fbpx Magyar Teátrum Online | Békéscsabai Jókai Színház

Jelenlegi hely

Magyar Teátrum Online


Feliratkozás Magyar Teátrum Online hírcsatorna csatornájára
Magyar Teátrum Online
Frissítve: 13 perc 32 másodperc

MITEM – Szeptember 17-én kezdődik a színházi fesztivál

2021. augusztus 24., kedd

Tizenkilenc produkció érkezik tizenhárom országból a 7. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM), amelyet többszöri halasztás után szeptember 17. és október 9. között rendeznek meg a Nemzeti Színházban...

Tovább

Színházi bemutatókat tartanak a 19. Spinoza Zsidó Fesztiválon

2021. augusztus 24., kedd

Színházi előadások, bemutatók, zenés játékok, koncertek, filmvetítés, kabaré és fotókiállítás is szerepel a 19. Spinoza Zsidó Fesztivál programján, amely szeptember 22. és október 7. között várja a közönséget...

Tovább

A hőstenor című bohózat lesz a Veszprémi Petőfi Színház új évadának első bemutatója

2021. augusztus 24., kedd

Ken Ludwig A hőstenor című bohózata lesz a Veszprémi Petőfi Színház új évadának első bemutatója - mondta a teátrum igazgatója a színház hétfői évadnyitó társulati ülésén, ahol a színház fiataloknak szóló pályaorientációs képzésének indulását is bejelentették...

Tovább

Az őz – a Rózsavölgyiből Gyulán

2021. augusztus 22., vasárnap

Rosznáky Varga Emma írása

 Nagyság kicsiben

 Csaknem öt éve, hogy Őze Áron Szabó Magda-rendezését bemutatta a Rózsavölgyi Szalon – ezzel az információval a fejemben érkezem meg a Gyulai Fesztivál Kamaratermébe, és őszintén megvallom, értetlenül vizslatom a díszletet: egyáltalán nem úgy fest, mint egy körülrajongott „szuperprodukcióé”. Enyvvári Péter pimaszul szerény teret alkot, nyilván a Szalonhoz alkalmazkodva, mégis van valami hányavetiség és szándékoltan hamis illúziókeltés az egy szál padban, a földön heverő piros levelekben és a rendezői balon elhelyezett szemeteskukában. Őszi parkot – pontosabban temetőt – láthatunk, de „őszi park díszletként” ábrázolva, erre a következtetésre az első felvonás végén jutok, amikor összeáll bennem a kép a színházi szerelemről, mely a memoárját elénk táró Eszter (Nagy Mari) és a műfordító-irodalmár Lőrinc közt szövődött. A díszlet olyasmi, mint Encsy Eszter színpadi környezete. Hátul, középen vetítővászon, némelykor áttetszik rajta az épp belépő színész arca, a filmeken az évszaknak, helyszínnek megfelelő képek láthatóak, pusztán hangulatfestésként szolgálnak....

Tovább

Egyszer majd mindenki dobozolni fog – A gyergyói Tóték a Gyulai Várszínházban

2021. augusztus 18., szerda
VARGA BIANKA írása Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató

Az Erkel Ferenc Művelődési Központ színházelőterében ácsorogva, már az előadás megkezdése előtt dobszót hallunk. Mintha katonai sorozásra várnánk, mégis magabiztosan indulunk el a nézőtér felé. Benn azonban hamarosan leszűrhetjük, hogy a dobpergés előjel volt: sehol a színpadon, amire számítottunk, a mátraszentannai falucska: helyette egy sokkal nehezebben definiálható, posztapokaliptikus világba telepítette a Figura Stúdió Színház Tóték-előadása szereplőit Florin Vidamski rendező: a földi élet maradványainak jeleként, csupán a színpad fölött burjánzik valami pasztellszínű, indás-műanyagnövényzet. Elég nyomasztó Cristina Milea színesnek tettetett színpadképe, nem is beszélve arról, hogy a Tót család burleszk megjelenése szintén nem erősíti a nézőben a világ iránti bizalmat.

Először a postást alakító Dávid A. Péterrel találkozunk, aki, mint a darab hopmestere, bemutatja az előadás technikai hátterét, majd megismerteti velünk a Tót családot. Izgalmas karakter, folyamatosan oda-vissza lépked a postás szerepéből a konferansziéiba, valami mégis hiányzik belőle. Postásként kifejezetten mulattató a hebehurgyasága, és a manipuláció mögé rendelt, a szimmetriához patetikusan ragaszkodó jóindulata. Udvarmesterként az elején nagyon lendületes, és részletesen leírja azt, amit látunk, ám azon pillanatokban, amelyekben tényleg szükséges lenne segítőkész jelenléte, távol marad. Ilyen eset például Tóték házának a leírása, ahol a helyiségeket led-fénycsövek hasítják ki a térből, a bútorzat pedig szinte semmi, egy asztal és néhány szék. Tud bosszút állni önmagáért ez a redukció: amikor az őrnagy (Faragó Zénó) lakhelyfoglalási akciót hallucinálva szétrúgja a berendezést, azt számunkra tét nélkül teszi, hiszen nyomban lelepleződik a kimódoltság: a görgős asztalt elég visszatolni a színpad közepére, mintha már akkor a hibbant parancsnok fogadására számítottak volna Tóték, amikor a bútort vették.

A Tót családdal nem nehéz szimpatizálni. Hasonlóan a postáshoz, ők is esetlennek tűnnek a folyamatos kétségektől, amit fiuk, Tót Gyula (Fodor Alain Leonard) hiánya okoz. Tót Lajos köztiszteletben álló tűzoltó, akit fiával ellentétben nem soroztak be. Habár eredetileg egy határozott családfő és csak az őrnagy hóbortjait kiszolgálva, végkimerültségében alázkodik meg, Kolozsi Borsos Gábor alakításában mégis egy leszázalékolt, eléggé álomkóros figurát látunk, akinek mintha nem találtak volna okot arra, miért nem kellett a történetben fegyvert fognia. (Kimaradt az előadásból a vasúttól történt menesztésének oka.) Ettől függetlenül az előadás végére megembereli magát, és maradék erejét összegyűjtve, határozottságot színlelve előlép és a lehető legcammogósabban kíséri ki az őrnagyot vesztőhelyére, az udvarra.

