajdani Lüzisztraté előadás kellékei közül. Aki tudja, mit jelent ez, máris másként értékeli a szövegben hangsúlyozott: „Hatalmas veszélyek fenyegetnek” mondatot. A darab megjelenésében valószínűleg nem a hófehér csipkevilág lesz a domináns. Egy dominán viszont nem lepődnék meg.