fbpx Hírolvasó | Békéscsabai Jókai Színház

Jelenlegi hely

Hírolvasó


Analóg gép, modern állványon – A három nővér a Szabadkai Népszínházban

Magyar Teátrum Online - 4 óra 12 perc

Háromosztatú, sötét boltívsor, homokgép bal hátul, körlámpás mennyezet, jobb elöl fehér pianínó, emelvény, előtte nedves homokkupacok, valamint rajzolásra invitáló por. Ez a szimbolikus tárgyakkal zsúfolt látvány fogadja a nézőt a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának nagyszínpadán, Csehov A három nővér című darabjának előadására várva. A szín romos kastély rég elfeledett báltermére hajaz, melybe a hosszú, sötétzöld kardigánjában, szinte kisgyerekes örömmel osonó, hipszterszemüveges Andrej Szergejevics (Pálfi Ervin) mezítláb érkezik. A férfi előbb a homokba ül, majd csellót cipel be, ideges figurának tűnik, játszani kezd, az első dallamot loopolja később, három nővére pedig a háttérben felfüggesztett celofánfüggöny mögül énekel. A tér és a színész ilyesfajta, sokrétű „felhasználása” később sem válik letisztultabbá és jelentőségteljes összekacsintást mellőzővé. A Sebestyén Aba vendégrendezésében látható előadás épp olyan, mint az ebben A három nővérben egyébként szintén feltűnő analóg gép, modern állványon: a régi és a nem-teljesen-új hibridje, nóvummentes, repetitív masinéria karjaiba taszítva.

Az előadás kezdetén a nővérek között szinte testvéri az összhang: össze-összenevetnek, figyelnek egymásra, szeretetük jeleként még a szín elejére hullajtott, lila virágszirmokat is együtt állítják össze virágokká. Olga (Kalmár Zsuzsa) és Mása (Pámer Csilla) feketében, Irina (Dedovity-Tomity Dina) visel csak fehéret. Olga már stilizáltan tanáros, szigorú, sallangmentes ruhában feszül, míg a házasságába éppen belefásuló, dohányos Másán és a még csillogó tekintetű Irinán tüllös ruha van, amit ügyes módon se a bal hátul homokgépből ömlő, egyre nagyobb kupacban gyűlő homokban, se a bal elől barázdált porban, se a jobb elől kicsiny várakba gyúrt sárban nem koszolnak össze. Ez egyébként az Irinát játszó színésznő alakításának, sőt, talán az egész előadásnak metaforájaként is értelmezhető: a színésznő nem keni össze a karakterét önmagával, hacsak a karakter csillogó mosolyokra való szűkítését nem számítjuk „koszolásnak”, és igencsak valószínű, hogy önmagát sem maszatolja össze az általa játszottal. Ez A három nővér nem figyel a hatás-kölcsönhatásra, bábokat látunk, néha az egyébként igen feszült jelenetekhez is „illetlen” mértékű teatralitással színpadra helyezve. Ivan Romanics (Csernik Árpád) és a zöld masnis-fonatos hajú Irina hempergése a homokkupacban például szintén ebben a gyermeteg bájosságban telik, minden, amit a lány csinál, félreérthetetlen, babaházba illő, és nem tud (még) más lenni, így Irina munka- és életéhsége igencsak hamisan cseng.

A helyenként fals módon csillogó játék ellentéte a család muzikalitása, no meg a „magányosságokban” rejlő varázs: Andrej remekül zongorázik, Mása tubázik, majd leváltja bátyját a billentyűknél, míg a többiek virágokkal díszítik a homokvárakat. Olga „M”-et rajzol elöl a homokba, nem lehet eldönteni, van-e szimbolikus jelentése (Moszkva?), mindenesetre még távolról is igen jól látható. A testvérek szépek, játszanak, steril környezetben még „Andrej is csinos lenne, csak elhízott”, amire az egyébként slank színész a legmeglepőbb pillanatban hallgattatja el a zenét. A hirtelen támadt csönd jólesően hat, ám sajnos pár másodperc múlva készülőben lévő születésnapi zsúr hangjai keverednek az ürességbe. Előkerül egy zöld torta meg egy pici szamovár, az ünneplés oroszoknál elengedhetetlen kellékei, no meg a vendégsereg, az Irinát ünneplők, például a szintén talpig fehérben pompázó, daliás Versinyin (Mezei Zoltán), „a szerelmes őrnagy”, meg Anfisza dada (Pesitz Mónika kiváló játéka mellett csupán erősre húzott szemöldöke és tökéletes, rózsaszín manikűrje kelthet némi kortörténeti zavart a nézőben).