A Tót család nőtagjaira nehezedik az a felelősség, hogy a férfiakban tartsák a lelket. Mariska (Bartha Boróka) fő motivációja például az, hogy a fiát biztonságban tudja, így mindent megtesz az őrnagy úr jó közérzetéért. Egy, a céljai által erősen determinált nőről van szó, aki még a férje szemhéjait is képes kifeszíteni, egészen addig, míg elő nem húzzák a gigantikus árnyékszéket, ahova Tót Lajos bezárkózik. Ágika (Szilágyi Míra) egy gyorsan megnyúlt, szorgos kamaszlány, aki, bár vonzódik az őrnagyhoz, története mégis, csak egy villanásnyi vetkőzésig válik az előadás szempontjából hangsúlyossá.

Az őrnagy esetében Faragó Zénó tagadhatatlanul hitelesen hozza a mentálisan darabokra tört katonát. Kirohanásai, bukfencei, vagy épp ahogyan meredten néz a kísértetiesen nyugodt világra maga körül, sejthetővé teszik, hogy, bár még nem klinikai eset, de már jól láthatóan ideje lenne szakértőhöz fordulnia. Az őt, illetve őket környező tér azonban lehet, hogy kissé idegennek hat az örkényitől, emiatt kétségeket ébreszthet a nézőben, de a melankolikus abszurditás nem vitatható el az előadástól. Nem a mozdulatlanságban gyökerező tragédiát akarja hangsúlyozni, hanem azt a pörgésbe belefáradt, zsibbadt állapotot, amit az őrnagy provokál ki a többiekből.

A transzformáció adta folyamatos kihívásokkal az előadás során Dávid A. Péter mellett Moșu Norbert-László is szembekerül, hisz ő négy különböző Örkény-figurát is megtestesít. Először ő az illemhelyet takarító szakember, majd előttünk változik át Gizi Gézánévá, akinek az őrnagy iránti rajongása sokkal szembetűnőbb Ágikáénál. Emellett Tomaji plébános és Cipriani professzor is általa jelennek meg. Ezek a karakterek nagyon jól elkülöníthetőek, mivel mindegyik esetben egy új és szórakoztató egyéniség lép színre, annak ellenére, hogy a színésznek kevés ideje van az áthangolódásra.

A rendezés hiperbola, jól láthatóan új pályára akarja állítani általa a Tóték-játszást. Halmozott jelzés erre a látvány: az eszközök túlméretezettek, mintha nem is az emberek termetéhez lettek volna szabva. A szereplők kinagyítják a saját lényegüket, nehogy eltörpüljenek a színpadon a sok doboz és a hatalmas margóvágó között. Több helyen disszonánsnak tűnhet az előadás. Talán a vetítő is indokolatlanul tűnik fel, mert nem az értelmezést segíti, hanem eltereli a figyelmünket az adott jelenetről. A szünet helyén pedig a részvételi színház szándéka vetődik fel, a színészek dobozolásra invitálják a közönség vállalkozó szellemű tagjait. Mindezzel együtt lehet, hogy ha a tovább-kísérletezés helyett megmaradnak az apokaliptikus világ gondolatkörénél, a komikum fölé domborodott volna az abszurd történelembe vetett ember tragédiája is.

A képeket Kiss Zoltán készítette.

Kór-Társak – „Mindennek megvan a maga ideje”

2021. augusztus 15., vasárnap

NAGY SZILVIA interjúja

Jól döntött, aki múlt vasárnap az augusztusi forróság elől a Gyulai Várszínház Kamaratermébe menekült. Cári Tibor és Sebestyén Aba Kór-Társak formációjában a költészet, az igényes zene és szórakoztatás találkozott. Cári Tibor zeneszerzővel beszélgettem.

Most a Kór-Társak projekttel láthattunk, a múltkor egy másik formációval érkeztél. Emellett ott a színház is. Hogy fér bele mindez az idődbe?

Mindig dolgozom valamin, nem tudom úgy elképzelni az életemet, hogy csak egyetlen dologra koncentráljak. Ha csak egy feladatom van, és arra épp nincs ötletem, vagy ha úgy érzem, valami nem működik, nem szeretek ülni rajta és kínlódni. Félreteszem, másik anyaggal foglalkozom, aztán később visszatérek rá. Így nem unom meg, nem fáradok bele, ugyanakkor provokál is. Mindenesetre a határidők nagyon jól motiválnak. Szeretem a határidőket. Egyszerre több mindenen dolgozni nem könnyű, és túlzásba vinni se jó, mert megvan a veszélye, hogy nem találom az utat, elveszek a sűrűjében. De ha van egy nehezebb feladatom és mellette két másik könnyebb, azok jól kiegészítik egymást. Kellenek az átkapcsolások, sokkal kreatívabbá tesznek.

Kreativitás: dicséretes, hogy a sok elfoglaltság mellett két ember önszorgalomból hoz létre egy produkciót.

Itt is vannak azért határidőim. Például itt volt ez a koncert Gyulán: úgy gondoltam, hogy új dalok kellenének, és nyilván kellettek is, mivel kivettük a román dalokat, és túl rövid volt a program. Aba ezt már régen kérte, de most motivált a tudat, hogy adott pillanatig el kell készüljek. Nagyon hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Már megfigyeltem, hogy ha próbálok írni, csak azért, mert muszáj, nem fog sikerülni, egész egyszerűen nem működik. Aztán egyszer csak azt érzem, hogy most kell csinálni, és akkor magától születnek a dalok. Az új koncertanyagban például volt, ami fél óra alatt készült el, pedig előtte pár hónappal sehogy sem akart összeállni. Félretettem, nem erőltettem. Ez a lényeg, semmit sem erőltetek.

