Szilágyi Enikő erdélyi származású magyar színésznő. Legutóbb, 2017-ben a kiváló művészeti munkásságáért a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériumának Művészet és Irodalom Lovagrendje kitüntetésében részesült. Otthonosan mozog a színpadon, magyar és francia nyelven egyaránt, ismert, és ahogy azt az elmúlt évtizedek díjesője is bizonyítja, elismert alkotóművész. Színésznő, de ha kell, ír és rendez is, részt vesz az adott produkció létrehozásának minden fázisában: az ötlettől egészen a színpadig, a játékig „kíséri” az alkotását. Az eredményt először ezúttal a Gyulai Várszínház Kamaratermében láthatja a nagyérdemű. A Mi lennék nélküled? – Egy erdélyi színésznő vallomásai, Jászai Mari emlékiratainak felhasználásával című előadás ősbemutatóját ugyanis 2021. június 29-én 19 órától tartják. Az előadás dramaturgja Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Gyulai Várszínház igazgatója.
A tragika emlékiratai – hiszen nem Jászait játssza el Szilágyi Enikő – egyrészt elrepítenek bennünket a 19. század végi, illetve 20. század eleji színjátszás mindennapjaiba, betekintést nyújtanak a művész saját, valamint a nemzeti színjátszás művelőinek korabeli harcaiba. Másrészt Jászai néhol már-már fájóan igaz és egyszerre aktuális szavain keresztül Szilágyi Enikő nem titkoltan kíván szólni a 21. század művészeihez. Központba kerül a két végletet képviselő személy és az abból fakadó konfliktus, feszültség: a nemzetét, a nemzeti értékeket és érdekeket megtagadó és az azokat feltétlenül őrző, a mindenáron előtérbe helyező alak. Az előadás szövetébe beépültek olyan versek, szövegek is, melyeket Jászai oly sokszor adott elő pályája során. Emellett pedig megjelenik Babits Mihály Jászai Mari halálára című költeménye, valamint felcsendülnek Petőfi Sándor, Szőcs Géza és Vörösmarty Mihály alkotásai is.
Kétség sem fér ahhoz, hogy az előadást az értékes emlékirat-feldolgozáson túl egyedivé Szilágyi művésznő zsigeri játéka, az őt foglalkoztató problémák őszinte tematizálása, a kérdés-feltevések módja, személyes megszólalása, a válaszok keresése, vallomása a színházról, az anyanyelvről és a nemzeti kultúráról teszi. A július 29-i ősbemutatón ez az őszinteség ölt művészi formát Szilágyi Enikő produkciójában.
A Gyulai Várszínház szervezésében mutatták be 2021. július 17-én az Ereim végei című táncdrámát, Trianon 101. évfordulója alkalmából. A Fonó Budai Zeneház produkcióját ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, Berecz István és barátai pedig játszották, a Sztalker Csoportban tevékenykedő színészekkel kiegészülve.
Díszletté szinte maga a vár vált, néhány thonet székkel, egy tucat kirakatbábuval, fehér lufikkal és sok-sok tape ragasztószalaggal (látvány: Hajdu Bence). Az eredetileg a Hagyományok Háza Átriumában bemutatott előadás jól adaptálódott a gyulai Várszínpadra. A megépített színpadi tér mellett a várfal függő folyosói, a nézők feje feletti magasan fekvő balkon, a várfok, a boltívek, a lépcsők mind-mind az előadás képi világának szolgálatába álltak.
Feketébe öltözött táncosok fogadják az érkező közönséget. Közénk ülnek, figyelik a színpadi történéseket. Helyzetkomikummal indul az est, a szereplők a saját lábukon nem léphetnek a térbe, mert akkor megdobálják őket ragasztószalaggal. Így a kézenállástól kezdve a fenéken csúszásig, sajátos megoldásokkal jutnak be a színre.
Bekerül az egyetlen teljesen pirosba öltöztetett kirakatbábu, aki szinte végig figyelőállásba helyezve követi az előadást. Elfoglalják helyüket a zenészek, Szabó Dániel, aki mesteri cimbalomjátékával erősíti a produkció zenei világát, valamint Kacsó Hanga Borbála, népdalénekes, aki énekével fon érzékeny hangszövetet a táncdráma köré.
A nézőkkel való kapcsolattartás, a cselekménybe való bevonásunk folyamatos. Mikor a piros és fekete tapekkel vonalakat, ereket, országhatárokat ragasztanak a földre, az első sorokban ülőket is megkérik, adják tovább a ragasztószalagot, segédkezzenek. Részesei leszünk a játéknak, éreztetik velünk, szükség van ránk, hozzánk szólnak. Az előadás fontos pontján pedig mi magunk válunk egy megidézett ikonikus előadás szereplőivé.
Filmes nyelven szólva egy nagytotálból indulunk, gegekkel. 1918-at írunk a Gergely-naptár szerint. Értesülünk a világ akkori fontos történéseiről, megtudjuk az országok lakosságának számát, és egyre jobban ránagyítva a képre, elhangzik az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő tízmillió magyar lélekszáma is. A tömeget illusztrálva a szereplők behozzák az összes kirakatbábut, majd a színpadra invitálnak bennünket sokadalmat alkotni. A bábukon egy-egy mai, divatos, fekete színű ruhanemű, az előadók mozgatják, helyezik különféle térformába őket, táncolnak velük, így kap jelenlétük folyamatosan értelmet. Lassan közelít a történetmesélés fókusza egy emberi univerzum, Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori emblematikus igazgatójának alakja felé.
Az országhatárokat is jelenthető ragasztószalagot a színpadról feltépve, formátlan piros gumóvá gyúrva hordozza magával Herczeg Péter, mint hazáját, kitépett szívét, többjelentésű terhét az egész előadás alatt. Zsótér Sándor szavait nem pontosan idézve, a rendező idegvégződése a főszereplője, akin keresztül vall világról-világképéről. A Janovics Jenőt megformáló Herczeg Péter egy idő után a hátára veszi az előadást, és önmaga fizikai-lelki erejét nem kímélve, a maximumig használva képességeit testesíti meg a rendezői szándékot. Felfoghatatlan tempóval váltja a helyszíneket, sohasem tudjuk, hol szólal vagy jelenik meg. A színház iránti rajongás csodatévő hatását eleminek-szükségszerűnek tartó világmegváltó érzése adja játékának fő mozgatórugóját. Kevésszer halljuk a szereplőket magukat szöveget mondani, helyette narrátori szerepben Vecsei H. Miklós (aki egyben a szövegkönyvért is felel) kimért eleganciával tolmácsolja azokat. Kezében a szövegkiemelővel aláhúzott példányával járja be a teret, mintegy szemlélve a történéseket. Kiss Gergely Máté, Lestyán Attila és Zoltán Áron több szerepben, erős színészi és fizikai kondíciókkal vágtatnak végig a közel két óra hosszán. A tizenkét táncos alázatosan dolgozik az előadás alá, nem a néptánc dominál, igazi tudásukat csak a vége felé mutatják meg, de akkor recsegnek-ropognak is a deszkák rendesen.
Elmarad a falakat megremegtető emelkedett beszédmód, a hangzatosan dörgő szavak és a pátosz, ehelyett egy elszánt ember élettörténetét ismerjük meg, akinek az egész léte válik a hazaszeretet szimbólumává. Személyes Trianon-történetté emelkedik az Ereim végei, az ünnepi műsorok megszokott versei, prózái helyett egy álomba, a színház megváltó erejébe vetett hitről tett vallomás lesz, a történelem kíméletlen forgatagában.
Filmes fogalmazásmód jellemzi a jelenetek szerkesztését, sokszor elvágva egy-egy pillanatot, újraindítva, átfogalmazva pörgetve le azokat még egyszer. A két fő népdal-motívum a „Ludasim, pajtásim…” és a „Hazám, hazám, csendes hazám” csak adott dramaturgiai ponton szólal meg teljes egészében (zenei szerkesztő: Kovács Adrián).
