Kohári Imre negyvennégy esztendeje hűséges a Békéscsabai Jókai Színházhoz, a társulat elismerése után a Magyar Teátrumi Társaság díját is megkapta. Ez szakmai kitüntetés, színházi emberek ismerik el vele kiváló, nagy tudású társukat. Azt a lassan öt évtizedes pályát szeretnénk feleleveníteni, amelyen idáig lépkedett.
– Elektronikai műszerészként végeztél – hogyan vezetett az utad a színházba?
– Elektronikai műszerészként végeztem, és visszamentem az ezüsttornyú kis falumba, Körösladányba, a Henkel elődjében, a Metakémia Ipari Szövetkezetben kezdtem. Az egyik unokatestvérem férje, Zatykó György itt dolgozott a színházban, február-március környékén kérdezte, hogy nincs-e kedvem itt munkát vállalni. 1978. április 1-jén léptem be a színház hátsó kapuján, már intézték a munkakönyvemet, mint világosítónak. Hamarosan két év katonaság következett, aztán 1982-83-tól kezdtem el hanggal foglalkozni. Volt egy kis zenekarunk a faluban, Szabad Európát hallgattunk, játszottuk a számokat, az elektronikai tudásom megvolt, így könnyen beleszoktam a színházi munkába.
– Szakmailag mit tekintesz a legnagyobb sikerednek, kihívásodnak? A „daliás idők” vagy a mai technika tett inkább próbára?
– Nem tennék különbséget a munkák között. Minden egyes darabot maximális tudással, a lehető legjobban igyekszem megcsinálni. Nem szeretnék kiemelni semmit. Voltak nehéz darabok, amik kihívást jelentettek. A hanganyagot először magnószalagról játszottuk be, aztán CD-ről, végül számítógépről. Nagy odafigyelést igényelt Goldoni Két úr szolgája és A zenekar, mindkettő munkaigényes volt, de a szakma, a hozzáértők el is ismerték. Az első mikroportos daraboknál nekünk is meg kellett tanulni, milyen előnyei és buktatói vannak. A „daliás idők” relatíve egyszerűbbek voltak. Az elmúlt tizenkét év kivételével, tehát harminc évig egyedül voltam a hangra. Rögzítettem, felvételt csináltam… Utána Fekete Péter és Vámos Zoltán kitalálták a színháztechnikus szakot, így szereztem még egy státuszt magam mellé, előtte délelőtt-délután benn voltam, és azt a család is megsínylette. Megszülettek a gyerekek, és akkor lett csak több időm, mire nagyobbak lettek.
– Tanítasz a Színitanházban. Látod a fiatalok szemében a csillogást? Jólesik-e kinevelni az utánpótlást?
– Akik ide jönnek, tizennyolc évesen a gimnázium vagy a szakközépiskola után, azoknak nincs fogalmuk arról, mi az a színház. Megkérdezem tőlük, vajon érdekli-e őket a szakma – vagy nevezzem hivatásnak? Nagyon elkötelezettnek kell lenni a színház iránt. Ez nem olyan, hogy bemész reggel hatkor vagy nyolckor, és kettőkor vagy négykor hazamész… Ha tíz gyereket felveszünk, abból négy lemorzsolódik, a többiből itt lesz férfi. Amikor megérzik a színház szagát, akkor már szeretik. A tizenkét év alatt nagyon sok szakembert képeztünk Vámos Zoltánnal és Takács Ferenccel. Alig van színház az országban, ahol nem a mi tanítványaink vannak, és a hangtechnikai és rentalcégeknél úgyszintén a „mi fiaink” dolgoznak.
– Min dolgozol, mi foglalkoztat jelenleg?
– A Hajnalban, délben, este és a Családi ágy az én darabom, a Váratlan találkozásokban pedig részt kell vennem, mert ütközések vannak. Minden foglalkoztat, ami a színházzal kapcsolatos… az aktuális javítások, a szervizelés, nyilván ezeket meg kell oldjuk.
– Milyen terveid, álmaid vannak?
– Néhány nap múlva, 22-én 65 éves leszek, elérem a nyugdíjkorhatárt. Nyilván le kell ülnöm az igazgatómmal. Maradni szeretnék. Az idők folyamán végigkövettem a technika fejlődését. Akkor tudunk a nézőnek többet nyújtani, ha modernebb berendezéseket vásárolunk. A fénytechnikát szeretném rendben hagyni, hogy nyugodtan menjek nyugdíjba. Van egy saját hangstúdióm is. Aztán az egészség… a többi megvehető. A negyvennégy év alatt azt hiszem, a színházat szeretni csak egyféleképpen lehet: a mi munkánkban nincs az, hogy csak félig csinálom. A mi munkánk is egyre fontosabb. Előadások bukhatnak meg, ha a szcenikai háttér nem működik. Nagyon fontosak vagyunk, akik a háttérben kiszolgáljuk az előadást.
– A társulat nevében ismét gratulálok az elismeréshez, és nagyon boldog születésnapot kívánok!
Szilágyiné Szabó Ágnes
Fotó: Bere Mátyás