A koncerten elhangzott, hogy a Kór-Társak 3 éves projekt. Hogy indult a formáció?

Ez egy régebbi ötlet. Sebestyén Abával 6-7 évvel ezelőtt csináltunk egy közös előadást Marosvásárhelyen, a Hogyne, drágám című zenés vígjátékot, melynek Székely Csaba írta a szövegét. Nagyon jó dalszövegek voltak. Annyira jól működtünk együtt, hogy azt mondtuk: vagány lenne csinálni egy külön projektet megzenésített versekből, amiket Aba énekelne. Ez egy ideig érlelődött bennünk, aztán ő kitalálta, hogy, miután a Yorick Stúdió – aminek Aba az alapítója – amúgy is nagy hangsúlyt fektet az interkulturalitásra és a román-magyar dialógusra a színházon belül, magyar és román költők verseit kellene feldolgoznunk. Pályázott, megnyerte, és megcsináltuk.

Hogy válogattátok ki a verseket? Fontos, hogy kortárs művekről beszélünk…

Aba nagyon sok anyagot küldött. Ami engem megfogott, abból válogattam, leginkább én, mert engem kellett inspiráljon. Nagyon fontos volt az is, hogy zeneileg működjenek a versek, hogy formájuk legyen, azaz dalszövegként is megéljenek.

Többször említetted, hogy román dalok is vannak a projektben.

Nagyon szeretjük azokat a dalokat is, de ide nem lett volna értelme elhozni őket, egyrészt a nyelvi akadályok miatt, másrészt anyagilag már nem fért volna bele a költségekbe.

Hogy néz ki az eredeti, nagy projekt?

Az eredeti, nagy produkcióban van egy 22 tagú zenekar, két énekes, Aba, aki a magyar dalokat, meg egy énekesnő, aki pedig a román dalokat énekli. Minden zenének van saját videóanyaga, melyet a háttérben LED-falakra vetítünk, úgyhogy vizuálisan és hangzásban is erős hatásuk van. De ez is, mivel elég költséges és nagyszínpadra lett tervezve, nem utaztatható.

A nagyszínpad után milyen érzés volt a gyulai Kamaraszínpadon játszani?

Szinte már otthonomnak kezdem érezni a gyulai Kamaratermet. Ha jól számolom, ez volt a negyedik koncertem. Szeretek itt lenni, főleg, hogy van zongora. Sok fellépéshelyszínen nincs lehetőség akusztikus hangszeren zenélni, pedig nagy a különbség.

Milyen a viszonyod a költészettel, ezen belül a kortárs irodalommal?

Az utóbbi időben őrülten sokat dolgozom, egyszerűen nem fér bele, hogy kedvtelésből olvassak költészetet vagy irodalmat. Ha olvasok, leginkább azért teszem, mert tudatosan keresek valamit: valamilyen elképzelésem van, valamit tervezek. Persze nagyon vágyom arra, hogy legyenek nyugodt pillanataim, és biztos vagyok benne, hogy lesz idő, amikor mindenféle kötelezettség nélkül veszek majd a kezembe egy kötetet.

Amit eddig még nem mondtam senkinek, hogy egyetemista koromban én is írtam verseket. Persze ennek magyarázata is van! Első évben nagyon nehéz volt az egyetemen zongorához jutni, sokan voltunk diákok, és kevés volt a próbaterem. Ráadásul olyan helyen laktam, ahol nem volt hangszer a kezem ügyében. Nem tudtam, hogy fejezzem ki magam, hogy vezessem le, mindazt, amit érezek. A zongora erre mindig alkalmas eszköz volt. Ennek híján egyetlen lehetőségem maradt: hogy verset írjak. Azt nem tudom, jók-e vagy rosszak-e ezek a versek, mindenesetre vannak, és emlékbe eltettem őket.

Alkalmasak lennének megzenésítésre?

Nem hiszem, ezek szabadversek. A rím nem az erősségem, különben dalszövegeket is írnék. Nagyon hasznos lenne.

Mit gondolsz, mennyivel lehet több egy vers azáltal, hogy megzenésítik? Életképesebbek a kortárs versek így, hogy zenei közvetítéssel jutnak el a közönséghez?

Szerintem jó, hogy a versek zene által jutnak el a közönséghez, ugyanakkor nagyon veszélyes is: a zene és a vers egy kell legyen, különben a zene megölheti a verset, éppúgy, mint ahogy a vers is megölheti a zenét. Nagyon kényes ez a dolog, mert ha én nem a szövegre írom a zenét, akkor a vers lényege elveszhet. Ez nem könnyű, voltak olyan dalok, amiket megírtam, de végül lemondtam róluk.

Hogy fogadták a költők a megzenésített verseiket?

Nagyon szerették és nagyon büszkék voltak. Szabó T Anna, Kovács András Ferenc, Demjén Péter… Akik tudtak, eljöttek a koncertjeinkre. Érdekes egybeesés, hogy épp most kezdek Szabadkán egy új projektet, Sebestyén Aba rendezi. Az egyik szabadkai színész, Pálfi Ervin is játszik a darabban, akinek két szövegét is felhasználtuk a Kór-Társakban.

Nehéz kérdés, tudom, hiszen mind a saját gyermeked: melyiket érzed a hozzád legközelebb állónak a koncerten elhangzottak közül?