A zsúrjelenet legösszetettebb gesztusa az Irinának udvarló Nyikolaj Tuzenbach báróé (Kovács Nemes Andor), aki gyors mozdulattal átakasztja a lányon az előzőleg neki adott, zöld képkeretet, majd maga is Irina mellé bújik. Ezzel a férfi keretek közé szorítja mind az udvarlását, mind pedig a lányt, aki válaszul zavarodottan próbál a keret másik sarkához simulni, végül pedig ki is bújik a „korlátok” közül, és elutasítja a férfit. Ennek az Irinának tehát remekül áll a zavar, a nem szép, jó volna, ha többször tudna kilépni az általa ismert keretből… Szerelmi téren sikertelen tehát a lány határfeszegetése, a Rómeó és Júliából szaval, olaszul, egyszerre többféle akcentussal. Megint pillanatnyi fellélegzés, majd folytatódik a káosz, homokóra kerül a zongorára, szimbolikus, pereg az értékes idő, melyet Nyikolaj, Versinyin és Andrej azzal tölt meg, hogy a másik szavába és játékába vág. Színészi és minőségbeli kakofóniánkba Kuligin (Baráth Attila), a lenyalt hajú nyikhaj, az egyre több alkoholt fogyasztó Mása férje rondít, aki ajándékot hoz Irinának, ugyanazt a könyvet, mint tavaly. A „keretezés” után ezen a ponton már nemcsak a nemek közti játék és kommunikáció torzul, hanem a nővérek egymás közti interakciója is, nem tudni, szándékoltan-e.

Üde színfolt a zöldruhás, fején piros masnit viselő Natalja/Natasa Ivanovna (Magyar Zsófia) érkezése, aki Andrej tűrt-tiltott szerelmeként tűnik föl a gitár- és tangóharmonika-zenével ékített családi eseményen. Percekig csupán a szegény, kétségbeesésig gúnyolt lánnyal tudunk azonosulni, mígnem valaki dalra nem fakad, majd az egész kompánia Moszkváról kezd énekelni, mialatt Natalja és Andrej a homokkupacokat ledöntve csókolódzik. A kelletlenül hosszúra nyúló jelenet azonban inkább tünteti fel gyermeteg fényben az elvágyódás problémáját, a nagyváros meghittségének hiányát, mintsem hangsúlyozná annak tragikumát.

Már azt hihetnénk, itt a felvonás vége, a fények kialszanak, a társaság kivonul, mire visszatér Andrej, gyertyával, és bekúszik a zongora alá. Titokban olvas, kuncog, bujkál az immár asszonyaként pink ruhát, fehér kimonót és zöld magassarkú házipapucsot viselő Natasa elől. Ügyesen kivitelezett, érezhető feszültséggel töltött vitájukból tudjuk meg, hogy farsang van, és inkább közös gyermekük álmát kéne vigyázni, mintsem mulatságot rendezni. Je suis la criquet – „én vagyok a tücsök”, jelenti ki Andrej, mire seregleni kezd a vendégség, „állatok farsangját” játszva, meglepően átgondolt állatszimbolikát mutatva. Másán immár zöld szoknya, fekete felső, fehér garbó, ezeket koronázza fekete macskamaszkkal, Versinyin meg medveként táncol, gyermeteg kettősük (Mása és a medve) szinte tökéletes ellentétként édeleg, melyet a Versinyin-Kuligin vizuális kontraszt szintén fokoz. Olga szende őzikeként, Irina, a sürgönyhivatal újdonsült, zöld munkásoverálos csinovnyikja fehér nyúlként Aliz és a Nyúl, egyben, saját pulóverét levéve keringőzik e fura Csodaországban. Három zenész érkezik (Béka, Róka és a szerelmes Vaszilij-Krokodil), meg Ferapont, a szolga (Budinčević Krisztián), szamármaszkban, Fjodor Iljics vízilóként, Ivan Romanics pandaként, a dadus meg mint hűséges kutya. Zenéjükre, melybe lassacskán állathangok keverednek, a három nővér táncol, előbb a földön, majd a bicska-színes ceruza-búgócsiga kupacban, az asztal tetején. Az egész nyáron muzsikáló bátyjuk maszkját a szamovárra csapja, s csatlakozik, kissé pantomimszerű a jelenet, melyet a háttérben elvonuló Natasa elképedve néz, egyetlen kívülállóként. A nő később zöld kabátban és csizmában, hívást követve csengő hangon felnevet (egy idő után azonban e hang kissé falsul cseng), majd szánkázni indul, hátrahagyva gyermeke zöld babakocsiját, melyet a testvérek Moszkva-vágyó éneke és szimbolikus függönyszaggatás követ.

Az előadás sajnos a második felvonásban sem merészkedik apró, kuncogtató jeleneteknél és alacsony élvezetértékű aha-pillanatoknál távolabb a pátoszos zűrzavartól. A színészek direkt a közönségnek beszélnek, igazi teátrális színház, modernkedő csavarokkal és elemekkel, melyek azonban nem integrálódnak szervesen az előadásba. A nézőtéri fények elhalványultakor a függönyök a színen terpeszkedve várják vissza a figyelő tekinteteket, sajnos hiábavalón sejtetve, hogy az első felvonásban megismert, igencsak zárt kis csehovi világ most önmagából kifordulva igyekszik majd valami mássá válni. A „rémséges éjszaka” után kietlen világ maradt, hátul létrák, nem lehet eldönteni, hogy a takarás rendetlenségét, vagy az új világrend káoszát látjuk-e születni a szín hátsó felén. Mása homokpiramist épít, fázik, a lábát melengeti benne, majd függöny-fóliába burkolja magát férje és a ripacsul hisztériázó Natasa elől, hogy újdonsült szerelmét frissen tarthassa. A doktor részegen, alsóneműben esik a medencéhez, szörnyű dolgokról, kétségbeesett, félrecsúszott életéről mesél, de a közönség nevet, mert a jelenet alapvetően komikus. Összejátszások itt már szinte alig fordulnak elő, s Ivan Romanics még a homokórát is eltöri, mire föntről szintén homok esik, felnagyítva, nevetségesen kozmikus magasságba emelve ezzel a színen történteket.

