Az Intimtér nem nagyszínpad, és Gregg Opelka C’est la vie… című zenés darabja egy bárban játszódik, az sem túl tágas helyszín. A koreográfia azonban kitágítja a teret, kapukat és lehetőségeket nyit a történetnek, a szereplőknek, a játéknak. A színpadi mozgást az előadáshoz Fosztó András tervezte.
- Nagyon izgalmas dolog két színésznőt ennyire szűk térben úgy látványosan megmozgatni, hogy igazából nincs lehetőségük nagy lépésekre, nincsen hely se. Mégis vannak eszközök, székek, oszlopok, lesz egy rúd is, amit a rúdtáncosok használnak, és vannak még lépcsők. Kicsi teret hogyan lehet az eszköztár karakterének megfelelően használni, és milyen típusú mozgás legyen benne? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ. A jazz mozgásvilágából indultam ki, amit a hirtelen mozdulatok, rezdülések jellemeznek. Úgy gondoltam, leginkább Pina Bausch mozgásművészetére, a gesztusokra épülő mozgásvilágra lehet építeni, úgy kell táncolni a pici térben.
-
Fosztó András elmondta, hogy a játszóhely két részre bontható, a földszinti tér lesz a bár, ahol a két színésznő fellép, lesz ezen belül hely, ahol tudnak ruhát váltani, egy asztal, amihez le tudnak ülni. Az asztal két székkel néha nagyon bensőséges magánbeszélgetések helyszíne lesz, aztán rájönnek, hogy ott a közönség, játszani kell. S az asztal átalakul a dalok helyszínévé.
- Az emeleten, a galériarészben lesz az öltöző, amit két oldalról is meg lehet közelíteni, ott is játszódik jelenet, énekelnek, ezt a helyszínt is látja a közönség. A rudat mindketten használják, Fatiguée, azaz Vidovenyecz Edina közlekedési eszközként, Dominique, Liszi Melinda trükként, mint hozott tudásanyag a táncos múltjából. Lehet, hogy még a zongorista sem mindig a lépcsőn fog közlekedni…
A produkció vége felé az alkotók szeretnék a nézőket meghívni egy kis mozgásra, arra biztatni, hogy táncoljanak, ülve vagy a színészekkel együtt a színpadon. Az interaktív buli még szórakoztatóbbá, emlékezetesebbé teheti az előadást.
Niedzielsky Katalin
Fotó: Rácz Attila, A-Team/Ignácz Bence