Nem tudom, mindegyikben érzek valami különlegeset, ami engem megfog. Nem mondhatom biztosan, melyik a kedvencem. Most az újakat szeretem, egy kicsit szabadabban írtam ezeket, nem gondolkoztam sokat, milyenek legyenek. Engedtem, hogy maguktól keljenek életre, és igen gyorsan megszülettek. Volt, amit nem is zongorán írtam, hanem spontán, egy kicsi billentyűzettel, fülhallgatóval raktam össze. Ott, úgy dudorásztam magamban.

Hogy állsz az énekléssel? Vokálozni is hallhattunk a koncerteken.

Csak vokálozom! De szeretném, hogyha tudnék énekelni.

Nem tudsz?

Nem mondta soha senki, hogy szép hangom van. De vokálozva elmegy…

Aki Cári Tibor-koncertre szeretne menni a közeljövőben, hol hallhat téged?

Kolozsvár mellett lesz a következő koncertem, augusztus 21-én. Ez egy elektroakusztikus koncert lesz, a Sculpting Sounds, a CT Projecttel. Szintén improvizáción alapszik, két zenésszel dolgozom. Az egyikük csellista, a másik egy új-zélandi trombitás. Nagyon örülök, hogy sikerült őt is beszervezni. A zenét végigkíséri egy élőben alakított, LED-falra vetített videóprojekció. Tehát egy igazi multimédia koncert lesz, ami régi vágyam. Szeptemberben valószínűleg lesz egy saját szólóprojektem is, a Temesvári Magyar Napokra hívtak meg. Elvileg ott egyedül játszom, hacsak meg nem gondolom magam, és meghívok valakit. Még nem döntöttem el – de arra is van határidőm…

A képeket Kiss Zoltán készítette.

Senki nem mulaszthatja el a cselekvés lehetőségét

2021. augusztus 13., péntek

BOTH GRÉTA írása

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház A nép ellensége című előadása kegyetlenül rámutat nemcsak a dráma, de a mi életünk szempontjából is fontos társadalmi problémákra, vitára pedig csak látszólagosan ad lehetőséget. Aligha van olyan a közönségben, aki Henrik Ibsen 1882-ben írt darabja közben nem érez zsigeri undort az igazságtalanság láttán. A Gyulai Várszínház Erdélyi Hetén Keresztes Attila rendezése kiegészül azzal az adalékkal, hogy egy fürdővárosban elevenedik meg a Stockmann testvérek rivalizálása, és a víz mérgezésének története.

A nézői szerepet már a beültetésnél meghatározzák. Mindenki kap egy kék-fehér, kétoldalú kártyát – az egyik oldalon „A NÉP BARÁTJA” a másikon „A NÉP ELLENSÉGE” felirat olvasható – és azzal az információval ülünk le, miszerint tartsuk meg, később szükség lesz rá. A közönség a színpad két oldalán foglal helyet, a hangszórókból a Son Lux Easy című száma szól, mely később többször is megjelenik az előadásban.

A fehér vászonnal körbevett térben fehér asztal és székek vannak, valamint négy mikrofon. Az első kép: a boldogságban és békességben vacsorázó család. Sebestyén Aba, a gyerekeivel biciklisruhában hazatérő Thomas Stockmann, és a bőrkabátos polgármestert, Peter Stockmannt megformáló Tollas Gábor, ekkor még csak ártalmatlanul beszélgetnek, bár az enyhe kötözködés már itt is megfigyelhető. A fő konfliktus már az előadás elején is jelen van: egyikük a tudomány, másikuk a politika felől közelít az élet dolgaihoz. A gyógyfürdő problémája ebbe a „nyugalomba” kúszik be. A fürdőorvos végezte vizsgálatok kimutatják, a víz mérgezi a benne mártózókat, „trágyadombnak” és „hatalmas mérgező pöcegödörnek” nevezett problémát azonnal orvosolni kell, így a vízvezetékrendszer átépítését szorgalmazza.

Peter és Thomas közé a titokban tett felfedezés ver éket. A polgármester a közeledő választások előtt veszélyeztetve érzi tekintélyét és pozícióját, így mindent elkövet, hogy megakadályozza az eredmények publikálását. Az orvost először támogató Népújságnál dolgozó Hovstad (Galló Ernő), Billing (Bartha László Zsolt) és a nyomdász, Aslaksen (Henn János) egyből elbizonytalanodnak, mikor a polgármester feltárja nekik az átépítés anyagi vonzatait, kicsinyíti a fürdő valós hibáit. A jól megalapozott kutatást légből kapott fantazmagóriának titulálja, és ez tulajdonképpen elég is ahhoz, hogy a korábbi támogatók megtagadjanak mindennemű segítséget, ezzel ellehetetlenítve az igazság napvilágra kerülését. A népgyűlés marad Thomas utolsó lehetősége.

Tollas Gábor polgármesterként éppen olyan mézes-mázosan antipatikus, ahogy az egy ilyen karaktertől elvárható. A szünetben látjuk kivetítőn a kampányvideóját, amiben ő is egy az emberek közül, reggel kocog (bár hoverboard-os testőrök kísérik), medvét lát, vagy éppen megszomjazik és iszik, illetve természetesen a hatalmas „Remény” felirat sem maradhat el alakja mellől. Sebestyén Aba kicsit talán túlságosan is élvezi az áldozatszerepet, miközben darabokra esik az élete, az igazságtalanságot és a családját tudom csak sajnálni. Érdekes dramaturgiai változtatás, hogy Morten Kill (Kilyén László) a fürdő részvényeit már az előadás elején megveszi (ez eredetileg a darab végén történik), ezzel próbálva rávenni vejét, hogy gondolja meg magát, hiszen Katrine (Moldován Orsolya), Petra (Bíró Sára) és Ejlif (Robert Szilárd) öröksége a tét.