Fokozatosan hígul a testvérek közti összetartás, a helyét nem találó, magányos, elégedetlen, zöld matrjoskás (ha esetleg elfelejtettük volna, hogy a történet Oroszországban játszódik) trikót viselő Irina őrültjelenete kissé bágyadt, melyet ráadásul meghittnek szánt testvéri pillanat, majd szinte rögtön a rosszul házasodott, bohém, zöld sálban és világos kalapban feltűnő Andrej jelenete követ. Habár a férfi vértelen agonizálása lassan hömpölyög, Andrej hirtelenjében bele akarja magát fojtani a fóliába, de, mivel a jelenet nem épül, még érthető is, miért reagálnak rá életveszélyesen későn a nővérek. Ilyen lehetett tehát a század indulása: gépzajos (a kezdetben még élőzenével, majd annak loopolásával operáló jelenetek után kínosnak hat a váltás), magányos, kaotikus. Bágyadt félmosoly e miliőben Szoljonij százados (Hajdú Tamás) szótlan szerelmi vallomása. A költői lelkületű katona noteszt, ceruzát és virágot ajándékoz Irinának, aki utóbb a bárónak ígéri magát egy méla és bús, de semmiképp sem mélabús jelenetsor erejéig.

Azok a pillanatok, melyek az előadásban megszokottól eltérő módon feszült, vagy ténylegesen érzelmi-értelmi kvalitást kommunikálnak, sokszor félmondatokkal vannak „lecsapva”, néhol kávét kérnek, másutt Andrej firkál éppen piros tollal a bolonddá avanzsált Ferapont arcára. Kár, mert ezekből a jelenetekből születhetett volna meg újra az a csoda, ami A három nővér, és szintén kár, mivel a bolond jelenthetné a kapcsolatot az egyenlőképp bolond, háború-sújtotta külvilággal. E külsőségbe távoznak az analóg gépet modern állványra biggyesztő katonák a nézőtérről a színpadra vezető lépcsőn, maguk mögött hagyva a menthetetlen, már csupán nyomokban csehovi világot. Az általuk hagyott űrbe vésődik Mása néma sikolya, mely kétségkívül az előadás egyik legérzelemdúsabb pillanata, melyet a Fjodor ostoba viccét követő nevetés, és a báró nevetésbe robbanó halálhíre „fokoz”. A Sebestyén Aba-féle Három nővért tökéletesen összefoglalja az előadás utolsó, addig nem látott módon, mindent elsöprően pátoszos jelenete. Mása németül, Irina franciául, Olga oroszul „moralizál” mikrofonba, szavaikat Andrej fordítja, majd hangos zeneszóra fentről eső, virágos nyilak fúródnak a színpad deszkáiba. Bizton állíthatjuk, hogy Anton Pavlovics idejében mindez egy igazán formabontó előadás lett volna…

A három nővér 2021-ben a brassói V. Magyar Színházfesztivál megnyitóelőadása volt.

Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.

A képek forrása a Szabadkai Népszínház Archívuma.

Pilinszky 100 – Két Pilinszky-dráma látható a Radnóti Színházban

Magyar Teátrum Online - 2021. november 23., kedd

Két, ritkán látott Pilinszky-drámával tiszteleg a száz évvel ezelőtt született költő előtt a Radnóti Színház és a Magvető Kiadó. Az Urbi et orbi és a Síremlék egy estén mindössze két alkalommal, november 27-én és 28-án látható...

Tovább

Decemberben mutatja be az Opera a Hoffmann meséit

Magyar Teátrum Online - 2021. november 23., kedd

Több mint negyedszázad után tér vissza a Magyar Állami Operaház repertoárjára Offenbach Hoffmann meséi című műve, amelyet kettős szereposztásban mutat be a budapesti Erkel Színház december 4-én...

Tovább

A felszarvazott Ámor – Goldoni Fogadósnője, a Zentai Magyar Kamaraszínházból

Magyar Teátrum Online - 2021. november 23., kedd

Neonos kékfényben hangzott fel ismét az „éljen Bacchus, éljen Ámor”-kezdetű pohár- és nézőköszöntő a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, 2021. október 16-án, a Zentai Magyar Kamaraszínház vendégjátékának kezdetén. Carlo Goldoni A fogadósnő című komédiáját a zentai társulat 2019. december 14-én mutatta be, eredetileg kissé eltérő szereposztásban. Mészáros Tibor jelenleg látható rendezésében és díszletében Lőrinc Tímea helyett Székely Bea lép szőke-loknis Mirandolinaként a küzdőtérre, hagyva, hogy körülötte nevetségesre marják egymást vitriolos és helyenként szórakoztatóan együgyű szócséplésükkel az érte epedő férfiak. Az előadás kiváló színpadi adaptációja a Goldoni-szövegnek, szórakoztató, de nem bántóan, újító, de nem teljesen ismeretlen, a nevetést pedig még a sokadszorra visszatérő gag-ekkel is garantálja.