Janovics Jenő az első világháború előtt és alatt a magyar némafilmgyártás egyik úttörője volt, filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, illetve rendezőként és forgatókönyvíróként. Filmstúdiójának bevételeiből a Kolozsvári Nemzeti Színházat is támogatta a háború alatt, egészen vagyonának elapadásáig. Színházigazgatóként tematikus drámaciklusai kiemelkedő jelentőségűek a magyar színház történetében. Zsidó származása miatt az 1930-as évek második felétől mellőzték, ekkor írta meg színháztörténeti visszaemlékezéseit. Az előadásban az ő életét dolgozzák fel, naplóinak felhasználásával állt össze a darab, de körüljárják az egész időszakot és a Trianonnal kapcsolatos kérdéseket is.
A Magyar színházművészeti lexikon értékelése szerint „Mint rendező és színházigazgató a hagyományokat és az újításokat ötvözte, de mindig hű maradt a humánus eszményekhez.”* Igazgatása alatt a Kolozsvári Nemzeti Színház kiemelkedővé vált a magyar színházi életben, sokszor Budapestet is megelőzve, köszönhetően az intézmény erősen művészszínházi (közönségnevelő) törekvéseinek.
A románok bevonultak Kolozsvárra 1918. december 24-én, félelemmel teli karácsonyt ünnepelt akkor a magyar lakosság. Janovics Jenő kitárt mellel védte színházát, és a színészeket. Gondolatait a vár legmagasabb fokáról kiabálja le Herczeg Péter, tudja meg a világ, Erdély szikláiba belefúrja lábát, nem hagyja el otthonát. Hogy ne foglalják el az épületet, üres ház előtt játszottak. Játszottak, komédiáztak, különben sokkal előbb elvesznek.
Shakespeare Hamletjének (melyben anno Janovics játszotta a címszerepet) egy-egy rövid párbeszéde szakítja meg az Ereim végei folyamát, míg időben meg nem érkezünk arra a Hamlet-előadásra, amely jelentős színházi pillanattá emelkedett a történelem során.
1919. szeptember 30-án gyászmagyarba öltözve érkezett a közönség a Kolozsvári Nemzeti Színház utolsó magyar nyelvű előadására. Temetésre jöttek. Csodát vártak, aki csak tehette, megjelent. Janovics elrendelte, mindenkit engedjenek be. Körülbelül 2500 ember zsúfolódott be. Az oly jól ismert „lenni vagy nem lenni…” hamleti monológ belső kérdése kilépett az elmélkedő ifjúi morfondírozásból, és egy nézői „élni akarok” közbekiáltás hatására megtörte a feszült csendet. Tudták a jelen lévők, hogy elvesztik színházukat, hazájukat.
Figyelem, spoiler következik!
Az Ereim végei kétszer fejeződik be. Egy elképzelt, békés véggel, amikor megtapsoljuk a történet szereplőit, a színészeket, a táncosokat. Ám az eredeti, megtörtént véget is eljátsszák nekünk, amikor mi magunk leszünk a kolozsvári ünneplőbe öltözött tömeg, összeszorult gyomorral, a helyén maradva. Ők nem voltak hajlandóak elhagyni a színház épületét, úgy kellett a román katonaságnak kirugdalni, kiverni őket bottal. A több, mint kétezer ember néma lázadása, az igazi szavak nélküli összetartozás torokszorító élményét adta. A „többi néma csend”-hamleti sor itt a szomorú jövőt vetítette előre, könnyekkel teltek a szemek, hallani lehetett a szívdobogást, a szavak nélküli zokogásba fúló segélykiáltást.
A filmes csapót tartó ifj. Vidnyánszky Attila nem enged a szomorú, dicsően fájó múltba révedés kísértésének, újrajátszatja az egész előadást, megtörve annak hatását. A tizenkét táncos most mutatja meg igazi erejét, bravúrosan, ízületeket nem kímélően töltik ki a színpadot (koreográfus: Appelshoffer János, társkoreográfus: Rémi Tünde, Berecz István). Humorral, derűvel, toposzos mellveregetés nélkül születik meg egy összetett érzés, melyet csak nemes kifejezésekkel lehet leírni.
Széttépik a ragasztószalag-szívet, felborul a rend, de a végén a mi Janovics Jenőnk csak összeszedi, újraragasztja szívét, hazáját, magát.
Nincs tapsrend, el is mondják, elfogadhatunk egy tányér levest vagy hazamehetünk. Kevés hiányzik, hogy az előadás elrepüljön, felfokozott érzelmi magasságokba juttassa befogadóját. A túlfragmentált szerkesztés miatt nem történhet ez meg. Elgondolkodhatunk, minek a kezdete a ránk váró újabb száz év. Janovics Jenő története, emberi tartása példaként áll előttünk. Kérdés, a bennünk lévő csendekből mi lesz a jövőben…
*Magyar színházművészeti lexikon. Főszerk. Székely György. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6635-4
A fotókat Kiss Zoltán készítette.Öt nagyszínpadi bérletes bemutatót tart a Szolnoki Szigligeti Színház a 2021/2022-es évadban - közölte a teátrum igazgatója pénteken Szolnokon, sajtótájékoztatón...
Tovább
Az elmúlt napokban Gyula utcáin sétálva több alkalommal is találkozhattunk pár lelkes fiatallal, akik az üdülőváros idilli délutánjait mindig valami színes, lendületes megmozdulással dobták fel. Beharangozó, zenés villámcsődület, fiatalos, kedvhozó, energikus kiszerelésben. Nekem mindenesetre nagyon meghozták a kedvemet az előadáshoz, alig vártam a szombat estét.
A színlapot olvasgatva olyan nevekkel találkozhatunk, mint Góbi Rita, Beck Zoli, Szabó Attila, Rozs Tamás. Ezen alkotók neveit egyazon színlapon látva az az érzésünk támadhat, hogy az évtized produkcióját készülünk megnézni. Főként, hogy ekkora szereposztású, fiatal, lelkes csapattal spékelték meg a névsort.
A jelmezek (Miareczky Edit és Dima Rita Timi asszisztens munkái) kimunkált, részletes, mégis egységes frissességet és lendületet kölcsönöztek a diákoknak. Igazi meglepetés volt a második rész elején a különböző mesefigurák és a furcsa, szokatlan lények megjelenése: a színkavalkád és a vibráló energia sodró hatást keltett a színpadon.
A díszlet (Magyarósi Éva) többfunkciós, letisztult. Eleinte talán a Nórát idézi (Botond Nagy kolozsvári rendezése), ahogyan a fiatalok elindulnak a „babaszobából” a saját útjuk keresésére, nemes egyszerűséggel a falon át.
A zenei betétek, énekek és dalok óriási erővel hatottak a jelenetek között. Felemelő és lenyűgöző, amikor ennyi fiatal hangosan és ilyen kirobbanó energiával énekel a színpadon. Beck Zoli nemcsak énekesként, hanem zeneszerzőként is remekelt az előadásban, igazi „sztárvendége” ő a produkciónak. Amikor belépett a színpadra, a közönség szinte megtapsolta, annyira váratlan és meglepő volt a feltűnése. Jelenlétének dramaturgiai funkciója sajnos tisztázatlan maradt, pedig kínálkoztak bőven kapcsolódási pontok, de úgy tetszik, e részirányokba nem akarta elterelni az előadást a rendező (Halasi Dániel). Ő elsősorban a fiatalokról szólt.
A dalok, valamint a jelenetek alatti tömegmozgások és koreográfiák (Góbi Rita) nem szolgálták olyan erősen az előadás egészét, hogy funkcióra leljenek: a zenei részek közbeni koreográfiák a jelenetekkel nem szervesültek. Sokszor eldönthetetlen volt, hogy tánclépéseket látunk, vagy bizonyos mozgásokat idéznek meg a színészek, amiknek jelentősége lehet az események szempontjából. A szöveges részek alatti mozgások sok helyen elvonták a figyelmet, ezért olykor nehezen lehetett követni a történetet, vagy nevezzük e valamit, „ahogy teccik”. Talán a súlyponti volta miatt az előadás legérzékenyebb pontjai a mozgatás és a koreográfia voltak. Ha ezek kicsit kidolgozottabbak, pontosabbak és funkcióra törőbbek, lendületük igazi építőeleme lenne az előadás egészének. Így helyenként olyan érzést keltett azonban, mintha azok a diákok, akiknek kevesebb feladat jutott, ilyen módon lettek volna feladathoz juttatva. Kár.