Az előadásnak – bár sok értékelhető alakítást láthattunk– a legemlékezetesebb karaktere a közönség soraiból felálló Aslaksen. Az antialkoholista liga elnöke a népgyűlés során kerül igazán a reflektorfénybe. Henn János – aki ekkor már a népgyűlést is vezeti – a két álláspont után hozzánk, a nézőkhöz fordul. Egy rövid időre kilépünk a Stockmann fivérek történetéből és demokráciáról, szólásszabadságról és esélyegyenlőségről folytatott valódi, abban a helyzetben megszülető vitának lehetünk a tanúi, vagy akár résztvevői. A folyamatos odafigyelést és koncentrációt igénylő kommunikációnak természetesen abba az irányba kell haladnia, hogy a végső konklúzió a polgármester oldalának legyen kedvező, a szócsavarás és a mindent megmagyarázás egyszerre tud szórakoztató és végtelenül aggasztó lenni.

Végül a nép kezébe adják a döntés jogát. Mindenki szavazhat a korábban kapott cetli valamilyen irányba hajtogatásával, a kék oldal barátot, a fehér ellenséget jelent. A nézőtér fényben van, így látható, hogy a többség kékre hajtja, de már előre azon gondolkozom, hogy fogják majd manipulálni a szavazás eredményét. A dobozok összeszedése után egyszerűen kifordulnak a takarásba és az asztalra szórt kártyák már mind fehéren potyognak. Megszületik az ítélet: Thomas Stockmann a nép ellensége. Állásából azonnali hatállyal elbocsájtják, Katrine-t szintén kirúgják, gyerekeiket másnap megverik az iskolában. Utolsó lehetőségük, hogy távoznak a városból a „szabad, nyugati világba”.

A marosvásárhelyi előadás bántóan a XIX. században játszódik. A gyerekek és Billing is többször nyomkodnak telefont, a kutatást tartalmazó mappa rózsaszín: „Örülj, hogy nem csillámporos” – hangzik az előadásban. A probléma a szőnyeg alá söprés, az igazság elhallgattatása, és az, hogy Thomas az egyetlen, aki nem érti, hogy miért törődik mindenki csak saját magával és hogy miért zárkóznak el különböző önző, kicsinyes érdekeik miatt a cselekvés lehetőségétől. Ezeken pedig egy ember nem tud változtatni, pláne nem úgy, hogy a hatalom a nép ellenségének nyilvánítja.

A képeket Kiss Zoltán készítette.

Maestro, egy kis tragédiát, ha kérhetem!

2021. augusztus 12., csütörtök

NAGY SZILVIA írása

A Két úr szolgája kétségtelenül az egyik legtöbbet játszott vígjáték, nincs olyan év, hogy ne tűzné műsorra valamelyik társulat. Goldoni humora két és fél évszázaddal később is elévülhetetlen, vastagon rajzolt karakterei, kifogyhatatlan helyzetkomikumai már önmagukban borítékolják a sikert. Elvileg.

Nehéz, hacsak nem lehetetlen megítélni, miként értékelte volna a korabeli közönség a Gyulai Várszínház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum vasárnap esti bemutatóját. Mindenesetre a commedia dell’arte világának különleges, korunkban is működő varázsában, akárcsak a rendező, Barabás Árpád, én magam is hiszek. A groteszk az egyik legzsigeribb megnyilvánulási forma, hiszen a belső érzelmi-gondolati tartalom korlátlanul kitárható a nélkül, hogy azt bárki az egyénnel azonosítaná: létrejön egy olyan közvetítő sík, amely egyik oldalán a művész bátran levetkőzhet, míg a másik oldalon az igazság valóságtól idegen alakján szórakozik és nevelődik a közönség.

Abban is hiszek, hogy a műfaj eredeti, autentikus eszköztárával dolgozni izgalmas, többdimenziós élményt nyújthat a XXI. században, érdekes és örömteli kísérlet a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Tény, hogy ezek a gyökerek ma már leginkább csak olvasmányok és játékhagyományok révén képzelhetők el. Tény az is, hogy a vásári komédiák elengedhetetlen kelléke a ripacséria. Ezért is szeretjük, és szerethetjük bátran. Ez a mesteri ripacséria azonban nagyon szigorú, következetes mozgást és elkülönült karakterformálást igényel, tulajdonképpen egy magas szintre emelt, hibátlan stílusgyakorlatot kell látnunk minden egyes szereplőtől. És ez a legsarkalatosabb pont, ahol a vasárnapi előadás elvérzett.

A rendezői alapos kutatómunka, a műfaji jellegzetességek beépítésére való törekvés egyértelmű. A színváltásokat jelző egyszerű, de szépen festett függönydíszlet (Szűcs-Olcsváry Gellért), a színpad peremére helyezett lámpások, a Tószínpad egyedi adottságait kihasználó, begondolázó Florindo illúziókeltőn idézik meg múlt évszázadok teátrális világát, akárcsak a karakterekre jellemző, pontosan másolt jelmezek (Gábor Zsófi), vagy az előadás zenei világa, mely a közönséget még a szünetben is dalcsokorral szórakoztatta. [Bár ez utóbbiról sajnos lemaradtam, a Tószínpadtól egyelőre (???) egészen a Rondellán túlra hívó természetnek engedve]. A zene (Ardeleanu Daniel és Gáspár Álmos) kapcsán azért megfordult bennem, hogy mennyivel szívesebben hallgattam volna autentikusabb, kevésbé ismert olasz dallamokat, még ha a választott zenei betétek indokoltsága megkérdőjelezhetetlen is.

A rendezői tudatosság és a precíz színészi összmunka érdeme a sodró, fogyhatatlan lendület is, mellyel az előadást végigvitték; a begyakorolt, jó tempójú együttmozgások, a részletesen kidolgozott testtartások, gesztusok következetes beépítése, a háromszoros (egyébként igen fárasztó) ismétlések fokozódó dinamikája hibátlanul pergett. A modern kiszólások üdítő színei egyes jeleneteknek. A Két úr szolgája tehát mindenképp egy tudatos, precíz, nagy energiákkal összerakott munka. Csak épp ez a nagy energikusság és sodró, olykor olcsó humorömleny válik az előadás gyilkosává!

