A Lakatos házaspár egész életét a színháznak szentelte. Vera színházi fodrász, hatvan esztendeje, Karcsi fodrász-, smink- és maszkmester, ötven éve dolgozik a kulisszák mögött! Fél évszázad, két emberöltő, 14 igazgató – leírni is sok. Ki tudja, hány bemutató, szereplő vagy inkább frizura, smink fűződik nevükhöz, született munkájuk során. A Magyar Teátrum-díjas mesterek elhivatottságát, hűségét és életművét a Békéscsabai Jókai Színház 2016 november 12-én az örökös tag címmel jutalmazta. (Niedzielsky Katalin riportja)
A fodrászműhely a színház első emeletén különös világ. Színház a színházban, a nyugalom szigete a káoszban, a hektikus rohanásban. Komoly múzeum, dokumentumok és relikviák értékes tára, ugyanakkor csecsebecséivel hangulatos régiségbolt, piaci bazár benyomását is kelti. Igaz, a tükrök előtt nem szokványos kuncsaftok ülnek, és a fodrászok itt ritkán vágnak, festenek hajat. Alkotnak viszont mesebeli költeményeket, parókákat a világirodalom minden korszakához és stílusában, sminkelnek tündéreket és szörnyeket. Háttérnek nem a kereskedelmi rádiók örökzöldjei vagy buta reklámjai szólnak, hanem az ügyelő hívja határozottan a színészeket. Az éppen zajló előadás vagy főpróba szereplőit, akik már jelmezben kapják Karcsitól és Verától a színpadképes ábrázathoz az utolsó simításokat. Mi más, mint színházi plakátok, fotók adják a díszletet: a falakról hírességek, emlékezetes alakítások kelnek életre. Rengeteg maszk, paróka, masni, hajcsat, bizsu, pipere cucc, kozmetikum, festék, színek, illatok. Minden tárgynak saját története van, és ha mind megszólalna, alighanem örökké tartana az előadás.
Igen, a fodrászműhely is szentély, nem csak a színpad! Itt sűrűsödik fél évszázad, sőt hatvan év történelme, szakma és hivatás, múlt és jelen tudása. Múzeumnál elevenebb, üzletnél emelkedettebb ez a hely; mert légköre, varázsa van. Aki itt belép, nemcsak külsőleg változik – megszépül vagy gonosznak ábrázolják -, hanem lelkileg is feltöltődik. A mesterek keze alatt más ember lesz.
Keresünk a szakmában, de nem találunk mást, aki ilyen hosszú ideje szolgálná a színházat, mint Lakatosék. Karcsi helyzete azért is egyedülálló, mert 1966-ban – Vass Károly igazgató idején – rögtön műhelyfőnöknek, azaz fodrásztár-vezetőnek szerződött Békéscsabára. S mint mondja, inkább az a jellemző, hogy a fiatalnak ki kell várni a sorát, amíg ilyen pozícióba kerülhet. A katonaság előtt Budapesten volt fodrásztanuló, az Operánál sajátította el a szakma fortélyait.
– Az Opera abban az időben korhű jelmezeket és sminkeket vitt színpadra, komolyan vette a hagyományos színjátszás kellékeit. A prózai színházakra ez kevésbé volt jellemző. Az utóbbi években viszont láttam már néhány olyan közvetítést, amely megdöbbentett. A modern felfogás, a farmer, a sminknélküliség – lehet, hogy a korom miatt -, nem az én világom. A Fáklyalángot nem tudom másképp elképzelni, mint a hagyományos sminkkel. Mindenki tudja, benne van a fiatal és az öreg Kossuth. Az kevés, hogy bejön egy 60-70 kilós ember és azt mondja, én vagyok Kossuth. Minden faluban, városban látom a szobrot, van elképzelésem. Nem jó, hogy a modern színház nem figyel a fejekre – vélekedik Karcsi.
Mesterlevelét a hatvanas évek elején férfi és női fodrászként kapta. A szakvizsgához tudni kell parókát készíteni, a póthajjal kezdeni valamit. Annak idején maszek fodrászhoz járt tanulni, mert csak az „utcai fodrászatból” lehetett levizsgázni. A színházban ugyanis hajat ritkán vágnak, inkább csak igazítanak a paróka alatt, befésülik az előadás minden szereplőjének frizuráját.