Kár, mert a diákok zsenge koruk, rutintalanságuk ellenére felszabadultan és lendületesen, igazi csapatként voltak jelen a színpadon. A közönségélményt nem érintő, belső szakmai probléma, hogy – vizsgaelőadás lévén – nem szerencsés, ha valakinek kiemelt szerep jut, míg az osztálytársa épp csak megmutatkozhat. Bár köztudottan a járvány jegyében múlt el a tanévünk, és az online oktatás miatt az elsőéveseknek a személyes ismerkedésre a színpaddal vajmi kevés idejük jutott, mégis bevállalták ezt a produkciót, sőt, fesztiválra is elbátorkodtak vele. Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy kinek a javát szolgálja ez? A diákok még nagyon friss és amorf anyagok ahhoz, hogy érdemben meg tudjanak mutatkozni. Összeszokatlanok az osztályok, törékeny a játékmódjuk. Nehéz nézőként hátradőlni és eltekinteni egy-egy stiláris- vagy éppen beszédhibától, még akkor is, ha ezek a háttérinformációk a fejünkben vannak. Az előadás befogadását nagyban nehezítette a helyenkénti rossz hangosítás és a nehézkes színpadi beszéd, melyek miatt több alkalommal is elveszíthette a fonalat a néző.
A szöveg (Szabó Attila) valójában kiindulópontnak használta fel Shakespeare drámáját, melyen belül mindenféle asszociációs és hétköznapi problémával szőtte tele a történéseket. Olykor visszaköszönni láthattuk egyes motívumok helyét a történetben, például a Célia leszbikus vonalát az elején felszólaló lány történetével. Máskor azonban annyira kaotikusan váltogatták egymást az áthallások, intertextualitások és saját szövegek, hogy nem volt könnyű követni az eseményeket; hol is tartunk, mi is történik a színpadon. Egyszer nagyon szépen megszólalt ennek a generációnak az igazi lázadó, shakespeare-i, fejvesztett szerelmes fiatalsága, „kortársisága”, másszor viszont szájbarágós, helyenként közhelyes problémákkal szembesülhettünk, nem túl egyedi rendezői megközelítésben.
Az, hogy a lényeget illetően mekkora hangsúlyt kap a nemi szerveket eltakaró pizzás doboz vagy az egységes „woltos” ételkihordó hátizsák, nézői szemmel nehezen értelmezhető. A sok, elcsépeltnek mondható aktualizálás közepette felüdítő ellenpont lehetett volna a pandémia okán az ételkihordásban sztárcéggé emelkedett Wolt logója, ám kérdés maradt számunkra, hogy milyen dramaturgiai funkcióval bírt, és vajon mire kellett ráerősítenie e színpadi jelnek.
Halasi Dániel rendezőnek nagyon nehéz dolga volt. Rengeteg szempontot, irodalmi utalást, zeneművet, koreográfiát, problematikát kellett összeegyeztetnie, és közös szellemi tető alá vonnia sok apró részletet, ahhoz, hogy az előadás ne ragadjon le a „jó ötletek kavalkádja” szintjén, hanem váljék olyan kortárs színházi alkotássá, amely a diákok fejlődésének szolgálatán túl valami útravalót adhat a nézőknek is. Bevégzetlen munkát láttak a gyulaiak. A jövője kifürkészhetetlen. Előfordulhat, hogy továbbfejlődve-érve karriert fut be, s nem kizárt az sem, hogy majd egy hangulatos színészvizsga estjeként őrzi meg a résztvevők emlékezete: elsőéves szinten mesterségből jeles.
A fotókat Kiss Zoltán készítette.
Színvonalas produkciókkal, játékos programokkal készülnek a bábparádéra a Zala megyei Hottón, ahol a kétnapos rendezvény egy felnőtteknek szóló, élőszereplős bábjátékkal nyílik meg péntek este...
Tovább
Izgalmas felolvasó-színházi előadásnak lehettek tanúi a gyulai Kamaratermet zsúfolásig megtöltő nézők, bár a műfajt tekintve talán találóbb hallgatókként hivatkozni rájuk. A felolvasószínház valahol félúton helyezkedik el az olvasás és a színházi előadás között, hisz a produkciót színészek adják elő, akik a szövegkönyvet kezükben tartva olvassák az adott darab egészét vagy részletét. Nincs kiforrott alakítás, sem szövegtudás, és a díszlet legtöbbször az, amit a helyszín kínál. Erre az ad hoc-jellegű ihletre Hegedűs D. Géza, az est rendezője hívta fel a figyelmünket. Miért szerethető mégis ezt a műfajt? A spontaneitása miatt. A hiányzó színházi struktúra az előnyére fordít(hat)ja az eseményt. Nem begyakoroltak a jelenetek, sem a hangsúlyok vagy a reakciók, így szabad teret kap az improvizáció, a színészek személyisége, és a nézők élvezhetik a most születő alkotás megismételhetetlenségét.
A Shakespeare/37 sorozat a Litera és a TRIP hajó egyedülálló kísérlete, mely a reneszánsz író teljes drámai életművét, mind a 37 drámáját feldolgozza. A sorozatban kortárs magyar írókat kértek fel, hogy írják át a szerző összes művét. Az átiratokból különleges, online nézhető filmek készültek, illetve készülnek, a szövegek pedig hétről hétre olvashatók a litera.hu-n. A 37 kortárs magyar írónak az újraértelmezéskor egy-egy jelenetet kellett feldolgoznia az általa választott drámából, amelyekből különleges rövidfilmek készültek (rendező: Magács László, operatőr: Meister Natália Nóra), a Dogma-filmek által ihletve. Megadott szempontként szerepelt a körülbelül húszperces időkorlát, és a görög drámaírás hármas egysége – egyetlen helyszín, szűk időtartam, egységes cselekmény.
A Shakespeare Fesztivál keretein belül megtartott eseményen Lőkös Ildikó sorozatszerkesztő választott ki három etűdöt. Márton László az Athéni Timont gondolta újra, Tasnádi István a Szeget szeggelt, Vörös István pedig a III. Richárdot. Márton László és Vörös István személyes jelenlétükkel tisztelték meg az eseményt és saját szövegeik instrukcióinak a beolvasásával segédkeztek.
A közreműködő színészek Petrik Andrea, Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Márkus Luca és Hegedűs D. Géza voltak. Az esemény érdekessége, hogy a nézők néhány éve láthatták Gyulán az eredeti Athéni Timont és a III. Richárdot, melyeket ifj. Vidnyánszky Attila rendezett, és Vecsei H. Miklós fordított, Hegedűs D. Géza pedig színészként működött közre mindkettőben.
A felolvasást baráti hangvételű beszélgetés előzte meg, ahol Vörös István megjegyezte, minden jó dráma a III. Richárd parafrázisa. Az ő variációjában III. Richárd szertelenségét, hataloméhségét, számító magatartását egy női főszereplőre bízta. Megtudhattuk, Márton László az Athéni Timont tartja Shakespeare legkeserűbb, legkiábrándultabb szövegének, a radikalizmusa miatt. Vallja, a szépet, az idillit nem lehet ellentétük, a szörnyűség nélkül felmutatni, és fordítva, mert különben elmarad a katarzis.
Márton László: Athéni Timón újratöltve
A szerző ezt a jelenetet öt színészre írta. Timón, a közrossz híve, mindvégig jelen, a többi négy színész – két nő és két férfi – sorjában játszotta a rájuk osztott szerepeket. Egy kötött sapka adta meg Timón figuráját Hegedűs D. Géza tolmácsolásában, barlangját oszlopokban egymásra illesztett székek jelenítették meg. Márton László maradt Timón korában, de a szájába mai átkokat adott. Erős az áthallás a világunkra, de a másik két szöveggel ellentétben történetét nem ragadta ki a Shakespeare által elképzelt közegből.