Az emberi koncentráció, érzékelés egyszerűen nem működik 0-24-ben! Az ingeráradatban kiégnek a receptoraink, bizonyos intervallumon túl képtelenek vagyunk több információt befogadni. Ezért a közönség elfásul, kikapcsol, nem tud kapcsolódni, és legfőképp: nem nevet! Megfigyelhető minta sok előadásnál, hogy egy sziporkázó részt egy melankolikusabb követ. Ez az energiákra is igaz. Ha minden maximális erőbedobással, ugyanazon a síkon történik, minimális hatást érhetünk csak el. Jelen esetben ez az egy sík a vásári szintű nevettetés, amiért a rendezés még a karakterhatárokat is feláldozza, pedig az a commedia dell’arte alapja! Nehéz eldönteni, hogy a stílus tudatos paródiáját látjuk-e, vagy a túlcsorduló szórakoztató szándék teszi az előadást a stílus paródiájává. Úgy tűnik, mindenki ugyanazt a figurát hozza, mindenki egyformán kiabál, toporzékol, szenveleg vagy sivalkodik. Bár ez a színészek részéről mindenképp jelentős fizikai teljesítmény, és látszik, hogy amit nagy koncentrációval csinálnak, az aprólékos gyakorlás eredménye, de közben a szerepük személyisége elvész, feláldozódik a humor oltárán. Például Silvio: általában a hiú, piperkőc anyámasszonykatonáját látjuk erős feminin vonásokkal, máskor azonban olyan vehemenciával veti bele magát a történésekbe, mintha csak Pantalone lenne. Ugyanez elmondható szinte mindenkiről, az egész társulat Pantalonét játszik. Azért, ha a rendezés engedi, saját autentikus figuráját is mindenki helyesen hozza.

A legkövetkezetesebb két karakter egyértelműen Panatalone (Lung László Zsolt) és Truffaldino (Vass Csaba). Lung László Zsolt mint gonosz kis törpe tapicskol sárga pomponos papucsában, rekedtre torzított hangon végigvezetve az előadást. Amikor lekerül az álarc, el sem hiszem, hogy valójában egy fiatal ember! Vass Csaba Truffaldinoként az egyetlen, aki a fent említett energetikai dinamikát tulajdonképpen megcsinálja, megcsinálhatja, és időt ad a nézőnek, hogy felfogja, mi történik a színen. Clarice (Pascu Tamara) ügyes kis naiva-hisztérika, Beatrice megformálása erős, Tóth Jess hiteles a nadrágszerepben, majd gyorsan változik nővé kisugárzásában is. Jelenete Florindo halálíréről azért túlzás. Florindo (Jakab Tamás) következesen markáns, férfias jellem, Silvio ellentettje (Moșu Norbert-László), aki a szélsőségesen férfiatlan férfit amúgy kellően tenyérbemászó módon hozza. A darab női egyenjogúságért felszólaló üzenetét Goldoni Smeraldina szájába adja. Márdirosz Ágnes ezt tisztességgel közvetíti is, máskülönben ez az eredetileg vérbő karakter kissé naivás irányba csúszik. Esti Norbert, mint Brighella, a fogadós, vicces karikalábairól emlékezetes. Goldoni Lombardi doktorja kevéssé hangsúlyos szereplő a darabban, az il Dottore karakteréből nem sok épül be a jelenetekbe azon kívül, hogy Pantalone „veszekedőtársa”, és ennek Kiss László szerepformálása remekül meg is felel, jelenlétben Pantalone egyenrangú partnere. Megemlítendő még a pincér, valamint az első és a második hordár feladatkörben helyt álló színészek (Fodor Alain Leonard és Barti Lehel) beválogatása. Testi adottságaikat kiválóan hangsúlyozza és torzítja a jelmez, pár mondatos megszólalásaik ellenére is az előadásba illő commedia dell’artés jelenések voltak. A társulat jó hangulatban, egymáson nevetve, egymást figyelve ülte végig az előadást a színpad két oldalán, régi vásári komédiás kollégáik nyomdokán.

A vasárnapi Két úr szolgája bemutató – minden érdemével – meglehetősen ambivalens érzéseket keltett bennem. Az alkotói szándék, a megvalósításba fektetett energiák természetesen elismerésre méltók. A commedia dell’arte műfajában azonban egyaránt fontos a mérték, a forma és a szív is. Ha az első kettőt én kifogásoltam is, ez utóbbi mindenképp a helyén volt, és tudom, sokaknál célba is ért. Tulajdonképpen ez a legfontosabb.

A képeket Kiss Zoltán készítette.

Időben és térben

2021. augusztus 11., szerda

BOTH GRÉTA írása

A terembe lépve a néző már az első pillanattól kezdve érzi, hogy a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember tragédiája előadása nem a megszokott értelmezést és élményt fogja nyújtani. A Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének programjában, a Vígadóban kapott helyet a zseniális és bátor „színházi laboratórium”. Madách Imre műve Visky András dramaturgiai munkájának segítségével, Silviu Purcărete rendezésében elevenedik meg. Dragoș Buhagiar ítélőszéket idéző, világos, fa díszletének nemcsak a játéktér, hanem a nézőtér is szerves részét képezi. Nagyszínpadi forgatag helyett stúdióelőadást kapunk, a játék minden irányba történik, így a különböző oldalon és eltérő magasságban ülők az előadás más-más elemeit látják hangsúlyosnak. A szemfüles publikum már kezdés előtt észreveheti a plafonról damillal belengetett almákat, amelyek az asztalon fekvő kígyóval együtt megalapozzák a bibliai nyitányt.

