Könyv vagy film? Színház vagy tévé? Veszít-e egy könyv az értékéből, amikor filmre viszik? Veszít-e vagy éppen nyer, egy színházi előadás az értékéből, ha televízióra adaptálják? A közszolgálati televízió május 12-én mutatta be a Békéscsabai Jókai Színház tavalyi évadban rögzített előadását a Stuart Máriát. – Kovács Attila kritikája
A színházi előadás után (ráadásul hónapokkal) bevallom némi szkepszissel ültem a tévé képernyője elé. Mit adhat nekem, egyáltalán adhat e bármi pluszt a televíziós feldolgozás? No, mindegy, gondoltam magamban, ha más nem, ismétlésnek jó lesz, talán visszajön valami az élő játék varázsából.
Nem így történt. A történet, a szereplők, a színhely ugyanaz, mégis minden más. Ez nem egy színházi előadás közvetítése. A Jókai Színház előadása szinte csak alapanyag Gábor Péter rendezőnek, hogy egy izgalmas, feszültségekkel terhes kosztümös filmet, önálló tévéjátékot készítsen.
S, hogy a televíziós produkció több egyszerű közvetítésnél, jelzi, hogy a felvétel kedvéért a nézőtér széksorait is kiszerelték, így alkalomadtán olyan, mintha az operatőrök a színpadon dolgoztak volna.
A Stuart Máriának a színpadon sodrása volt, egy mély, mindent elsöprő lendület, amelynek az első pillanattól az utolsóig ugyanakkor az ereje, nem változik, nem ingadozik. Dobó Kata Stuart Máriaként, Kovács Edit Erzsébetként, a belső hangjaikat megszemélyesítő Tarsoly Krisztina és Komáromi Anett, Tege Antal a kegyenc Leinchesterként, Gulyás Attila tragikus Mortimerként valamennyien táplálják és sodródnak is, a maguk személyes és történelmi végzete felé, ebben az erőben. A színpadi darabot rendező Szalma Dorotty látványos tablókból és gesztusokból építette fel az előadást.
A tévéjátékban szemtől szemben folyik a harc a képernyőre nagyított arcok között. A ritmust és a darab dinamikáját a kistotálok és a közeli plánok, nem ritkán hirtelen váltakozása adja, melyeket lágy ráközelítések és a szereplőket követő kameramozgások kötnek össze.
A párbeszédek feszesebbé, élesebbé válnak a képernyőn, s teljesen más jelentést, más hangsúlyt kap a szöveg, pusztán azáltal, hogy Erzsébet királynő mondatai alatt a börtöne falát teleíró Mária arcát látjuk.
A kamera elkap és közel hoz olyan pillantásokat, mozdulatokat, amelyek egyébként egy színházi néző előtt rejtve maradnak vagy egyszerűen a tér miatt átsiklik fölöttük a tekintet.
De, mint már említettem, ez nem egy színházi közvetítés. Ez egy önálló tévéjáték, nem színházi, hanem filmes produkció.
Azt, hogy a felvétel színházban készült csak néhány beállításnál érzékelhető, összességében azonban nincs színház élmény, a tévé nem akar színházasat játszani.
A Stuart Mária a televízióban kedvet csinál ahhoz, hogy a művet színházban is megnézzük. Talán éppen a békéscsabai Jókai Színházban, hiszen, furcsa állapot, hirtelen újra kíváncsi lettem, hogy a társulat hogyan nyúl Schiller művéhez olyankor, mikor nem kamerák, hanem közönség előtt játszanak.
Kovács Attila