Tasnádi István: Szeget szeggel
Műfaját tekintve a Szeget szeggel érzékenyjáték, céges környezetben A színészek kissé bábszerűek. Néha beleakadnak a bonyolultabb szavakba. Néha az egyszerűbbekbe is. A Szeget szeggel az egyik legmocskosabb darab, kerítőkkel, alvilági figurákkal. Tasnádi István (Shakespeare után szabadon) a #metoo, a munkahelyi zaklatás, a politikai utalások világában bontott ki pár réteget Shakespeare klasszikusából. Egy tragikus és egy boldognak szánt véget is eljátszottak színészeink, a nézők szavazatai alapján. Ebben a részben a négy fiatal művész, Márkus Luca, Petrik Andrea, Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila remekelt.
Vörös István: GLOSTER KFT.
Valahol egy loftban, Gyulán, egy kanapén játszódott a történet. Hegedűs D. Géza fergeteges bulikba járó figurája gazdasági igazgatónak kérte fel Annát (Petrik Andreát), aki a rövid jelenet alatt hamar társigazgatói pozícióba került a cégben. Figyelmeztette partnerét, ha úgy méregeti, mint egy nőt, kiteregeti a sikkasztásokat, férfi titkárnőt követel, holmi családi okok miatt (a férje épp csak fejbe lőtte magát) nem hajlandó hiányozni a megbeszélésekről, és akivel házastársa (Vecsei H. Miklós) megcsalta, annak a fejét követeli. Karakán vízió a XXI. századi női egyenjogúságról.
Az est végén a vidám és elgondolkodtató pillanatokért hálás taps jutalmazta a résztvevőket. Ismét meggyőződhettünk róla, Shakespeare-t nem lehet megunni, hisz minden korban inspirálja a művészettel foglalkozókat.
A képeket Kiss Zoltán készítette.A Shakespeare-fesztivál egyik legértékesebb programját láthatta a nagyérdemű a kis Kamaratermem színpadán. Kétség sem fér hozzá, hogy a Gyula Város Önkormányzata és a Gyulai Várszínház által alapított Sík Ferenc-díj 2020-ban méltó helyre került. A műsor már a múlt évben is tervben volt, de a vírushelyzet miatt végül meghiúsult, talán csak azért, hogy az idén felhőtlenebbül, immár félelem nélkül ülhessen be a közönség a CT Project színházzenei koncertjére.
Cári Tibor, zongorista és UNITER-díjas zeneszerző, a Temesvári Egyetem Zeneművészeti Fakultásán végzett. Pályafutására nagy hatással volt Victor Ioan Frunză rendező. Jelentős színpadi és filmzenei tapasztalattal rendelkezik, több mint 150 produkcióban működött közre külföldön és Magyarországon egyaránt. 2006-2007-ben a Színházi Kritikusok Díjára jelölték, valamint elnyerte a "Magyar Kulturális Minisztérium díját" a Kisvárdai Diaszpóra Magyar Színházak Fesztiválján, 2019-ben pedig a POSZT-on átvehette a legjobb zeneszerzőnek járó díjat. A vasárnapi koncertre Cári három kollégájával érkezett: Vajda Boróka (ének) és Kiss Attila (gitár) a Temesvári Színház művészei, Veress Albert (dob) pedig a héten már bemutatkozott a Csíki Játékszín III. Richardjában, mint Buckingham Hercege.
A koncertek igen fontos kritériuma az akusztikai minőség: a nem megfelelő arányok sokat vonnak le egy produkció értékéből. Itt szerencsére jó füllel, jó érzékkel volt beállítva a hangerő és a hangszerek egymáshoz való aránya. Sem a dob, sem az elektromos gitár nem volt túltolva az akusztikus (és elektromos és looper rendszerhez kapcsolt) zongorához képest, és az ének sem veszett el, szerencsére! Az énekesnő fiatal kora ellenére hihetetlen tudatossággal uralja a hangját: kristálytisztán, elől szól, a regiszterek össze vannak dolgozna, és tulajdonképpen azt csinál az instrumentumával, amit csak akar. Ehhez társulnak előadó-művészeti kvalitásai. Vajda Boróka szuggesztív, szenvedélyes interpretálása, és mindenekelőtt Cári Tibor zenei világa a Shakespeare-szonetteket teljes mértékben kiragadja a múlt porából, olyan, mintha modern, igényes jazz/rock/elektromos számokat hallanánk váratlanul jó dalszövegekkel (még ha ezek a mikrofon minősége miatt nem is mindig érthetők – a hangosításban ennyi volt csupán a hiba). A koncerten Cári Shakespeare-előadásokhoz írt zenéi és a frissen komponált szonettek követték egymást jól szerkesztett sorban.
A színpad jobb oldalát a zongora foglalja el, ide érkezik szerényen mosolyogva a zeneszerző, és kezd valami nagyon éteri, meditatív dallamba. Patakszerű futamok, mégsem repetitív, mégsem unalmas. Ehhez jön hamarosan a gitár, majd a dob, és a témaelemeket tartva átlépünk egy élettelibb, jazzes világba. A Temesvári Állami Csiky Gergely Színház 2003-as Hamlet (rendező: Victor Ioan Frunză) produkciójának főtémáját halljuk.
Rövid köszöntő és bemutatkozás után szintén a Hamletből a Bűnöm, szerelmem című dal szól. Vajda Boróka nagyon jól hozza a big band swing-életérzést, hamarosan rávokálozik a gitáros is. A zenekar állandóan figyeli egymást, nincs slepp.
Majd egy lassúbb dal jön, egy újonnan komponált Shakespeare-szonett, a XIV. Az eredeti szöveghez nagyon illik ez a Nagy utazás-szerű (Presser) kattogó basszus és a sodró, sztratoszferikus hangulat, köszönhetően az elektromos hangzásvilágnak.
Eredetileg a 7/7 című mozgásszínházi előadáshoz (Temesvár, 2014.) készült a Mother című tétel. A produkció Baczó Tünde koreográfus-rendező-előadó inspirációs munkája Shakespeare Ahogy tetszikének híres soraira, arról, hogy „színház az egész világ”, és hogy hét felvonásban játsszuk szerepeinket a hét kor szerint. Hét női életkort idéz meg az előadás is. A Motherrel visszatérünk a koncert elején megidézett meditatív világba. A zene kezdetben teljesen letisztult, a gitár dominál. Nincs semmilyen konfliktus. Vízcseppszerű csillogással jön rá az elektromos billentyű, majd az akusztikus zongora és a dob. A zene sötétedni kezd, számtani pontossággal épül a feszültség, hogy a végén megint az űri éterbe oldódjon.
A Windsori víg nőkhöz (2005, Nagyváradi Állami Színház, rendező: Victor Ioan Frunză) íródott a Theatum Mundi. Feszes ritmusokban építkeznek a szekvenciák. A mollt dúros középrész váltja, majd szűkített hangközök vezetnek vissza a szekvenciális űzöttségbe.
Az előző, szenvedélyes dallamok után Take Five-os basszussal indul a IV. szonett. A zene leomló vokálját Vajda Boróka fűzi be színesen. Ebben a dalban hallatszik igazán énektechnikai tudása és tudatossága.
Ismét a Hamletből szól a Szép, jó s igaz. Könnyed, kissé burleszkes dal, a hangulatát már az is megalapozza, hogy füttyszólóval indul (Kiss Attila), és az énekre mindhárom fiú vokállal száll be. A szám végét illetően: a szerző, úgy látom, jó érzékkel tudja, hogy a zenei szünet erejét mennyire nem szabad lebecsülni – slusszpoént eredményez.
A játék most ismét komolyba fordul. Újra az üres, végtelen térben találjuk magunkat. A ritmus, a zene egyenletes kilégzés, belégzés. Meditáció. A XXIII-XXIV. szonettek összevont sorait Boróka szuggesztíven és hangsúlyhelyesen interpretálja – prózában; szerencsés megoldás egy újabb szín, előadói stílus, hangulat műsorba illesztéséhez. A szöveg szenvedélyét felveszi a zene, egyre intenzívebb a tempó és a dinamika, a közjátékokban énekvokál viszi tovább a versek erős érzelmi tartalmát.