A színész nem játszik minden darabban, de a fodrász nélkül egyetlen este sem megy fel a függöny. Ötven, hatvan éve egyetlen este sem. Ez most már örökké így lesz? Egyszer mégiscsak abba kell hagyni… Segítség, utánpótlás? Ki folytatja? Lakatosék tapasztalata szerint az egész színházi szakma országszerte keveset foglalkozik azokkal a műhelyekkel, amelyek az előadásokat kiszolgálják. Fekete Péter úttörő munkát végzett, amikor 2010-ben a Színitanházban a háttérszakmák oktatását bevezette és a tárak dolgozóinak elismerésére megalapította a Magyar Teátrum Díjat, amit elsőként nyertek el.
– A színházban az előadások kiszolgálása a legkeményebb munka – állítja Karcsi. – A színész játszik egy darabban, aztán háromban nem, utána megint egyben. Van ideje, amikor együtt lehet a családjával. Nekünk viszont nincs, mert minden egyes esténk foglalt, jönni kell, sokszor délután, hétvégén. Ritka az az öltöztető, kellékes, aki nem elvált. Csak akkor működik a család, ha mind a ketten itt dolgozunk. A színházi munka a családdal szinte összeegyeztethetetlen. Előző nap nem lehet megbeszélni, hogy a gyerekért ki megy el fél ötre az óvodába, mert a próba után tartanak megbeszélést, aztán megint próbát. Amire az egyik szülő a színházból este hazamegy, a másik már alszik, reggel hamarabb eljön, nem is találkoznak otthon. A civil élettel a színházi napirendet nagyon nehéz összehangolni.
Nekik valahogy mégis sikerült. A műhelyben „egymásba botlottak”, két és fél év után összeházasodtak, azóta együtt vannak. A gyerekek mellé mindig fogadtak valakit. Semmi sincs áldozat nélkül. „A színészgyerekek, a műszaki gyerekek nem szeretik a színházat.” Persze, hogy nem, hiszen úgy nőnek fel, hogy a szüleik nincsenek velük, elmennek otthonról, mindig a színház a fontosabb. Sorolják a példákat: az egyik gyerek még előadásra sem volt hajlandó bejönni, a másik utálta a pályát, ami elvette tőle az anyját, az apját. Azért akadnak kivételek, ahol a fiatalok követik elődjeiket a pályán. Lakatosék szerint inkább csak Budapesten, ami más világ, anyagilag is csábító.
Tehát nincs magánélet, reggeltől estig munka, nem nyolcórás műszak – mindebben egyetértünk. De ha nem szeretnék annyira a színházat, nyilván váltottak volna, vagy abbahagyják, amikor a normális emberfiák például nyugdíjba mennek, mehetnek. Karcsi és Vera viszont örökké fésül, sminkel. Erre a szakmára a nyugdíjazás sem vonatkozik? A színházban a fodrász addig dolgozik, amíg…, amíg csak akar? Úgy tűnik. Nem kötelező abbahagyni, és természetesen nem is akarják. Szerintem a kérdés nélkül eszükbe sem jut, hogy nélkülük is felmehet egyszer a függöny. Mint ahogyan az sem, hogy a legtöbb szakmában sokszor igazságtalanul és kegyetlenül söprik kifelé az idősebb szakembereket. Máshol sok a fiatal pályázó, de tapasztalatuk szerint itt annyira nem tolonganak. Csodálatra és irigylésre méltó, ha az ember egy életen át, egészen gyermekkorától kezdve azt csinálhatja, amit tanult, amihez ért, amit szeret. Nincs is ennél nagyobb kitüntetés, elismerés, kárpótlás, boldogság!