A kellékek nélküli Kosztolányi-térből eltűnő, szőke, karján talán csupán lemosható tetoválást viselő Mirandolinát két, mustársárga öltönyös, golfjátékot imitáló férfi váltja. Akár eszünkbe juthatna róluk az Antonioni-féle Nagyítás híres teniszjelenete, de nem jut, hiszen itt még a komédiától elvárt feszültség építése nem kezdődik, a szín habkönnyű, a játszó alakok fölé PET-palackok levágott aljaiból összeállított „csillár” lóg. Az erős nyitókép után a közönség minimum bacchanáliára számít, így igazán fájó, és disszonánsan izgalmas a háttér üres LED-keretei fölött épített erkélyen zajló közjáték. Az előtérben éppen nem játszók ebben A fogadósnőben nem tűnnek el a takarásban, sőt, az emelvényről irányítják, figurázzák, vagy épp akadályozzák a lent zajló eseményeket. Vajdasági szokás szerint ők is mindenféle, zenecsinálásra alapvetően nem alkalmas tárggyal képesek hanghatásokat kreálni, párhuzamba állítva a zajzenét ukulele-, mandolin-, vagy balalajka-taktusokkal, csörgőzéssel, fuvolamuzsikával (melyet Verebes Judit szolgáltat), a színen láthatatlan italt ivót kísérő kortyolással, mikrofon-hangosította egyéb szájhangokkal, de még buborékfújással is.

E stilizált, általunk, illetve a zajoló zenélők által immáron kétszeresen figyelt fogadóban száll meg a kétségbeesetten kéjvágyó, nápolyi Albafiorita gróf (kinek szerepében Virág Györgyöt tisztelhetjük), és a pökhendien felszínes Forlipopoli őrgróf (akit Nešić Máté hív kérlelhetetlenül teátrális játékra), a farmerruhás-uszályos Mirandolina kegyeiért versengve. Nyíltszíni léggolf-párbajukból hirtelen képzeletbeli kardviadal lesz, s már ezen „incidensből” is egyértelművé válik még a darabot nem ismerő számára is: a két férfi rivális, vagyis inkább sorstárs. A gazdag urak árnyékában eped a csinos fogadósnőért Fabrizio (Szilágyi Áron), a pincér is, aki szakadt farmeroveráljában tökéletes Harlekin-figura lenne, ám ezen szerepet a Mészáros-rendezés inkább az őrgrófra osztja. Öltözetéből kiindulva ő lehetne Mirandolina egyetlen elfogadható partnere, társa (mindketten ugyanazt az anyagot viselik, e figyelmesség Janovics Erika díszlettervező érdeme), ámde a nőnek pénzre, nem pedig pártfogásra és istápolásra van szüksége. Székely Bea Mirandolinája ezzel az „erős, független nő”-karakterrel kiválóan játszik, kiegészítve azt egyfajta komolyabb színezetű, tépelődő tanácstalansággal.

A három férfi mindaddig kerülgeti egymást az oldalt néha fel-felizzó LED-sorok keretében, mígnem megérkezik újabb, immáron közössé avanzsált ellenségük, egy kilt-, avagy skótszoknya-szerű, zöld-bordó, zakós szettben pompázó, karján legalább öt darab gyöngyös fakarkötőt viselő dandy. Az arcát Mirandolina érkezéséig mélyen arcába húzó, pergő nevű Rippafratta lovag (Dévai Zoltánt láthatjuk az érzékeny játékú nőgyűlölő szerepében) szolgájával (kinek megformálójaként Papp Arnold nevettet) keres szállást a fogadóban. Rippafratta még sosem volt szerelmes, nem is érti, későbbi opponensei miért élnek meg napi szinten „ekkora izgalmat… egy nő miatt”, „inkább a negyednapos váltóláz”, pláne, hogy a szóban forgó szőkeség közben odafent franciakulccsal üti a színészekkel népesített fémkalitka korlátját, amikor pedig nincs dolga a ház körül, a ruháját igazgatja, mindenki szeme láttára. Később szívünk hölgye látványosan belesül a szövegébe, majdnem hanyatt esik a nem túl funkcionális farmerruhája uszályában, mégis képes tartani férfiakat szégyenítő imidzsét. Hiába tehát az apró malőrök, a gróf-udvarlótól gyémántfülbevalót kap, melyet, kellékek hiányában az ügyesen villództatott reflektor által „láthatunk”.