A következő zenebetét a 7/7 produkcióból a Work címet viseli. A nyolcadok (avagy tizenhatodok?) egyenletes, repetitív rohanása a basszusban és a zongora hurokszerű futamai a jobb kézben a hétköznapok darálását imitálják. Szerkezetileg hangsúlyosak az ismétlések, de mindig csak annyi, hogy az anyag izgalmas maradjon. Ha kifutott egy egység, új szintre ugrik a téma, és ott köröz tovább. A tétel csúcspontján a gitárnak jut főszerep; ahogy feszül felfelé a dallammenet, a dob egyre erősebben üti az egyeket, a zongora rója a szekvenciális köreit, míg a vége: csönd… és metronómszerű kattogás.
Egy másik tétele a 7/7 előadásnak a Keleti álom. Tangó ritmus kis variálással (szintén az okos szünethasználattal okozott izgalmi fokozás). Az elektromos billentyűhang is a tangóharmonikára emlékeztet, a stílus némileg a Gotan Projectre. A szám vége felé trükkös megoldás a zongora akkordmenete, ahogy az utolsó, kívánkozó harmónia késleltetve van, és csak a következő ütem elején zár, ahonnan pedig már más épül.
A X. szonett erős, rockos energiákkal támad, benne valami dark cabaret-íz igen erotikus zenét eredményez. Bizonyíték, mennyire életképes az ötlet: Shakespeare-szövegeket ekképp feldolgozni. Az elköszönő beszédben a szerző hangsúlyozza is, hogy a későbbiekben szeretne egy csak szonettekre épülő koncertanyagot.
Az utolsó szám is szonett, mégpedig a VIII; egyértelműen a X-es érzékiségét folytatja. A gitár-ének hangsúlyos szerepet kap. Különlegessége, hogy három nyelven szólal meg a vers: magyarul, angolul és franciául. Mindhárom esetben hibátlan a prozódia (a zenei és szöveghangsúlyok találkozása). Az instrumentális rész is egyértelműen fokozódik, ahogy kell, mégis meglepő, hogy az utolsó, francia nyelvű strófával mennyire erősen hat ez az anyag.
És itt a vége! A közönség erősen tapsol. Nincs lefárasztva, nincs túlterhelve, csak kapott, és mindenfele járt. Egy ráadásszám erejéig járna is még… Kótyagosan tévelyeg ki a napfényre mindenféle korosztály. Hallgatózom, másnak hogy tetszett, és örülök, hogy másnak is tetszett. Legközelebb – nagyobb közönség előtt is –, talán már a komplett szonettcsokrot hallhatjuk, de addig is legyünk résen, hol bukkan fel újra Cári Tibor és a CT Project!
KERESZTES ÁGNES interjúja
Elek Tibor irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, színházigazgató. 1962-ben született Nyíregyházán. Magyar-történelem szakon diplomázott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A Gyulai Hírlap főszerkesztője volt, akadémiai ösztöndíjas. Szerkesztette az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen című folyóirat kritikai rovatát. Békéscsabán dolgozott a Békés Megyei Könyvtárban irodalmi osztályvezetőként, a Bárka főszerkesztőjeként. 2008-tól munkahelye, a Bárka kiadója, a Békéscsabai Jókai Színház, a Körös Irodalmi Társaság elnöke. Rendszeresen publikál hazai és határon túli irodalmi lapokban. Tizenkét önálló kötete jelent meg. 2017-től a Gyulai Várszínház igazgatója.
Az első meghatározó színházi élményéről kérdezem.
Nagyon nehéz visszaemlékezni arra, hogy az első meghatározó színházi élményem mi volt. Inkább egy olyat mondok, amire azért emlékszem, mert írtam is róla egyetemista koromban. A nyolcvanas évek közepe táján Nyíregyházán mutatták be Ratkó József: Segítsd a királyt! című drámáját. Én nagykállói vagyok, Ratkó Józsefet jól ismertem, a lánya osztálytársam volt az iskolában. Nagyon tetszett az előadás, meg is emlékeztem róla az Egyetemi élet című lapban; ez volt az első színikritikám. Ugyanakkor már Gyulára is jártam színházba, láttam a Gyulai Várszínház előadását ’83-ban, egy Hubay Miklós-darabra emlékszem, talán Különös nyáréjszaka volt a címe. Nagy élmény volt a nyolcvanas években egy fiatal egyetemistának a várszínpadon látni egy ilyen előadást.
Ön elsősorban irodalmár. Hogyan jött mégis ennyire gyakorlati módon a színház az életébe?
Az irodalom felől közelítettem a színházhoz. A nyolcvanas években irodalomkritikákat kezdtem el írni és a kortárs irodalommal foglalkoztam. Vizsgáltam néhány kortárs szerző drámai munkásságát és azoknak az előadásait megnézve, volt, amiről írtam is. Például itt a Várszínházban Csurka István Megmaradni című drámájáról, 1988-ban, ami az erdélyi magyarok akkori legfontosabb kérdéséről szólt: menni vagy maradni? Ekkor már Gyulán éltem, és a várszínházi előadásokról többször is írhattam, de az én munkásságomban nem a színikritika volt a fővonulat. Mikor meghalt Gedeon József 2016-ban, a városvezetés új igazgatót keresett a Várszínház élére. Főszempontként vetődött fel, hogy az utód helyi művészember legyen. Körülnézve engem láttak ilyennek, s a pályázatot én is nyertem meg. Nem kellett azonban lemondanom főszerkesztői munkámról a Bárka című folyóiratnál. Szerkesztőként is már korábban is foglalkozhattam a színházzal, főként mióta Békéscsabán a Jókai Színházba került a szerkesztőségünk: drámaíró versenyt szerveztem, különböző kiadványokban is közreműködtem. Gyulára szerveztem programokat, az Irodalmi Humorfesztivált például, de bekapcsolódtam a Shakespeare Fesztiválba is, egy-egy kortárs íróval beszélgetve. Írtam kritikákat, évadértékelő tanulmányokat. Körülbelül másfél évtizedig szerkesztettem a várszínházi műsorfüzeteket. 2009-ben elismerést is kaptam: nekem ítélték a Sík Ferenc nívódíjat.
Mit gondol, kell ma a színház? Ha igen, miért?
Hm… ilyet kérdezni, kérem szépen… Hogyne lenne szükség színházra. Mindenhol a világon. Itt, Magyarországon is, és azon belül Gyulán. A színház nem helyettesíthető. A legösszetettebb művészeti élménnyel tud szolgálni a nézőknek, a befogadóknak. A színpad igazi összművészeti produkció terepe, ahol a színészek munkája eredményeként életre kel az irodalmi alkotás, megerősítve a nagyon fontos látványvilággal, a mozgással, és a zene kíséretével. Mindez közvetlenül, testközelből, bio-hullámok által – nem filmvászonról vagy a laptopunkról.
Gyula egy üdülőváros. Nyári színháza van. Miben más ez, mint máshol?
Inkább úgy fogalmaznék, szabadtéri színház. Ezek többnyire azért jöttek létre, hogy nyáron könnyedebb, felhőtlen szórakozásban részesítsék a nézőket. Illetve sokan gondolják így, hogy a nyári, a szabadtéri színházak erre valók. Többnyire olyan településeken alakulnak szabadtéri színpadok, amelyek egyben turisztikai központok is. Sokan úgy gondolják, kizárólag könnyedebb műfajokra van igény az ilyen helyeken. Ez részben igaz Gyulára is, ám ne feledjük, a szórakoztatásnak különböző formái, lehetőségei és mélységei vannak. A csaknem kéthónapos összművészeti fesztiválprogramunkkal a legkülönbözőbb érdeklődésű és korú közönségrétegeknek kínálunk minőségi művészeti élményeket. S eközben igyekszünk a magyar színházi kultúra gazdagságát, sokszínűségét, legkülönbözőbb értékeit megmutatni. Tematikus fesztiváljaink is vannak: idén a Shakespeare Fesztivál és az Erdélyi Hét mellett Szabó Magda Napok. Mi arra törekszünk, hogy úgy szórakoztassunk, hogy közben, lehetőség szerint, el is gondolkoztassuk a nézőket, jó esetben kimozdítsuk a hétköznapi rutinjaikból, beidegződéseikből, a rájuk kényszerített vagy önként vállalt sémáikból, és felrázzuk, sőt, fel is szabadítsuk őket. Ezért is választottam négy évvel ezelőtt a színház új szlogenjének azt, hogy „Gyulai Várszínház, ahol a művészet felszabadít”.