– Lett volna gyerek a suliban, hogy próbáljuk meg. Az oktatás újabb leterheltség a színházi munkám, a darab előkészítése, a fejek megfésülése, az arcok sminkelése mellett. Itt percre pontosnak kell lenni, utazásnál, tájelőadásnál, aki késik, jöjjön taxival. Utánpótlás? Akad érdeklődő, de nincs kitartás. Előadás, próba nem tűr öt perc késést sem. Azt látom több színháznál, hogy amikor ölbe kellene venni a fafejet, húzogatni egyenként a hajszálakat, az már nem megy. Nem veszik már kézbe a tűt. Akik megtették, elmentek. Nagyon nehéz munka, időigényes, türelem kell hozzá. Ezért ma már a körszakállat, a parókát inkább csináltatják. Ez a része a szakmának nem vonzó a fiatalok számára. Sőt, taszítja őket. Kisminkelni szeretnek, a látvány vonzó nekik. Kellene egy cseléd, aki az alapot csinálja, aki görnyed, és a fiatal a végén csak odanyomja a ragasztóval a kész terméket. Pedig attól lesz valaki jó sminkmester, hogy a szakállat, hajat meg tudja csinálni. Itt rengeteg dolog van, ami nem látványos, hanem alap, kiindulás. Fűzögetni, varrogatni nehéz meló, és a fiatalokat nem érdekli.
– Annyiféle próbálkozás volt már, vettünk mi fel tanulót – folytatja Vera. – De hát itt más az egész szakma, az anyagi vonzat, a pici százalékát kapjuk annak, amit egy jó fodrász meg tud keresni. Ráadásul üzletben a szabadidejét is úgy osztja be, ahogyan akarja. A fiatalok csak akkor kapnak szakmunkás bizonyítványt, ha a hajmunkákhoz is értenek. A kniffelést, treffelést meg kell tanulni. Az se mindegy, hogy valaki elsajátítja, hogyan kell a levágott hajat csomózni, hurkolni, elkészíteni, vagy csak levágja és eldobja a szemétbe. A mi mestereink annak idején ezeket a fogásokat mind megtanították. Amikor én iskolába jártam, az osztálytársaim szerették, ha elmeséltem, mit csináltam a színházban. Olyan feladatokról ugyanis a szakkönyvekben nem olvashattak, a tanártól sem hallhattak. Külön tudás volt az, amit a színházban elsajátítottunk, gyakoroltunk.
Amit Karcsi az Operában, Vera a békéscsabai teátrumban tanult meg, például azt, hogyan kell a vasat pörgetni, a hullámot besütni. Most az a divat, hogy „pipás” legyen a hajvég. Nekik ez tilos volt, úgy kellett „kijátszani a hullámot”. A színész nem nézhetett úgy ki, mintha éppen akkor jött volna ki a tus alól. Most más a divat, más az igény, a trend. A mai sztárfodrászok talán „ki sem tudnák játszani a vasból a hajat”, hiszen sosem tanulták meg – fejtegeti Vera. De ez csak egy korszak, divat, stílus a sok közül, aztán jön majd a következő trend.
A modern darabokban sokszor nem kötelező a smink, régen azért jobban kellett, főleg a szólistáknak. Lakatosék szerint van olyan színész, aki jobban érzi magát, ha maga sminkel, olyan is akad, aki kicsit túlfesti magát. A lényeg, hogy a néző nem kíváncsi a leizzadt, zsíros, csillogó arcra, bálványt akar látni, nem pattanást, halálsápadt ábrázatot. Úgy vélik, ha mindenki parókában játszik, észre se vesszük, de a parókák között a saját hajat mindjárt ki lehet szúrni. Sajnálják, hogy egyre ritkábban használják a vendéghajat, a rendezőknek nem kell, felnőtt egy generáció, amely másképp látja ezeket a dolgokat. Álláspontjuk hagyományos: a darab, a kor megértéséhez, a színházi varázslathoz nagyban hozzájárul a jelmez, a frizura és a smink. A nézőnek tetszik a látvány, a jelmez, a haj, a smink kell, hogy beleélje magát a történetbe, bár nem mindig akarja, hogy a tükörben magára ismerjen. A színház legyen színház, varázslat, mese, hangulat!
Jó érzés üldögélni a műhelyben; nem csoda, hogy a színészek szeretnek itt lenni, kicsit lazítani, erőt gyűjteni.
