Ezúttal életünket, halálunkat, kötelességeinket, emberi mibenlétünket és annak nehézségeit veszi górcső alá a Jókai Színház legújabb darabja, a Jóccakát, anya. Marsha Norman kétszereplős műve garantáltan nyomot hagy minden nézőben. Szilágyi Viktor kritikája
Van jogunk eldönteni, hogy meddig akarunk élni ezen a földön? Kötelezettségünk-e szerettünket megállítani akkor, ha véget akar vetni életének? Kit gyászolunk valójában, amikor valaki meghal: magunkat vagy az elhunytat? Ezeket a kérdéseket járja körbe Norman közismert darabja.
Jessie, a középkorú nő félresiklott házassága után édesanyjához költözött. Munkát betegsége miatt nem tud vállalni, fia a bűn útjára tévedt, a testvérét pedig ki nem állhatja. Egy átlagos szombat este odamegy az anyjához, és közli vele, hogy az este során fejbe fogja lőni magát. Az idős nőnek másfél órája van arra, hogy meggyőzze gyermekét: van még miért élni a világon. Hamar kiderül, hogy Jessie terve sokkal kidolgozottabb, mint ahogy azt gondolnánk.
A mű kiválóan járja körbe a halál és a depresszió témakörét. Az anya hiába próbálja kideríteni, mi lánya igazi problémája, mert a mélabú még őt nem kerítette hosszú távon a hatalmába, ezért nem tudhatja, hogy bármit is próbál kiszedni gyermekéből, mindig csak töredékei lesznek a teljes igazságnak. Depressziósan az ember mindent behálózó, az egész életre kiterjedő hazugságban érzi magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy amikor kiderülnek a család titkai, a nő egyre többet tud mosolyogni. Amin nem tudsz nevetni, az egyszer meg fog ölni, és erre kiváló példa Jessie esete.
Nagyon különleges a darabban az, hogy az anya gyermeke helyett éli át a haldoklás fázisait: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és végül a belenyugvás. Érezhető, hogy Jessie már régóta él ebben a az ördögi körben és a végtelen fájdalomban miatt már jó ideje eltervezte már halálát.
A díszlet nagyszerű és a helyszín is remek választás volt – leszámítva azt, hogy a leghátsó sorból már elég keveset lehet látni abból, hogy mi folyik a színpadon. Tarsoly Krisztina hitelesen hozza a depressziós lány szerepét, Kovács Edit pedig ennek az évadnak eddigi legjobb alakítását hozta. Kimagasló, amit Thelma szerepében nyújtott. Mi sem példázza ezt jobban, hogy játéka hatására egyik pillanatban a nevetőgörccsel kellett küszködnöm, a másikban pedig már-már magával rántott a végső elkeseredésében, és vele együtt estem kétségbe, amikor Jessie végső búcsút akar venni tőle.
Egy színész barátom mondta régen nekem, hogyha egy fegyver megjelenik a színpadon, az mindig elsül. Azonnal eszembe jutottak szavai, mikor Jessie megtalálta apja régi pisztolyát a padláson és a darab előre haladtával egyre jobban reménykedtem, hogy Norman rácáfol-e erre a hipotézisre. Aki lemaradt volna az előadásról, annak januárig kell várnia arra, hogy megtudja, igaza-e az állítás, vagy sem.
