Talán nincs is nehezebb műfaj a monodrámánál. Gogol egyik leghíresebb drámája, az Egy őrült naplója nem kis feladat elé állítja Katkó Ferencet, aki játékával majdnem másfél órán keresztül szegezi a székébe a nézőt. Köllő Miklós rendező segítségével sikerült a realista irodalom egyik legékesebb darabját színpadra vinni, számtalan kreatív és különleges audiovizuális megoldással. Szilágyi Viktor írása
Senkinek sem kell bemutatni az orosz realizmus egyik legnagyobb alakját, Nyikolaj Vasziljevics Gogolt, aki a romantikából kiábrándulva, egy akkor teljesen új irányzatnak lett az úttörője. Az író sokat foglalkozott a művészet mellett társadalomtudományokkal és pszichológiával. Tanulmányainak eredményeképpen született meg az Egy őrült naplója című munkája, amely egy átlagos kisember, csinovnyik útját mutatja a minisztériumtól az őrültek házáig. A történetben a főhős elmeséli a napjait, a fejezetek mindegyike dátummal van ellátva, így könnyebben megfigyelhetjük az őrültség szakaszait. Ahogy telnek a napok, a fogalmazó elméje egyre inkább elborul. Eleinte pontosan tudja a dátumot, de hamarosan elveszíti idő- és realitásérzékét.
A műben nem egyértelmű az, hogy a főhős mikor szakad el teljesen a valóságtól. Egyfelől van egy olyan olvasata, ahol már a legelejétől őrült – hiszen első naplóbejegyzésében már hallja, ahogy a kutyák beszélgetnek – másfelől ez nem más, csupán az előjele az őrültségének, hiszen tudja jól, hogy, ami most vele történik, nem normális. A darabban az előbbi olvasatot követve, a Katkó Ferenc által megformált Popriscsin, már a legelején jóformán teljesen megőrült, de környezete még nem ismerte fel rajta az elmebaj tüneteit. Ez egy rendezői döntés, ami sok szempontból elvesz a darabból, viszont sokat hozzá is tesz. Elvesz, ugyanis nem tudjuk megszeretni a karaktert azáltal, hogy már az elejétől kezdve egy számunkra idegen, beteg embert látunk a színen. Így nem tudjuk sajnálni sem a későbbiekben, ráadásul kevésbé érződik a viselkedésén, ahogy az idő előrehaladtával egyre jobban kezdi elveszíteni a józan eszét. Hozzátesz viszont azáltal, hogy így sokkal nyomorúságosabbnak érezzük a helyzetét a rendszer által felőrölt kisembernek, ugyanis nem tudhatjuk, hogy mennyi ideje van ebben a kilátástalan, szorongó és depresszív helyzetben.
A realizmus egyik jellemzője, hogy a művészek még sosem vizsgálták olyan részletesen a különböző tudományos területeket, mint amennyire az a műfaj képviselőire jellemző. Számos pszichológiai tanulmányt olvasott Gogol, hogy tökéletesen le tudja írni egy őrült viselkedését. Katkó Ferenc játéka olykor nagyszerű, olykor kicsit sok. A nézőtéren ülve feltűnhet, hogy az elmebetegség a darab elején nem mindig hiteles. Ez abból adódhat, hogy a színész véleményem szerint túl sokat gesztikulál. A szorongó, mentálisan beteg ember minden gesztusának oka van, melyek egy trauma feldolgozatlanságának ellenreakcióiként alakul ki. Az előadásban szerintem nem volt se rendszere, se célja a nonverbális jeleknek, egészen addig, amíg a főhős nem hitte azt magáról, hogy ő Spanyolország királya. Ettől a fordulóponttól kezdve parádés alakítást nyújtott Katkó Ferenc és teljes hitelességgel hozta a karaktert.
Vizuális élményként, a színészi játékhoz hasonlóan, erős hatást ért el az előadás, a szürke díszlet egyhangúsága és a minimalizmusa tökéletesen illik a történethez. Érdemes figyelni a padlóra is, ami sokszor rásegít megérteni Popriscsin belső világát. Nagyon kreatív megoldás az, hogy Maurits Cornelis Escher híres, lépcsőket ábrázoló alkotása van kivetítve a padlóra, ami az elején csupán egy statikus festményként jelenik meg, az őrület előrehaladtával azonban először a képen lévő emberek kezdenek el mozogni, majd amikor a téboly teljesen eluralkodik a hősünkön, az egész, animációként forogni kezd. Ez csupán egy, a sok audiovizuális megoldás közül, ami emeli a darab színvonalát.
Összegezve, a produkció hiányossága ellenére is, nagyon jó bepillantást enged egy őrült tudatába, így segíthet abban, hogy megértsük az elmeállapotuk miatt a társadalomból kirekesztett embertársainkat. Ráébreszt arra, olykor kevés külső hatás is elég ahhoz, hogy pszichénk összeomoljon és tévképzetek sűrű erdejében találjuk magunkat.