– Bárki bejön, elájul ettől a rengeteg marhaságtól, amit összeszedtünk a sok év, évtized alatt. Ha valami leesik, és senki nem veszi fel, mi behozzuk. Egy hajtű, egy szál virág a darabból, ezekre később is mindig szükség lehet. Addig meg itt ragyognak – néz körbe Karcsi.
A csatok, gyöngyök, kövek, dobozkák, nippek Vera gyűjteményének értékes darabkái. Jól példázzák, hogy szobának, térnek sosem a bútorok, használati elemek, hanem mindig a kegytárgyak adnak jelleget, hangulatot. A bámészkodásból Karcsi zökkent vissza, amikor megszólal: „Elszaladt ez a pár év…” Jó pár év. Fel sem tűnt nekik, milyen sok. Mert mindig azt csinálták, amit szerettek. A darabokat valószínűleg hajakban, sminkekben „mérik”, nem szereposztásban. A címekre nem biztos, hogy emlékeznek, de a bajuszok, szakállak megvannak.
Arcok, hajak mögött sorsok, a színház története és a magyar történelem! Meg a véletlenek. Vera tanulóként 15 évesen 1957-ben került a színházhoz. Három esztendővel azelőtt önállósult az intézmény, lett saját társulata. Albérletben lakott náluk pár színész és a mestere, a szegedi fodrász. Kulák gyereknek bélyegezve nem vették fel sehová, jól jött a színházi fodrász lehetőség.
– Emlékszem, kijárási tilalom volt ’56 után. Letagadtam, hogy én este dolgozom, a fodrásszal jártam be otthonról, meg haza előadás után. A forradalomban a színészek voltak a hangadók. A József Attila utcából, a suliból jöttünk haza, és láttuk, hogy vonulnak a zászlóval, Füzessy Ottó, Hollóssy Pál, Bánffy Frici, Stefanik Irén. Láttuk a balhét, anyukáék otthon a rádiót hallgatták. Megmaradt az élmény, az is, hogy mindenki félt… Aztán 1966-ban november hányadika volt, életem, amikor jöttél? – fordul Vera a párjához.
November 25., Katalin nap vagy 23? Sikerül tisztázni, hogy 25., a nagyapja akkor halt meg. A bohóc bemutatóját tartották. Azóta ez az otthona, a közös otthonuk. Ezt nem panaszként mondja, csak tényként. Mert „az sokat jelent, hogy az ember azt csinálja, amit szeret”. Ami a színésznek a siker, a taps, amikor meghajol, az a fodrásznak, sminkesnek is elismerés. A kulisszák mögött annak a tapsnak ugyanúgy örülnek, mint ha a színpadon köszönnék meg. Gondolatban, érzésben ott vannak – a mesterségükkel, a szolgálatukkal, és mindkettő összetett tudomány.
– A színészeket ismerni kell, tisztában kell lenni azzal, hogy mindegyik külön világ. Felszabadultság és gátlástalanság jellemzi őket. Az utóbbi csúnya szó, de a színész bizony gátlástalan ember. Ha nem az, nem jó színész. Nem így van? Fel kell, hogy szabaduljon ahhoz, hogy bele tudja élni magát a szerepébe – magyarázza Vera.
Ez az életük, és imádják, nincs mese. Díj, kitüntetés, örökös tagság – mindez szívet melengető érzés, megerősítés, de az élet megy tovább, és a munka nem lesz kevesebb, a fodrászműhelyben biztosan nem. Vera mosolyogva mondja, hogy pihenésnek elég annyi, amennyi két előadáskezdés között jut. Karcsi ehhez azt teszi hozzá: jó érzés, hogy nem feledkeznek meg az emberről. Én meg annyit, hogy róluk nehéz lenne. Szerintük igazgató válogatja. Nos, a Lakatos házaspár csak tudja, hiszen 14 igen különböző direktori korszakot szolgáltak végig Daniss Győzőtől Seregi Zoltánig. Szerintem ez már önmagában megér egy misét, elismerést, örökös tag címet. De a színházi végszót Karcsi mondta ki: „Milyen jó lesz, hogy a családnak, az unokának elmondhatom, ezt kapta az öreg!”
Niedzielsky Katalin