Mirandolina hódolói sorában szeretné látni a szerelemtől viszolygó lovagot, és, bár az előadás középpontjában innentől elvileg kettejük viszonya áll, a nézői tekintet elsősorban a mellékkaraktereken pihen. Fabrizio „utoljára nevet”, ráeszmélve, hogy az előbb-utóbb távozó vendégek után úgyis csak ő marad a nő mellett, Albafiorita és Forlipopoli figyelmét pedig hamarosan az újonnan érkező, feketehajú kishölgy (Verebes Judit) foglalja le. Játékos elmondása szerint ő Ortensia, és Mirandolinának még azt is elárulja, hogy Palermóból érkezett lazacszínű miniruhájában, necc combfixében, gepárdos tűsarkújában tipegve. Ortensia igazából nem úri származású, „csupán” színésznő, aki a körülötte legyeskedő férfiaknak „bármiben vagy akármiben” szívesen szolgálatára lesz. Minden kapott kézcsóknál vihog, többször eljátsszák, minden alkalommal szórakoztat, nem túlzó, nem is sok. Igazi komikus feszültséglevezetés ő, a két nő találkozása pedig A fogadósnő egyik legfényesebb pontjának tekinthető, sajnos, feleslegesen túlmozgásos oldalcserékkel, melyek kissé megakasztják az egyébként önmagában is kiválóan pergő előadást.

Elismerést érdemelnek még Rippafratta és a szolga helyenként pantomimszerű jelenetei, melyeket, amellett, hogy van egyfajta füstösségük, a szolga mozdulatainak remek hangeffektezése jellemez. Az előadás szóviccei is ide csoportosulnak, a „szósz – na, mit szósz?” replikánál nevet leghangosabban a közönség. A piros frakk-piros térdnadrág-fehér ing-fehér zokni-fehér vászoncipő-etűdöt viselő szolga egyébként siketítően dadog, és mindig meg kell húznia a jobb fülét beszédhibája csillapításához. Egyedül kiszólásaiban nincs jelen „problémája”, itt valójában az ő belső hangját halljuk, ügyesen kivitelezett félmondatai fájdalmas ellenpontjai a „ragadós nő”, Mirandolina félresikerült, oldalra mondott megjegyzéseinek. A karzat néhol végszavakat visszhangoz, így maguk a hanghatások és azok „közlésmódja” is képes megújulni, mikor már azt hihetjük, hogy kifogytak a hangadás-ötletekből.

A fogadósnő háromnegyedénél a fogadó is megújul: a háttérben felállított, hatalmas, türkiz-lila képkeretek áthúzásával változik a tér, ám a színészek sokszor nem az így kreált ajtókon keresztül közlekednek, hanem egyszerűen megkerülik azokat. E térbeli fordulattal egyszerre érkezik Rippafratta vallomása, miszerint nem szeretné, ha a duplán ájuló Mirandolina kiforgatná a természetéből, amire a lovag arca önkéntelenül is az addigra már imádott nőéhez hasonlóvá válik. Ezen egyezés mellett Rippafratta felfedi, hogy a Mirandolináét „mímelő”, ragasztott tetoválást hord a karján, ám a nő végül a jellemben vele egyező partner helyett a függetlenséget, az előadás pedig a csúcson abbahagyás helyett a kevésbé sikerült énekes betét-zárást választja. Fabrizio, a gróf és az őrgróf tercettje zeng Mirandolina mikrofonos éneke ellenében, előbbi kevésbé sikerült, utóbbi túlzó. A toldott-foldott záróképet szemlélve az az érzet maradhat a nézőben, hogy az egészen az utolsó jelenetig szépen épített előadást túl hirtelen vágták el, a közönség szeretne még nevetni, s örülni, hogy minden maradt a régiben…

Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.

A képek forrása a Zentai Magyar Kamaraszínház Archívuma.

Lezárult a Szindbád Színháztörténeti Rendezvénytér fejlesztése Nyíregyházán

Magyar Teátrum Online - 2021. november 21., vasárnap

A komplex beruházás során színháztörténeti múzeumot, pódiumszínpadot, éttermet és rendezvénytermet alakítottak ki az egykori helyőrségi művelődési otthon épületében...

Tovább

Kezdődik a Desiré fesztivál Szabadkán

Magyar Teátrum Online - 2021. november 21., vasárnap

Péntek este a Franciaországból érkező Atelier 3+1 társulat Omma című előadásával kezdődik az idei Desiré Central Station kortárs nemzetközi színházi fesztivál Szabadkán, amely november 29-ig tizenöt előadással és három koncerttel várja a közönséget...

Tovább

A tizenötödik címmel történelmi musicalt mutat be a Madách Színház tavasszal

Magyar Teátrum Online - 2021. november 21., vasárnap

Derzsi György és Meskó Zsolt darabját, a III. Madách Musical Pályázat győztes művét Szirtes Tamás rendezésében láthatja a közönség...

Tovább

Öt hónapos francia turnéra indul a Recirquel

Magyar Teátrum Online - 2021. november 21., vasárnap

Történetének leghosszabb turnéjára indul a Recirquel, amely öt hónap alatt Franciaország több mint negyven színházban mutatja be My Land című produkcióját...

Tovább

Három egyfelvonásos táncjátékot mutat be a Szegedi Kortárs Balett

Magyar Teátrum Online - 2021. november 21., vasárnap

Bartók Béla, Lázár Dániel és Molnár Viktor zeneműveire koreografált három egyfelvonásos táncjátékot mutat be a Szegedi Kortárs Balett és a Szegedi Szimfonikus Zenekar november 26-án a szegedi Nagyszínházban...