A kezdet kezdetével, a teremtés mozzanatával indít az előadás. A szereplők fehérre mázolt arccal, sapkában, kabátban, felismerhetetlen, homogén masszaként másznak elő, de a jól ismert szövegre nem Isten, hanem Lucifer emeli ki a tömegből Ádámot és Évát. Az Úr Éder Enikő hangján, a színen kívülről, fura, már-már hátborzongatóan töredezett, torz beszédben nyilvánul meg, mely a beharangozó szövege szerint Gyermeket idéz. A paradicsomi nyugalmat állathangok, testszínű, meztelenséget szimbolizáló alsónemű és a szinte semmiből asztalon termő ételek próbálják lefesteni. Lucifer kísértése az ölelkező Ádám és Éva közül kúszik elő. A kígyó zseblámpával faggatja őket, mígnem elérkezik a végzetes pillanat. Éva felveszi a vörös magassarkút, leszakítja a tiltott gyümölcsöt, annak megízlelése után pedig már nincs visszaút.

Tokai Andrea, Balázs Attila és Bandi András Zsolt öltönyben, maffiózónak öltözve, megháromszorozott Luciferként kísértenek. Kloroformmal átitatott kendővel álmot bocsátanak, majd a mit sem sejtők fejére arcuk negatívját ábrázoló maszkot húznak. A történeti színek – a hetedik és kilencedik prágai képek kihagyásával – a mű eredeti sorrendjében követik egymást, bár az egy óra ötven perces előadásban a madáchi szövegnek alig egyharmada hangzik el. Az egyes színek megnevezését késleltetve, rövid, atmoszféra-teremtő helyzetek után Luciferék suttogják cinkosan a nézők felé. A használt eszköztár sokszínű, egyszerre nyúl korhű elemekhez és az abszurditás felé irányuló kellékekhez. Már az elején, az egyiptomi színben behozott makettasztalon lévő homokpiramissal megteremtik a befogadáshoz szükséges viszonyítási alapot. A római színben permetezővel teszik ártalmatlanná a szenvedő pestisest, a falanszterben pendrive-on tárolják az Odüsszeiát, az űrbéli képben az Ádámot játszó színész szkafanderben emelkedik fel, míg Luciferék Pac-Man-t játszanak, vagy éppen pornót néznek.

Az Ördög Ádám folyamatos elkeseredésében már előre érzi győzelmét. Az eszkimó-világ színében látott elkorcsosult, fókát vadászó emberek és a termetes férfi által megjelenített nő vezetnek el az álom végéhez, melyből Ádám zihálva ébred. Lucifer szivarra gyújt, a sziklaszirtet szimbolizáló sámlit hanyagul löki a férfi útjába. A lehetőség az önálló döntésre adott, a várandós Éva azonban néhány mondattal megakadályozza az öngyilkosságot. A színre férfiak, majd terhes, liliomot tartó nők özönlenek, mindenki némán táncol. Lucifer elbukott.

A hármas szereposztású Sátánt leszámítva, a szereplők folyamatosan változnak. A maszkos játék lehetővé teszi, hogy Ádám kinézetben is máshogy jelenjen meg, ha kell, daliás, ha kell, esendő. Az éppen álarcot viselő nem beszél. Pantomimszerű mozgásban kell összhangot teremtenie a valamelyik járásban álló, mikrofonba beszélő, őt megszólaltató partnerrel. Az egyes jelenetekből aligha lehet egyéneket kiemelni, a precíz ritmus megtartása érdekében mindenki egyaránt fontos. A dinamika mellett hangzásban is kifogástalan a temesváriak játéka, a párizsi színben a La Marseillaise több szólamban zengi be a teret és a sokadik ismétlésnél sem válik unalmassá. Az előadásról – akár a teremtésről – elmondható: „A gép forog, az alkotó pihen.”

Purcărete rendezése kísérleti színház. Tisztelettel, mondanivalóval fordul a 19. századi mű felé, a kis tér és a közelség miatt a nézőnek lehetősége sincs a kimaradásra. Az ember gyarló. A maszkok mögött akárki lehet Ádám és Éva, vagyis mind ők vagyunk, amit látunk rólunk szól. A történetet nézve mi is eljátszhatunk az újrakezdés gondolatával, és csak reméljük, hogy Madách Imre eszkimó-vízióját soha nem fogjuk megélni.

Miniévadot tart szeptember első felében a nagyváradi Szigligeti Színház

2021. augusztus 09., hétfő

Miniévadot tart szeptember első két hetében a nagyváradi Szigligeti Színház, amelynek három társulata színre viszi a 2020-2021-es évadban bemutatott valamennyi új produkcióját...

Tovább

„A vágyam csak ennyi…” – Egy csók és más semmi Kecskeméten

2021. augusztus 09., hétfő

LENGYEL EMESE írása

Eisemann Mihályt igazi slágergyárosként tartja számon a magyar zenés színháztörténet. A magyar operettkánon számos Eisemann-művet fogadott a kegyeibe: az Én és a kisöcsém (1934), a Fekete Péter (1943), de még a Bástyasétány 77 (1958) dalain sem fogott az idő vasfoga. S kétségkívül, az Egy csók és más semmi 1933 májusában, a Magyar Színházban debütált kisoperett muzsikája is e sorba illeszkedik. A filmen szintén – többek között Tolnay Klári és Jávor Pál főszereplésével (1941) – sikeres darab alapkonfliktusa, a Harmath Imre által írt librettó, s Békeffi István versei egytől egyig jól ismertek. A legújabb színpadi adaptációját Szőcs Artur rendezésében láthatta a nagyérdemű, aki ezúttal a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház művészeivel dolgozott együtt. Egy 2020. december 31-ei előbemutatót követően a premiert 2021. június 22-én tartották.*