A programban szerepel egy külön Erdélyi Hét. Miért tartja fontosnak a határon túli színházakkal való kapcsolattartást?
A Gyulai Várszínháznak hagyományosan jó kapcsolatai vannak az erdélyi színházakkal. A’60-as,’70-es években erdélyi szerzőknek voltak itt ősbemutatói, például Székely Jánosnak, Sütő Andrásnak, és aztán később is, a Kolozsvári Állami Magyar Opera több Erkel-darabot mutatott be nálunk. Ezt a hagyományt én megpróbáltam tudatosabbá tenni és magasabb szintre emelni, azáltal, hogy kitaláltam ezt az Erdélyi Hét elnevezésű fesztivált. Itt minden nap más-más erdélyi színház előadásait láthatják a nézők. Hiába, könnyedén átjárható ma már a határ, nem jellemző, hogy magyarországi nézők gyakran mennek Váradra, Szatmárra, Temesvárra, Aradra színházat nézni, pláne nem még beljebb, Erdély távolabbi városaiba. Szerencsére olyan gazdag az erdélyi magyar színjátszás, hogy nehéz válogatnom, és nem is tudok minden társulatot minden évben meghívni, mert nem férne bele a programba. Arra törekszem, hogy minél sokszínűbb, változatosabb legyen a kínálat.
Más elvárásaik vannak a nézőknek az erdélyi előadásokkal szemben, mint a hazai színházakéival?
Az erdélyi magyar színjátszás a román hatásokat beépítette a saját művészi produktumaiba, érzékelhetően más egy kicsit a nyelv, az eszközhasználat és jó az, ha itt ezt meg lehet ismerni. Nincs különösebb elvárás, vagy az, hogy megkülönböztető módon közelednének az erdélyi előadásokhoz. A közönség egyszerűen jó színházra vágyik, és ha ezt Erdélyből kapja, azt nézi meg. Talán mégiscsak van a nézők egy része számára némi „egzotikuma”, de nem ez a főszempont.
Mik a jövőbeni tervei? Terveznek esetleg saját társulatot létrehozni?
Nincs apparátusunk, eszközparkunk, ősztől tavaszig a kamaratermükbe hívunk meg kisebb előadásokat. Gyulán inkább a befogadó színházi forma működik, nem tervezünk saját társulatot létrehozni. Egy ilyen kisvárosnak, még így is, már-már meghaladjuk a lehetőségeit.
Mi a legnagyobb kihívás az Ön számára a színházában? Mi a legnagyobb elégtétel? Mit hiányol?
A legnagyobb kihívás az, hogy egyszerre kell összeegyeztetnem egy menedzseri és egy művészeti szerepkört. A plakáttervezéstől a jegyértékesítésen át mindent, miközben én leginkább a művészeti tervező, szervező munkát, egy évad programjának az összeállítását élvezem. Ez a kettő így nagyon sok, főként az évadot megelőző és lebonyolító időszakban. A tavaszi és nyári időszak eléggé feszített. Az elégtétel pedig az, amikor idegen nézők megszólítanak, és azt mondják: fantasztikus a program és csak így tovább.
Milyen változásokat hozott a gyulai színházi életbe a pandémia?
Tavaly a pandémia elmúltával nagyon sikeres volt a programunk, mivel igyekeztünk előzetesen minden esetőségre felkészülni. A pandémiával kapcsolatos nehézségek ellenére fényes évadot zártunk, és annyi gratulációt kaptunk, hogy az szinte egy évre előre feltöltött engem. Most is próbáltunk úgy készülni, programot összeállítani, hogy ha a szabályokat feloldják, akkor egy igen gazdag programmal készen álljunk. S már idén is dicsérték a fesztivált, a programot. Néhányan Egerből érkeztek, s mondták, hogy már tíz éve járnak ide, de az utóbbi években még jobban szeretnek, mert nagyon tetszik nekik, ami itt van. Nagy erőt adó szavak ezek! Mostanáig, sajnos, fennmaradt a védettségi igazolvány szükségessége, érzékelhetően kevesebben ülnek a nézőtéren, mint amennyien tavaly voltak, de 1-2 napon belül szabadtéren feloldják a szabályokat, reméljük, hogy lassan visszakerülünk a normális kerékvágásba.
Ha színházi vezetőként kívánhatna egy dolgot, ami biztosan teljesülni fog, mi lenne az?
Ez még nehezebb kérdés, mint az első volt, ilyesmiken nem gondolkodtam. Nincsenek nekem titkos és hosszabb távú vágyaim és elképzeléseim. A jövő évad lebeg a szemem előtt. Négy új magyar színdarab ősbemutatóját is elképzeltem, a legnagyobb vágyam, hogy ebből legalább három teljesüljön.
„Naná, naná, naná!” A műsorfüzet ajánlója jól mutatja a vígszínházi Lóvátett lovagok előadás humorát: nagyon laza és nagyon akar tetszeni. Egyéni ízlés kérdése, ki mennyit nevet a véget nem érő szójáték-petárdázáson. Egyet szögezzünk le: nevetni jó, nevetni kell, és aki valakit megnevettetett, az aznap már valami nagy jót cselekedett!
Shakespeare persze adja magát: a Lóvátett lovagok könnyed nyáresti történet, mi másról, mint a szerelemről! Az alapszituáció már önmagában is abszurd: Navarra királya és a kíséretében lévő három ifjú megfogadja, hogy három éven át csak a tudománynak élnek, böjtölnek, asszonyszemélyre rá se néznek! Hiába az elhatározás, a férfinép természetesen bukásra van ítélve, mivel épp ekkor érkezik a szépséges Francia királylány három gyönyörű udvarhölgyével. Bár a történet igen banális, női nézőknek különösen ajánlott, ha egyszer végre a gyengébb nem diadalán mulatnának.
A Vígszínház produkciója nem kíván túlmutatni az eredeti darabon, egyszerűen csak szórakoztatni akarja modern közönségét. Rudolf Péter 2017-es rendezése Mészöly Dezső fordítását veszi alapul, Závada Péterrel pedig Shakespeare mesteren is túltéve rángatják tovább a szójáték-ökrök végtelen láncát. Kis ízelítő e sokkal sokkoló sokból: „kapu - kaputt”, „retorika - erotika”, „csuklóztat - csiklóztat” (bizony, ez ilyen 18+ -os cucc!), „lapulevelet – apu írt levelet?”. Persze nem maradhattak ki a szakmai beszólások (független társulatok, lovasszínház), a klasszikus átemelések (Hamlet; Az ember tragédiája), zenei és egyéb utalások (La Mancha; Bunkócska, te drága), no és persze a LXXV. szonett minden létező helyen. Vannak nagyon jól működő, eredeti ötletek, meg közhelyek is bőven, a színpadiak azonban látszólag jót bolondoznak a nehéz szöveg ellenére.
A szövegmondás az egyik sarkalatos pontja az előadásnak; régies, rímes mondatoknál is igen fontos a természetes, a magyar nyelvre jellemző „csordogáló hangsúly”. Páran ezt szépen tartják, mások önkéntelen is engednek az éneklésre csábító verssoroknak, és a vesszők előtt felkanyarítják a – magyarul nem véletlen lejtésnek nevezett – hanglejtést. Bocsánatos bűn, elvétve fordul elő, ám a közönség mindig hálás az érthetőbb, beszédszerű megszólalásokért.