Tovább

Árpád-házi Szent Erzsébetről készül musical

Magyar Teátrum Online - 2021. november 08., hétfő

Az Ég tartja a Földet - Erzsébet, a szerelem szentje címmel készül musical Árpád-házi Szent Erzsébetről - hangzott el a produkció hétfői budapesti sajtótájékoztatóján...

Tovább

A Radnóti és a Győri Nemzeti Színház kapta a VersFesztivál fődíját

Magyar Teátrum Online - 2021. november 08., hétfő

A budapesti Radnóti Színház és az Ördögkatlan Fesztivál Petri György költészetére épülő Kezdhetek folytatódni című produkciója és a Győri Nemzeti Színház 152 lépés Auschwitz felé című előadása nyerte el megosztva a Kaleidoszkóp VersFesztivál versszínházi fődíját...

Tovább

Bajai társulat nyerte a hetedik Komlói Amatőr Színházi Találkozó fődíját

Magyar Teátrum Online - 2021. november 07., vasárnap

A bajai Rábl Színpad előadása nyerte el a hetedik Komlói Amatőr Színházi Találkozó (KASZT) fődíját...

Tovább

Reviczky Gábor a nemzet színésze lett

Magyar Teátrum Online - 2021. november 06., szombat

Ebben az évben hat alkotó nyerte el a legrangosabb magyarországi művészeti elismerésnek számító Nemzet Művésze díjat, amelyet a díjazottak a tavalyi év kitüntetettjeivel együtt vehettek át pénteken Budapesten, a Pesti Vigadóban...

Tovább

Az Érettségi című vígjátékkal kezdődik az új évad a Hevesi Sándor Színházban

Magyar Teátrum Online - 2021. november 06., szombat

Az Érettségi című vígjáték bemutatójával november 12-én megkezdődik a 2021/2022-es évad a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban - jelentette be a rendhagyó pénteki évadzáró, egyben évadnyitó társulati ülésen Besenczi Árpád színházigazgató...

Tovább

Négy bemutatóval várja a közönséget jövőre a Szegedi Szabadtéri Játékok

Magyar Teátrum Online - 2021. november 06., szombat

Petőfi Sándor életéről szóló táncjátékkal, Verdi Traviatájával, valamint két musicallel, a Mamma mia!-val és a Chicagóval várja a közönséget következő évadában a Dóm téren a Szegedi Szabadtéri Játékok...

Tovább

Jean Cocteau-regény nyomán mutat be balett-operát az Eiffel Műhelyház

Magyar Teátrum Online - 2021. november 06., szombat

Jean Cocteau Les Enfants terribles című regénye nyomán mutat be balett-operát az Eiffel Műhelyház, az előadás Rálik Szilvia, Kósa Lőrinc, Furuhashi-Huber Ines és Taravillo Mahillo Carlos főszereplésével, Dobszay Péter vezényletével november 13-tól látható...

Tovább

A mosoly országa – Budapesti Operettszínház – A második szereposztás

Magyar Teátrum Online - 2021. november 06., szombat

Nagy Szilvia írása

Ó, az operett, a fájdalmasan édes operett, ó, ez a kegyetlenül igaz, cirádás tükör! Nem, továbbra sem tudom elvetni ezt a műfajt! Persze, mondhatnánk, hogy az operett kb. a Bartók és a Dankó Rádiók elegye, régimódi, elavult, negédes történetek sora egy leáldozott kor zárványvilágából. Az is, de ennél sokkal több! Ha úgy tetszik, az operett mézeskalács szív kicsiny tükörrel a közepén, melybe ha belenézünk, a sok édesség és cukormáz közt a szerelem megannyi kegyetlen kis törvénye, sok-sok hazugsága köszön vissza ránk és oldódik dalban, tapsban, nevetésben – legalább pár órára – feldolgozhatóvá. Meg kell védenem tehát a színházi szórakoztatás ezen ágát, ha sok védelemre nem is szorul, inkább csak portalanításra, renoválásra, hogy a XXI. század színpadán is magabiztosan ragyogjon. Hol másutt várhatná ezt a néző, mint a műfaj magyar fellegvárában, a Budapesti Operettszínházban?...

Tovább

A járványra reflektáló előadást készít a Pannon Várszínház

Magyar Teátrum Online - 2021. november 04., csütörtök

A koronavírus-járványra reflektál Géczi János, Likó Marcell és Vándorfi László DEkaMerON című előadása, amelyet a Pannon Várszínház november 26-án mutat be Veszprémben, a Hangvillában...

Tovább

Versszínházi előadások, koncertek és kiállítás a Kaleidoszkóp VersFesztiválon

Magyar Teátrum Online - 2021. november 04., csütörtök

Versszínházi előadásokkal, verszenei, dalköltészeti koncertekkel, versfilmes bemutatókkal, irodalmi estekkel, versmondással és kiállítással is várja a közönséget Kaleidoszkóp VersFesztivál november 7-ig Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban és az Együd Árpád Kulturális Központban...

