A háromhónapos kényszerszünet után Gogol: A revizor című komédiájával csalogatja a közönséget a Jókai Színház. A nagyszínpadi előadás premiere március 31-én, díszbemutatója április 1-jén volt. Az előadásról Szilágyiné Szabó Ágnes tudósít.
A mindenkori korrupciót, a hatalom kisemberhez való viszonyát, a zavarosban halászó gazembert ábrázolja Gogol társadalmi szatírája, amelyet Pataki András Jászai Mari-díjas rendező immár harmadjára állított színpadra. Hamar észreveszi a néző, hogy nemcsak egy névtelen orosz kisváros vezető rétegét, hanem egymásnak is kiszolgáltatott embereket lát. Az igazi imposztor, a darab címe ellenére nem Hlesztakov (Szabó Lajos nagyszerű alakításában), aki életében először érez rá a könnyű pénzszerzés ízére, hanem azok az emberek, akik mások hátán kapaszkodnak fölfelé, vagy másokat taposnak el az előbbre jutáshoz. Ebből az emberfajtából aztán van bőven – Gogol idekacsintana: szerencsére csak a színpadon.
„Nincs olyan ember, akinek ne lenne vaj a füle mögött” – mondja a Polgármester (a három év után visszatért Mészáros Mihály avatott játékában). De milyen vaj? Gyorsan kiderül erről az isten háta mögötti kisvárosról, hogy semmi sem működik benne: az állami építkezés helyén szeméthegy, a betegek „gyógyulnak, mint a legyek”, a postamester nem is gonoszságból, hanem „tudásvágyból” bontja föl a leveleket. Pétervár – a civilizált város a sokat emlegetett kultúrával, színházzal és az abban táncoló kutyákkal – csak valami misztikus Paradicsomként ködlik fel a szereplők számára, tudásuk csak a saját pocsolyájukról, az orosz határ mögött háromévnyi gyaloglással elérhető városkáról van. Az élet itteni császárai – a Polgármester és széthullófélben lévő családja – a darab elején nagyon is elégedettek az életükkel, utóbb azonban már facsarja az orrukat a vidék. „És bizony, semmilyen kitüntetési megtiszteltetésre nem vágyom”, mondja a város első embere, kicsivel később azonban már tábornoki rangról ábrándozik. Mészáros Mihály valósággal lubickol a szerepben, időnként közvetlenül a közönségnek intézi a szavait, gazdag orgánuma kiválóan illik a szerephez.
Méltó társa a játékban Hlesztakov, a leszakállasodott, eléhezett éhenkórász, Plautus Morzsarágójának kései utóda. A szaratovi járásba (magyar viszonylatban: Mucsára) készülő, lecsúszott aranyifjú gyorsan feltalálja magát a húsosfazék közelében, egyre kevésbé óvatoskodik, amikor pénzt kér „kölcsön”. Valóságos magánszámot ad elő, milyen fontos személyiség Péterváron, még Puskint is a barátai között tudhatja. (Gogolnak valóban a barátja volt a költő, sőt állítólag a darab témáját is tőle kapta.) Hlesztakov derekasan rákap a csalás ízére, végül már atlétában és házikabátban fogadja mindazokat, akik pénzt akarnak a zsebébe gyömöszölni. Most valami fontosat megtanult, amit lehet, hogy egész életében kamatoztatni fog. Nagy szerencséje van szolgájával, Oszippal (Tege Antal kiváló alakításában), akinek több esze van, mint a gazdájának. Természetesen saját zsebére is dolgozik, bizonyára rutint szerzett már abból, hogyan éljen meg a jég hátán is, ráadásul rendelkezik a bölcs mértéktartás képességével. Hlesztakov – szerencséjére – hallgat rá, távozik a részben rátukmált, részben kis csalással kicsikart pénzzel, magukkal hurcolva még az ebédlőasztalt is az abrosz bugyrába gyűjtött, kezükre eső javakkal. (Kettejük a legapróbb részletig kidolgozott ebédjelenete az előadás egyik tetőpontja.)
Mi marad utánuk? A súlyosan demoralizált városka, nyakukon a valódi revizorral, az elit, amely egymást hajszolja ostobaságokba, és a kétségtelen, bár szimbolikusan ábrázolt brutalitás. A tehetetlenségből fakadó erőszak: a kisemberre, Dobcsinszkijra és Bobcsinszkijra ráhúzni a vizes lepedőt tévedésük miatt. A városka többi lakója nem érdemel a kiváltságosoktól figyelmet.
Az előadás egy félbemaradt építkezés elemei között zajlik, Szélyes Andrea korban tartotta a jelmezeket. A mi korunkba csörög át a telefon, a mi arcunkba tolják a gigantikus választási plakátot, ahogyan a Polgármester is időnként közvetlenül hozzánk intézi a szavait. A kortársaktól tudjuk, hogy maga Gogol szerzői szándéka volt az irónia érzékeltetése, a többszörös tükröztetés, hiszen a darabban is elhangzik: valaki vígjátékot ír erről a helyzetről. Gogol a cenzúrát (és a darab valószínűsíthető betiltását) azzal kerülte el, hogy I. Miklósnak eljuttatta a kéziratot, és az engedélye birtokában adták elő a darabot az uralkodó jelenlétében, akit szerfelett mulattatott is a darab. (Mi Morcsányi Géza legújabb fordítását élvezhetjük, aki sajnálatos módon a próbafolyamat alatt hunyt el.) A rendőrfőnököt malmi kocsin furikázzák, az imposztort hatalmas bölcsőben ringatják, ez a képi világ meg is felel annak a sajátos káosznak, amit Gogol ábrázol. Vélhetőleg minden idők leglassabb Revizor-előadása az élvezetekről is szól, hiszen a kisváros krémje a hatalmát erre a nyelvre fordítja le: állandóan esznek (vagy beszélnek róla), éhesen hörbölnek egyenesen a fazékból, lazacról, törpemurénáról, sós uborkákról esik szó, folyamatosan isznak. A hölgyeknek nem befolyás kell, hanem a kereskedőktől elvárt, látszólag önként felajánlott szép ruhák és persze a szerelem. Mindenképpen telitalálat a dobozok, utazóládák kreatív használata, egészen a nászajándékokig. A rendezés sajátos vonása a maszkok használata: e sorok írójának is valósággal erőltetnie kellett a szemét, hogy kivegye, melyik szereplő húzódik meg a maszk mögött. Varga Gábor, a nemzetközi koncertszínpadokon is foglalkoztatott jazz-zenész improvizációja fantasztikus, ugyanakkor nem tolakodó: kiemeli a fontos részleteket, elválasztja a jeleneteket.
Hogy mit is helyez előtérbe ebből a gazdag darabból Pataki András rendezése? Ahogy Gogol írta, elvégre „minden attól függ, hogy milyen szempontból vesszük.” Számomra a szerző zsenijét, hiszen csaknem kétszáz éve lát el bennünket gondolkodni valóval.
Hogyan is mondja a Polgármester?
„Az hagyján, hogy mindenki rajtam röhög – de jönni fog egy firkász, és már benne is vagyok egy vígjátékban. És előadják! Ez az őrjítő! Nem kímélnek se tisztséget, se tekintélyt, mindenki ezen fog csámcsogni, ennek fognak tapsolni.”
Legyen úgy.
Szilágyiné Szabó Ágnes