A játéktér nagyon szép, a díszlet gazdag, színes, jó legeltetni rajta a szemünk; a „bokorhasználat” ötletes megoldás (Pater Sparrow). Ebbe a klasszikus idillbe lép be és marad végig színen Pille (vagyis, többnyire Ámor, Tóth András), minden bonyodalom okozója és élvezője. Leginkább egy újgazdag, örökké bazsalygó tinédzser szintjén van jelen, nem sokat csinál, de azt állandóan, és így elég idegesítő, ami karakterének lényege. Jól korrelál egy másik giccsfunkciós elemmel, a színpad közepén láncról lelógatott könyvvel, mely a nemes urakat hivatott emlékeztetni fogadalmukra. A nemes urak (Telekes Péter, Wunderlich József, Ertl Zsombor, Csiby Gergely) szimpatikus flótások önálló személyiséggel és az előadás bizonyos pontjain külön kis showműsorral. Wunderlich József énekes kvalitásait korábban is ismerte a közönség, most azonban hegedűvirtuóznak állt, és mint ilyen, egészen lenyűgöző, csak épp e kiállás a darab szempontjából értelmetlen. De hát a szerelem hová nem ragadja a lelket… Wunderlich és természetes játéka mindenképp kiemelendő. A művészek amúgy egyenletes, magas színvonalú teljesítményt nyújtanak. A Francia királylány (Szilágyi Csenge) és kísérete (a Bach Kata helyett beugró Radnay Csilla, illetve Tar Renáta és Majsai-Nyilas Tünde) lubickolt a női hatalom jutalomjátékában, Boyer gróf (Kiss Gergely Máté), állandóan nyüzsgő, de szerethető udvarmesterük nagy bosszúságára. A szerepek közül kiválnak a commedia dell’arte jól ismert figurái: Bunkó (Karácsonyi Zoltán), a léha, nőcsábász szolga-bohóc; Julka (Waskovics Andrea), a tűzről pattant, szerelmi gyönyörre fogékony fehércseléd; a rend őre, vagyis Lüke (Gyöngyösi Zoltán); a hencegő, önmaga bűvkörétől megbabonázott katona, Don Armado (Seress Zoltán); Holofernes iskolamester (Kőszegi Ákos); valamint Nathaniel tiszteletes (Gados Béla). Seress Zoltán Don Armadoja minden stílusjegyében karakterét szolgálja, az üde előadás legüdébb jelensége. A második felvonás amúgy is pergőbb, már a hölgyek bugyi-álarca és ruszki akcentussal hódoló lovagjaik jelenete is röpíti a cselekményt, de a Don Armado ösztönzésére verbuválódott színi társulat előadása az iskolamester és a tiszteletes főszereplésével, a Királylány „interaktív” részvételével az igazi csúcspont. Kár, hogy tovább nem láthatom, mert elered az eső, és az előttem ülő figyelmes nézőtárs fekete esernyőjébe burkolja a színpadképet; a hátralévő perceket rádiójáték formájában élvezhetem. Az eső ellenére a közönség végig kitart, ha a taps rövidebb is, egyértelmű: jól érezték magukat.
Két dolgot kell még említenem: a jelmezek (Füzér Anni) funkcionálisan egyértelmű jelzését, ötletes egyszerűségét és szépségét a színpadi giccs-reneszánszban, és a díszletben helyet foglaló, olykor bokorként a díszletelemet képző Vodku Zenekart (bár az ő jelmezeik inkább hatalmas zöld Teletabikhoz teszik őket hasonlatossá). A zene az elejétől a végéig profi kezekben van, minden stílust hoznak, pontosan követik, mi-több, előreviszik az előadás tempóját. Dicsérendő ötlet a zenészek színpadra helyezése, együttesük sokat tesz a darab hangulatához.
A Lóvátett lovagok könnyű, helyenként, alakításokban valóban üdítő előadás, rengeteg ötlettel és játékkal. A szóviccek szerelmeseinek kötelező, aki hülyéskedésből ötletbörzét nézne, szintén. Mindenesetre a díszfalakra festett franciakertben is szívesen elkalandozik az ember…
A Színház és Film Intézet (SZFI) és a Koszta József Múzeum együttműködésével színházi és filmes képzések indulnak ősztől Szentesen, az erről szóló szándéknyilatkozatot szerdán írták alá a közművelődési intézményben...
Tovább
Shakespeare-hez nehéz lenne idillibb környezetet elképzelni, mint a gyulai vár alkalmi színházzá alakított udvara: a színpad fölé magasodó öregtorony, a teret körbefutó – a magyar várak közt egyedülálló – függőfolyosó önmagában is szakrális ihletettséget teremt, még egy kortárs előadáshoz is! És valóban, modernség ide vagy oda, a Tellabor társulat produkciója is más dimenzióba kerül a régi falak közt. Kulcsár Noémi táncművészeti laboratóriuma most a Viharral kísérletezett.
A „kísérletezett” szó mindenképp helytálló, ha erről az előadásról beszélünk. A táncművészeti produktumoknál alapvetően megszokhatta már a közönség, hogy más értelmezési és érzékelési funkciókat kapcsoljon be önmagában, hiszen ez elsősorban a belső érzelmi állapotok és viszonyrendszerek leképezésének színháza. Hogy a narratív mondanivaló elsorvad, már senkit sem lep meg. De hogy ennyire…?! – Valójában ezzel sincs gond. A színlap is jelzi: „gondolják újra és tovább.” A Vihar története eredetileg egy szép mese jóról, rosszról, megbocsátásról, egyben Shakespeare búcsúetűde a Globe-tól, a színpad világától. Mindebből nem sok marad meg a Tellabor interpretációjában. Mondjuk úgy: nyomokban tetten érhető valami Shakespeare-ből.
Az előadás legelején Prosperót láthatjuk, amint bézses ruhájában hosszan ír fehér krétával a világosszürke táblára. Talán a színek, talán a táblára vetülő erős fény vagy a kézírás teszi kisilabizálhatatlanná a sorokat a nézőtér felső harmadán, s vész el egy fontos tartalmi egység rögtön az előadás legelején. Ezt azonnal kompenzálja a nagyon dinamikus, intenzív kezdés: vihart imitálva zúgnak-cikáznak a színen a szereplők. Az alkotók ügyesen használják a tér adottságait, a függőerkélyek, a lépcsők rázkódnak a futólépésektől, dübörög a lég.
Ezen a ponton muszáj megjegyezni, hogy sajnos nem csak ettől: a hangosító pult színpad melletti, oszlop mögötti elhelyezése hiba, amit mi sem bizonyít jobban, mint a torzulásig tolt zene első hangjaira felröppenő, riadt gerlepár menekülése. Az emberi fül persze csodálatosan képes alkalmazkodni, és a későbbiek során valószínűleg a technikus is lejjebb vehette a hangerőt. A zene mindemellett egységes, tökéletesen szolgálja az előadást (Szabó Sipos Ágoston).
Visszatérve a színpadi cselekményhez: a történet két részre oszlik, egy jelmez előtti és jelmez utáni világra. Előbbi csúcspontja Miranda (itt: tényleges) megerőszakolása. A Calibant megformáló Túri Lajos Péter és Hajszán Kitti (Miranda) kettőse egyszerre dicséri az előadók színészi és táncos kvalitását és a koreográfus (Kulcsár Noémi) érzékeny munkáját.
A jelmezes cezúra után egészen más irányt vesz a történet: bár tempós, pompás tűzijáték, a posztdramatikus szerkesztés miatt szétesik az egész, és a nézőnek semmilyen kapaszkodója sem sem marad: sem korábbi ismeretei a műről, sem a színpadon látottak nem adnak támpontot. A divatbemutatós felvonulás természetesen impozáns, a jelmezek fantasztikusan nagyvonalúak (Bati Noémi), megidézik azt a mesebirodalmat, ahová a képzeletünk ragadhatna minket, azonban zavaróan felbolydul a világ, és értelmezhetetlen karakterekké alakulnak a szereplők. Sycorax (Bányai Mirjam) epizódszerű jelenete Ariellel (Horváth Attila) agyban még kapcsolható, de Prospero alakja (Csere Zoltán) például az elejétől a végéig inkább egy nagyon gonosz, kegyetlen, manipulatív zsarnokot idéz. Ebben a második részben Miranda is inkább hisztérikus, degenerált, beteg lénnyé bomlik, és Fernando (Kovács Mátyás) szándékairól sem lehetünk meggyőződve. Közben azon gondolkozunk, vajon melyik Shakespeare-darabot is nézzük tulajdonképpen? Melyik karakter bújt elő, melyik drámából? Akár koncepció, akár utólag beleerőltetett magyarázat, ez a kiforgatottság tulajdonképpen megfeleltethető az írástól búcsúzó szerző szívében-fejében kavargó karakterkavalkád kivetülésének.
