Magyar Hírlap | „A művészet mindaddig nem fog a politikától függetlenedni, amíg ki van szolgáltatva neki” – vallja Zalán Tibor József Attila-díjas magyar költő, író, dramaturg, pedagógus, egyetemi tanár. A hatvanadik születésnapját ünneplő alkotót az európai dráma válságáról, a gyermekszínházról, a színészi létről és az irodalom helyzetéről kérdeztük. Hrecska Renáta interjúja
– Pályájának kezdetén az irodalmat egyfajta ellenállást kifejező erőként is tartotta a kezében. Mennyire változott ez meg mára?
– Ma már nincs minek ellenállni. Bírálni bármit és bármilyen formában lehet, de az a közegellenállás, ami az egypártrendszerben volt, nem létezik többé. Mivel én nem tartozom egyik kitüntetett irodalmi (politikai) oldalhoz sem, azt figyelhetem meg, hogy ezek egymásra gyakorolnak nyomást, próbálnak egymás ellenében fellépni. Én a senki földjén időnként azt érzem, hogy minden oldalról rám lőnek – de ez már nem ellenállást vált ki belőlem, hanem rezignált mosolyt. A „harc” véget ért.
– Mennyire függetlenedhet a művészet a politikától?
– A művészet mindaddig nem fog a politikától függetlenedni, amíg ki van szolgáltatva neki. A megjelenő lapok sem gazdaságilag, sem politikailag nem függetlenek, így a bennük szereplő, hozzájuk csatlakozó irodalmároknak is fel kell vállalniuk bizonyos politikai mozgásokat. Az lenne a legjobb, ha a politikai jellegű mecenatúrát felváltaná valami semleges oldalról érkező támogatás. Az egyes alkotók persze függetleníthetik magukat a politikától, én ilyennek tartom magamat, de ezt csak azzal együtt lehet megtenni, ha az ember levonja a szükséges konzekvenciákat, és beletörődik akár a mellőzésbe, akár a támogatatlanságba.
– Élete folytán több alkalommal vállalt szerepet különböző irodalmi folyóiratok szerkesztőjeként, rovatvezetőjeként. Hogyan látja a hasonló lapok létét napjainkban?
– Az igazi irodalmi értékek egyelőre még mindig a nyomtatott folyóiratokban jelennek meg, rájuk irányul a legtöbb figyelem – persze ez következik abból is, hogy az írók nagy része már jóval túl van a harmincon, és bár használja a számítógépet és a világhálót, nem akarja csak arra áthelyezni a tevékenységét. A nyomtatott alapú irodalmi kiadványok meg fognak maradni, de csak a legjobbak vagy csak a legszerencsésebbek.
– Mennyiben képezi részét az átlagember mindennapjainak az irodalom? Miért csökken folyamatosan az olvasás szeretete?
– Erről nekem különvéleményem van. Azt gondolom, soha nem voltak többen az irodalom iránt érdeklődők ebben az országban, mint most, bár lehet, hogy kevesebben sem. Gondoljunk csak a Nyugat előfizetési bázisára, vagy a Holnap antológia eladott példányaira. A szocializmusban volt egy szlogen, „Olvasó nép”, amellyel azt a látszatot akarták kelteni, hogy a szocializmusban a nép olvas. A nép nem olvas, az egyes emberek olvasnak. Úgy vélem, nem kevesebben, mint eddig, annak ellenére, hogy a könyvárak tetemesen, majdnem a megfizethetetlenségig nőttek.
– Ön szerint él ugyanaz az elkötelezettség a mai fiatal művésznemzedékben, mint az ön pályatársaiban?
– A kérdés az, milyen elkötelezettségre gondolunk. A Kádár-rendszerben élő és alkotó művészekben legalább kétféle elkötelezettség munkált. Egyrészt vagy a rendszer mellett, vagy – és ez volt a jellemzőbb – a rendszer ellen, annak kritikai megközelítését felvállalva dolgoztak a művészek. És természetesen kellett valamennyiünkben lennie elkötelezettségnek afelé a művészet felé, amelyet gyakoroltunk. A mai fiatalok is elkötelezettek, de szerencséjükre már nem kell feltétlenül politikai megfeleléseken töprengeniük, elsősorban a művészi produkció minősége kell hogy legyen a legfőbb irányadó számukra. Nyilván közöttük is vannak a régi pártkatonákhoz hasonló figurák, de ők nem igazán tudják érvényesíteni ezt a kívülről jövő kényszert a művészeti águkban. Mindemellett jóval szabadabbnak látom a mai fiatal művészeket, mint mi voltunk, és megjósolom, hogy az eredmények sem késnek sokáig, vagy már meg is jöttek, csak még nincsenek eszközeink az érzékelésükhöz.