Tovább

Az ítélőszék Tragédiája

Magyar Teátrum Online - 2021. november 04., csütörtök

Arénaszerű, bíróságot, parlamentet, vagy egyéb küzdőteret idéző, emelvényekkel körülzárt térbe lépett az a néző, aki a Vigadóban kívánta eltölteni a Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének harmadik estéjét. E térben lehettünk az örök ember ön-viadalának szurkolói, (el)ítélői, felbujtói, vagy éppen szánva szánói, mindezt Silviu Purcărete rendezésében, Visky András dramaturgiája nyomán. Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember tragédiája-előadása parateátrális kísérlet volt, melyben Dragoș Buhagiar díszlete, valamint az álom-dramaturgiára kiválóan rájátszó koncepció elevenítette fel a közösségi egyház-játék hagyományát, és hívta életre újfent, igen egyedi módon a sokak által unalomig ismert drámát. Ez a Tragédia azonban igazi látványosság, de még éppen nem show, a gép valóban forog, ám az alkotók egy pillanatra sem pihennek.

Az addig egymást figyelő közönség-tagokat gongszó, zúgás, majd az odáig asztalra fektetve pihenő műkígyó elkúszása, és tizenhat, fehérre meszelt arcú ember megjelenése hívja játékra. A teret négy oldalról lehet megközelíteni, három a luciferi, egy pedig a menekülőút, mint később kiderül. A szereplők úgy ülnek asztalhoz, mintha könyörvacsorához készülnének. Egyből látni, hogy ez nem a klasszikus, emberszépséget minden elé helyező előadás lesz, a színészek valóban dolgozni fognak, hangyamód, és éteri, uniformizált gyönyörűségük csak sokadlagos adaléka a madáchi Tragédiának. „Ím, a teremtés befejezve már” – szól a torz, gépi istenhang, melyről még néhány színen keresztül senki nem fogja tudni eldönteni, milyen nemű, korú, illetve intenciójú a hang gazdája. A szemfülesebbek a nézőtérről a megfelelő irányba fordulva mikrofon és egyéb hangapparát mögött a rendezőasszisztensként is tevékenykedő Éder Enikőt fedezhetik fel, aki az előadásban nemcsak az Úrként, hanem Évaként is megjelenik. Igen izgalmas rádöbbenés, hogy a színésznő kizárólag azokban a színekben alakítja a Nőt, melyekben Éva anyaként lép elő.

„Fázós”, sapkába-színtelen kabátba öltözött lényeink az asztal alatt pakolnak, nagyokat lélegeznek, s várják, hogy gépi állathangokkal, meg felülről jövő zöldes fénnyel jöjjön el a Paradicsom. Az asztalra alma, szőlő, paradicsom, körte, narancs, gránátalma, meg miegymás kerül, feszült zene hallik, az ember kuncog. Hamar rájövünk, hogy van is miért: Luciferből három van, egyfajta inverz Szentháromságként. Zseblámpával közlekedik mind, öltönyben, kalapban, feketére festett szájjal, félresikerült pantomimesként a teremtés színjátékában. Másfajta gesztusokkal dolgoznak, mint a többi színész, Lucifer tűzpiros tűsarkút húz Éva lábára, nevetés hangzik, a gép forog, a csíny működött, az Ember elveszett. Minden színnek Éva és a cipő „találkozásával” van vége, ám egyelőre vörös fényben csikorogva tolják ki az asztalt, majd fehérségbe kábul férfi és nő. Innentől már hangjuk sem az övék, az épp színen lévő Ádám és Éva sosem ugyanaz, s hangjukat is elnagyolt gesztusaik alá mondják mikrofonos, netán megafonos, oldalt álló színészek. A Madách-Purcărete-Visky-tabló összességében tehát az apró és a grandiózus, a rész(let) és az egész játékára épül, melynek egyik hatalmas segítsége az előadás legnagyobb kelléke: a hatalmas, hordozható díszlet.

Kollektív álmunkban Egyiptomba a fáraó nyomán, asztalt cipelő rabszolgák nyögő karának hátán csöppenünk, kiknek maguk fölé nyúló kezéből kis homokkupac-piramisok porlanak az asztallapra. Lucifer ostorral hajtja őket (az egyik oldalt ülő néző össze-összerezzen, nem látva, csupán hallva, mi történik a háta mögött), ők a „milliók, egy miatt”, a jajszavuktól terhes levegőben Ádámot Éva és a három Lucifer mumifikálja. Az apró gesztusokból összetevődő szín az Ember első történelmi bukása. Athénban szirénahangra vág keresztül a plasztikbabáját melléhez ölelő Éva a térdvédőben amorf törpökké satnyult népen. Férje, a harcos Miltiadész távol van a világ zajától, melyet a három Lucifer két megafonnal szít. Ez az Éva-hangalámondás-páros talán az egyik legkiválóbb az előadásban, itt az elfedett arcú színész mellkasa-háta még a hangos lélegzetvételekkel is tökéletesen egy ütemben mozdul. A kiválóság tragédiájából vérnyomásmérő-pityegést hallva távozunk, az előadás azonban korántsem a halál, hanem a pillanatnyi megnyugvás felé tart. Rómába fakádban tivornyázva, plasztik pezsgőspoharak, és a vörös prosecco kifröccsenő ígéretével érkezik a komorságot felejteni akaró, züllött tömeg. Luciferjeink három oldalról csúsznak a színre, halat esznek, s figyelik, ahogy a szerepcsavart Éva a ruhazsákban érkező hullával incselkedik, s elhangzik, gépi visszhanggal, hogy „megállj, a döghalált szívod magadba”. Pap jön a rohamban rángó Évához, pestisesként permetezik, némi COVID-áthallással, melyre minden szín maszkos Ádámja és Évája is szépen rímel.