De mert minden csak részletekben értelmezhető, érzékelhető, a hatás mindig elmarad, szétesik, nem épül. Hiába a remek, koncentrált teljesítmény a 40 fokos hőség ellenére is (Csere Zoltán, Túri Lajos Péter, Deák Kristóf, Engelman András, Kovács Mátyás, Hajszán Kitti, Bányai Mirjam, Horváth Attila), hiába a szép jelmez, a szép testek, az érdekes - bár értelmezhetetlen - próbálkozások (krétarajzok), hiába Ariel hihetetlen hajlékonysága… Az előadás a látvány szintjén ragad, és azzal a bosszantó tudattal tér haza a néző, hogy a hiba benne van, amiért nem értette. Ráadásul a darabnak kétszer van vége, nem egyértelműek a jelek; a közönség bizonytalanul tapsol, és hogy a vége mégiscsak ünneplés, az elsősorban a táncosok teljesítményének és a minimálbarokk vizuális pompának szól, nem Shakespeare-nek.
A Tellabor előadása kis ékszeres szelence, sok lehetőséggel, szépséggel és leginkább megfejtendő rejtvénnyel tele. Mindenképp élmény, de hogy milyen, ki-kinek a saját fantáziáján múlik. Az biztos, hogy a Vihart otthon újraolvassuk!
Csonka évadot zárt a szombathelyi Weöres Sándor Színház, amelynek társulata a járványidőszak alatt is dolgozott az új előadások létrehozásán...
Tovább
Ödön von Horváth Kazimír és Karolina című darabját mutatja be az idei évben a vajdasági Tanyaszínház, amely megújult vezetéssel, a koronavírus-járvány miatt kihagyott év után újult erővel vág neki a nyári turnénak...
Tovább
Több száz programot tartanak az augusztus 3. és 7. között zajló Ördögkatlan összművészeti fesztiválon...
Tovább
Rusznák Andrást, a budapesti Radnóti Miklós Színház művészét, Gulácsi Tamást, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagját és Fándly Csabát, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészét jelölték az idén a Kaszás Attila-díjra. A három színművész közül a közönség választja ki azt, aki átveheti az elismerést...
Tovább
A Valahol Európában című musical, Puccini Bohémélet című operája és Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének adaptációja i szerepel többek között a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ) 2021/2022-es évadának bemutatói között, repertoáron lesz majd több kortárs magyar vígjáték és a Lúdas Matyi mesebalett-változata is...
Tovább
Kiosztották a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja díjait a kilencnapos rendezvénysorozat zárónapján, szombaton...
Tovább
Umberto Giordano világhírű operájának az Erkel Színházban bemutatott friss produkciója 2021. július 2-én 19 órától 2022. január 2-ig lesz elérhető a 17 ország 29 társulatának operaprodukcióit elérhetővé tevő OperaVision internetes felületén olasz nyelven, magyar, angol és olasz felirattal...
Tovább
Több szempontból is rendhagyó bemutatóval készül a közelgő évadzárására a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, amely a Semmi című dán ifjúsági regény színpadi adaptációját viszi színre Balázs Attila rendezésében...
Tovább
A szükség olykor csodálatos dolgokat szül. Adjuk össze például az udvarhelyi társulatot a koronavírussal, szorozzuk meg Vladimir Antonnal, az eredmény pedig egy progresszív, bátor és őszinte próbálkozás a színházcsinálásra. Érdekesnek tűnt tehát a kirakatszínház szó, de bevallom őszintén, nem számítottam túlságosan mély tartalomra. Bátran kijelenthetem, hogy tévedtem. A pandémia okozta tilalmakat Udvarhelyen leleményesen kezelte társulat. Kirakatokba helyezett, hétperces, mini-egyéni vallomások születtek, melyeket részben a színészek, részben a dramaturgok, Dálnoky Réka és Győrfi Kata hoztak létre. Annyira intim témákat érintenek ezek a mikro-történetek, hogy nézőként azt érezhetjük: a legjobb barátunk oszt meg velünk valami nagyon személyeset. A színház egyik legnagyobb csodája az, ha a karakter mögött lakó színész lelke fel-felvillan egy pillanatra az általa formált szerepben. Ha a közönség tagjaként azt érezhetjük, hogy a szerepen túl létezik egy kulcslyuk, amin keresztül beleshetek a színész valós érzéseibe. Bátor, sőt vakmerő dolog egy alkotó részéről, amikor ilyen valóságosan és őszintén vállalja és felmutatja saját élményeit, érzéseit.
Nyolc színész nyolc történetéből természetesen volt, ami különösen megérintett. Ilyen volt például Fincziski Andrea vallomása. Egy feszesen álló színésznőt látunk a kirakatbábuk között, első pillantásra nem is vesszük észre őt. Aztán kilép a pózból és beenged egy olyan személyes zónába, ahová nem is számítottunk hét perc alatt eljutni. Egy önvallomás a tökéletességről és tökéletlenségről, szeretetéhségről és magányról. Olyasmiről, amihez talán tényleg mindannyian tudunk kapcsolódni. A másik személyes kedvencem Tóth Árpád színész-vallomása. Annyira őszinte és ellentmondásos, annyira igazi, hogy színészként gyónni sem lehetne ennél szebben. Persze egyesével kiemelhetném az összes kis etűdöt, hiszen mind nagyon lekötötték a figyelmemet, annak ellenére, illetve azzal együtt is, hogy a kirakat és köztem autók jártak, biciklisek haladtak át, de olyan is történt, hogy megjelentek a történet szereplői.
Jakab Tamás monológja egy ovis szerelemről szólt. Majdnem pontosan végszóra megjelent egy ovis kislány fagyival a kezében, őt követte egy kisfiú és a véletlen úgy adta, hogy hirtelen behatolt a valóság az üveghegyen túlra. Bekő-Fóri Zenkő néma vívódása is nagyon izgalmas volt, aki egy hajléktalan megsegítésén vacillált. Esti Norbert Madonna cipő-karaktereként egészen csehovi mélységeket érintett. Nagy Xénia-Abigél instás becsavarodása mindannyiunk szeretetvágyából megérintett egy részt. Pál Attila apa-himnuszában szürke házimunkát végző apából hirtelen rappelő szuperhőssé alakult át. A produkció zárása Szűcs-Olcsváry Gellért nézőket megszólító párbeszéde volt, a Facebookon folyó gyűlöletözönről.
Frappáns, humoros, végtelenül őszinte és tartalmas kirakatokba pillanthattunk bele. Olyan helyekre, ahová talán a pandémia hajóján kívül nem is vezethetett volna más út. Öröm az ürömben tehát, hogy a kisvárdai Story Bistro ilyen módon is rászolgálhatott a nevére.
Meghatározatlan időre (kirakatszínház). Rendezte: Vladimir Anton. Alkotócsapat: Albert Orsolya-Zsuzsanna, Barabás Árpád, Bekő-Fóri Zenkő, Dunkler Róbert, Jakab Tamás, László Kata, Esti Norbert, Nagy Xénia-Abigél, Pál Attila, Pál-Varga Márta, Fincziski Andrea, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád. Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja, Kisvárda, 2021. június 20.
5600 Békéscsaba, Andrássy út 1-3.
Telefon: 66 519 559
jokaiszinhaz
jokaiszinhaz.hu
Titkárság: 66 519 569
titkarsagjokaiszinhaz.hu
Szervezés/Jegyiroda: 66 519 550
szervezoirodajokaiszinhaz.hu