– Dalszövegíróként, dramaturgként több, gyermekeknek készülő produkcióban is részt vett. Milyen hozzáállást kíván a gyerekek tartalmas szórakoztatása?
– A gyerekközönség nem jobb, nem rosszabb, mint a felnőtt, csak sokkal másabb. Én úgy szoktam megfogalmazni, hogy nem másfajta hozzáállást kíván a gyerekekhez való beszéd, hanem másfajta eszköztárat igényel. Ha arra gondolunk, hogy Weöres egyetlen gyerekverset sem írt, mégis ő az egyik legnépszerűbb gyerekversszerzőnk, akkor megérthetjük, mire gondolok. A gyerek igényli, hogy komolyan vegyék, megérzi, ha nem minőségi művel szólítják meg, kritikus és érzékeny, sokkal érzékenyebb a befogadásban, mint azt gondolnánk. A talán legnépszerűbb gyerekdarabom előadásain, gondolok itt a Rettentő görög vitézre, a Stúdió K színházban együtt nevet ötéves kisgyerek és hatvanéves nagyapa. Szokták kérdezni, kinek írom ezeket a darabokat. A közönségnek, felelem, és nem teszem hozzá, hogy csak gyerekekre gondolok. Persze, bizonyos kötöttségeket be kell tartani, bizonyos megszólalási elemeket ki kell iktatni az ilyen előadásokból.
– Egyik legutóbbi, fiataloknak szóló munkája a Toldi, amely ugyanakkor éppúgy szól a felnőtteknek is. Mennyiben alakította át az eredeti művet?
– Nekem abból kellett kiindulnom, hogy a Toldi eddig szinte valamennyi színpadi előadása megbukott, vagy fogalmazzunk finomabban, nem érte el a célját. Ha belegondolunk, a tartalma vékonyka, konfliktust egyetlent találunk benne, s az sem véresen komoly. A fiatalok színházában pedig mozgásra, változásra van szükség. Megpróbáltam tehát cselekményessé tenni Arany remekművét, már csak azzal is, hogy a nyelvet, bár megtartottam az én betoldásaim nagy részében is a felező tizenketteseket, mozgalmasabbá tegyem. Megnöveltem Bence szerepét, hogy ne kelljen Toldinak állandóan monologizálni. Narrátort iktattam be, ahol nem tudtam dramaturgiailag megoldani a váltásokat. Szóval mindent átalakítottam úgy, hogy mindent meg is tartottam az eredeti műből. Nekem úgy tűnt, a közönség hálás volt ezért.
– Tavasszal videokonferencián vett részt nemzetközi szakértőkkel. Mi a véleménye az európai dráma helyzetéről?
– Úgy látom, mindenhol hasonló gondokkal küszködnek, és hasonló törekvések mentén alakítják át a színházak életét. Anyagi gondok természetesen mindenhol jelentkeznek, fölmerül a független színházak kérdése mint megoldandó probléma. Szinte minden hozzászóló kifejtette, hogy alaposan át kell alakítani a színházi nyelvet, értem ezen a színpadon használt nyelvet, ugyancsak átalakításokat kíván a színházi formanyelv. Nem válságban van szerencsére az európai dráma, hanem változásban. És ez sokfelé elviheti az egyes országok színjátszását, amit én jónak tartok, mert minden másságból csak profitálhat a másik színház.
– Min dolgozik jelenleg?
– A kecskeméti Ciróka Bábszínház három gyerekdarab írására kért fel, azoknak a jegyzeteit készítem, a szerkezetükön bíbelődöm még – és pár verset is írtam a napokban. Ami még nagyon fontos: mivel három hete megszületett az unokám, Szabó Zalán Árpád, ismét elkezdtem gyerekverseket írni – mire fogékony lesz a költészetre, remélem, már egy külön neki íródott mesekönyvet adhatok majd a kezébe.
Fotó: Csudai Sándor