Bizáncban sanda oldalfénnyel feszítik összecsukható létrára Pétert, zúg a harang, s a nép gyertyás botokkal a faládát húzza, amiben emberek kucorognak. Újabb összetett kép, melybe benzineskanna kerül, s fellobban a Rómában már „használt” faláda belső falában a lángnyelv-piros fény. Prágát kihagyva Párizsba kokárdás-sipkás, parókás, napóleonkalapos emberek tömegével zúdulunk, akik káposztafejes parókákkal labdáznak igazi emberfejek helyett, ezzel is érzékeltetve, mi a véleményük az imént említett testrészt politikára adó polgárokról. Előkerül egy fekete labda is, az áruló tábornok feje, labdáznak, cselezgetnek vele, Danton színrelépéséig, akit a Miltiadészként már bizonyított színész alakít. Párja, Éva, egyszerre a guillotine-fejvesztett márki testvére, és a francia szajha, így e színben két nőalak osztozik a piros tűsarkún. Londonba érkezvén valamiért mindenki rémes angolsággal kezd szólni a színen, ám nyelvi-kiejtésbeli malőrjeiket szerencsére hamar elnyomja az általános zizegés, meg a kereplők hangja. „Még hat [rájuk] a görög elegancia”, elvileg, legalábbis keménykalapot és cilindert visel a nép, miközben a Jankovics Marcell-féle Tragédiából jól ismert vásári bábjátékot nézik. Madách korának színjében tehát nincs semmi nóvum, mígnem a felkavaró módon újfent paradicsomi nyugalmat idéző palackzöld fénybe boruló színen feltűnik a Kaszás, aki valamiért nem kaszája élével, hanem a visszájával vág emberfejet, talán ezzel is érzékeltetve, hogy színházon belüli színházban vagyunk. Minimum, hacsak nem többszörösen. A piros fehérneműs-harisnyás Évánál teátrálisabb Évát mindenesetre kívánni sem lehetne, innen az út pedig már csak a bukás felé vezethet.

Az IKEA-bútoros Falanszter napjait élve a színt mindössze a három, laptopok előtt kucorgó, pornót néző, Pac-Man-nel játszó Lucifer, meg hét indukciós edény díszíti, ezekben folyadék, kutya, ökör, undor, csak disznó nem, mert az még fellelhető. Kedves, egyben borzongató társadalomkritika, hogy az első és leghosszabb hősköltemény (valami Homérosztól) egy pendrive-on található, a legnagyobb edényben pedig a kormos kezű Éva fő. Szirénaszóval menekül Emberünk a sematikus rettenetből, hangja most walkie-talkie-n szól. Az Űrbe csörlőn emelkedő, szkafanderes Ádám mintha az univerzum köldökzsinórján lógna a térbe, gyönyörű kép, hagyja lélegezni a gyors mozgású előadást. Hamar bekövetkezik azonban a géphalál, nem az alkotó pihen, hanem az ember, míg le nem eresztik. Él, érzi, mert szenved, pálinkával kínálják, bírnia kell még egy szín ötletes rémségeit. Sztratoszférák találkoznak a megannyi-egy Ádámban, látható, habár igen komikus, ahogy eszkimóként szőrbe öltözött alakja átrohan a színen, ezúttal egy fekete ruhazsákban vergődő fókát üldözve. Az éhes Éva itt az egyik volt Ádámot alakító színész (Miltiadész és Danton szelleme), kinek lábára a fókából kerül elő a cipő, melyet az Ádámnál jóval termetesebb nő maga kap fel. Ádám talán nem véletlen ezen a ponton szeretne felébredni.

A Tragédia keretében Ádám majdnem-öngyilkosságát gépi szélfúváshang kíséri, ám az Ember által használt sámli-szikla kissé nevetségesen hat az életét eldobni vágyó, meggyötört férfi lába alatt. Utolsó, még az álom emlékétől nyomasztott kísérletét harangzúgás zavarja meg, s hamarosan az anya-Éva pirul fura kis kitömött pocakkal párja előtt. Az egészen idáig kisebb-nagyobb intenzitásbeli váltásokkal, de különben egészen egységes szenvedélyességgel működő előadást szerelmes Ádámok és magukat szintén anyának érző Évák színrelépése tör meg. Varázslatosan giccses jelenet, egyeseknek meghittnek hathat. A nők kezében fehér liliom, lassúznak, küzdeni kell, meg bízva bízni, ésatöbbi. A Purcărete-féle Tragédiát szeptember 16-án és 27-én a budapesti VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) láthatta még a magyar közönség – ennek sikerét azonban bírálja egy másik ítélőszék…

Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.

A képeket Kiss Zoltán készítette.

Oldalak