Népszerű operettet játszani roppant könnyű lehet, gondolják sokan. Azonban operettet játszani, méghozzá jól, rendkívül nehéz, ugyanis a közönségkedvenc zenés-táncos műfaj számos csapdát tartogat a rendezőknek és a színészeknek egyaránt, s többen esnek a felületesség hibájába, mely tovább erősíti a zsánerrel szembeni ellenérzéseket. Szőcs Artur koncepciója azonban felemelően bátran nyúl a vígjátéki anyaghoz, korántsem elégszik meg az untalan ismételt rendezői megoldásokkal. Mer gondolkodni a műfaj maivá tételén, és nem utolsó sorban, messziről elkerüli a „hakniszerűséget”.  Nem véletlen, hiszen a színész-rendező a legkisebb atomokig ismeri a műfajt és annak működését, maga is színpadra állított már nagy- és kisoperettet, illetve színészként többször megfordult operettszínpadon, például a Miskolci Nemzeti Színházban a Viktória Koltay huszárkapitányaként, vagy éppen a Marica grófnő Taszilójaként.  Sőt, 2015-ben már megrendezte az Egy csók...-ot Miskolcon, de ezek szerint még volt mondanivalója a darabbal, a minőségi operettjátszást kedvelők nagy örömére.

Nadányi Ervinné, Annie (Bori Réka), azért keresi fel dr. Sáfrány ügyvédet (Pál Attila), mert szeretne elválni idősebb férjétől. A válásnak oka nem más, minthogy az ifjú feleség és az aggastyán férj között nem történt a nászéjszakáján semmi más, csak egy csók. E tényt a válóper során orvosi papírokkal is tudnák bizonyítani. Azonban Annie sorsszerű találkozása Sándorral (Koltai-Nagy Balázs) – aki a férje ügyvédje, de ők mit sem tudnak erről – még a válási procedúra alatt átírja a papírszerű, egyszerű elválást. Annie kissé naiv, ártatlan és egyszerű teremtés, Bori Réka pedig hitelesen, sallangmentesen alakítja a leányságát megőrző asszonyt. Koltai-Nagy Balázs kitűnő játékával hízelgi be magát a szívekbe. A „csokorincidensek”, melyek alapja, hogy sosem maga vásárolja a virágot, hanem mindig másodkézről szerzi be, így például néha más alkalomra írt kísérőkártya kerül elő a csokorból, igencsak remek helyzetkomikumok. Ügyük megoldódik, Annie szabad lesz, s a végén egymáséi lehetnek a fiatal szerelmesek.  A bírósági tárgyalás-jelenet indokolatlanul hosszúra nyúlik, s emiatt sajnos félúton el is apad a részeges törvényszéki figurákban rejlő humorforrás. A másik megoldásra váró szerelmi kalamajka Sáfrány ügyvéd fia, Péter (Varga-Huszti Máté) és Teca (Szabó Dorottya), édesapja alkalmazottjának esete. A szakvizsga előtt álló Péter már lassan egy éve házasságban él a lánnyal, sőt még gyermekük is született. Sáfrány ügyvéd pedig mindenáron szeretné tudni Teca csábítójának nevét, akit gyerektartásért beperelne. Kettejük párosa és a színművészek alakítása roppant bájos. Időhúzásképpen a telefonkönyvből választanak „apát” leányuknak, pechükre Schön Tóni vegyészmérnökre (Csombor Teréz) esik a választásuk, aki rövidített neve Tóni, valójában pedig Antónia. A legvégén erre a titokra is fény derül, de természetesen a probléma megoldódik, ahogy ezt a szüzsé struktúrája megkívánja. Az előadás előnye, hogy – az említett bírósági jelenet kivételével – szinte patikamérleg pontosságú a humoros dialógusok, a fülbemászó dalok aránya. A színészek mind énekben, mind pedig táncban könnyedén, profin veszik az akadályokat.

 

A díszlet néhány eleme ismerős lehet azok számra, akik látták Szőcs Artur miskolci Bál a Savoyban rendezését. Különösen az atmoszféra, melyet az art déco stílussal teremtett meg az egyébként az említett előadáséval nem azonos díszlettervező, Slárku Anett. Bodor Johanna koreográfiája friss, lendületes, kreatívan használja a díszletben rejlő lehetőségeket, a mozgatható elemeket (például a puffot). Az izgalmas jelmezterveket Kovács Andrea jegyzi.  A számos kulturális referenciával és az aktuális politikai-társadalmi történésekre elegánsan reflektáló kiszólással teletűzdelt szövegkönyv, a kitűnő koreográfia és vizuális világ, s nem utolsó sorban a színészi játék találkozása egy igen értékes előadást eredményezett. Végezetül pedig csak annyit írnék, hogy a vágyam csak még több Szőcs Artur operett-rendezés... és más semmi.

A képeket Ujvári Sándor készítette.

* A cikk szerzője az előadást 2021. július 15-én tekintette meg.

A Székesfehérvári Balett Színház tavaly online bemutatott darabjait is színpadra viszi

2021. augusztus 09., hétfő

Az idén hároméves Székesfehérvári Balett Színház a most induló 2021/22-es évadban megmutatná a közönségnek a tavaly online bemutatott darabjait...

Tovább

Augusztus végén rendezik meg a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivált

2021. augusztus 09., hétfő

Idén nyár végén rendezik meg a Horizont Nemzetközi Kortárstánc Fesztivált: a koronavírus-járvány miatt tavaly elhalasztott, hagyományosan tavasszal megrendezett eseményre augusztus 24. és 28. között várják magyar és külföldi produkciókkal a közönséget...

Tovább

Új bérletekkel várja nézőit a Szegedi Nemzeti Színház

2021. augusztus 09., hétfő

Műfajilag sokszínű repertoárral, ősbemutatókkal várja a közönséget az új évadban a Szegedi Nemzeti Színház, a teátrum hétfőn kezdi el a bérletek értékesítését...

Tovább

Oldalak