Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető vagy éppen szívszorongató karácsonyi mesék, receptek, versek, hogy még szebb legyen az ünnep. Ma Merő Béla Fehér Rózsa-díjas rendező karácsonyokról szóló történetét fogadják szeretettel.
A Karácsony olyan számomra, mintha egy egyre eszeveszettebben száguldó vonatban ülnék, s a sínekkel párhuzamosan karácsonyfák lebegnének a sebességtől összefolyva, egymásba tűnve, némelyik, olykor több is, egy-egy pillanatra különös fénnyel fölragyog, máskor valamelyik fölmered az ablakkal szemben, velem száll a végtelen felé – fölmutatván évszámot, emlékeket.
Először Palánkon, a szülővárosom, Szekszárd melletti falucska mezőgazdasági kollégiumának igazgatói lakásában csodálkoztam rá a fenyőfára, de különösebb emlékeim ezen a tényen kívül nincsenek. Később, öcsém születése után, Dombóváron, a Tanítóképző Intézet igazgatói lakásában szembesültem az ünnep rítusával, s akkor kezdtem megérteni a Karácsony jelentését. December 24-én a nagy belmagasságú lakásban mindig hatalmas fenyőfa hirdette a szeretetet, és váltotta ki csodálatomat. Idővel kriminalizálódott az ügy, mert amikor megtudtuk, hogy "nem a Jézuska hozza az ajándékot", sutyiban kutatgattunk az ajándékok után – szüleink nagy bosszúságára. Aztán helyreállt a rend. Abbahagytuk detektív munkánkat, vártuk a meglepetést (amitől korábban felfedezéseink miatt elestünk), ajándékokat készítettünk szüleinknek. Forgatókönyv: karácsonyi csengő, a gyerekek bevonulása, a fenyőfa megcsodálása, karácsonyi dalok, ajándékok megtekintése, köszönet, ünnepi vacsora. Néhány évig így volt. Aztán 1956 után meghurcolták szüleinket, mondván: "részt vettek az ellenforradalom előkészítésében", apámat kirúgták igazgatói állásából, s Szekszárdra toloncoltak bennünket. A lakhatási feltételek megváltoztak: alacsony mennyezetű lakás, törpe fenyőfa, vályogfalak, kicsi ablakok, szürkeség, WC – (pottyantós) az udvaron, fürdőszoba nincs (a következő nyáron édesapánkkal és testvéreimmel építettünk a lakáshoz az oly hiányzó helyiségeket). Szomorú karácsony, félelem a további retorzióktól. És valahogy ettől kezdve minden elromlott. Szüleink elváltak. Öcsém apámmal elköltözött Kaposvárra, én édesanyámmal maradtam, aki férjhez ment egy alkoholmámorba menekülő, lecsúszott katonatiszthez. Keserű ünnepek. Ajándékot többnyire én vettem édesanyámnak. (A könyveimet rendezgetvén többször találkoztam olyannal, amibe ezt írtam: "Emlékül Édesanyámnak … karácsonyára".) A pacák ugyanis elitta nemcsak az ő, hanem élettársa fizetését is. Az ünnep devalválódott: karácsonyi részegség, veszekedés, amelyet olykor az tarkított, hogy anyám védelmében fizikai "retorziót" alkalmaztam. Ezekre az évekre úgy emlékszem, hogy nem voltak színek, minden fekete-fehérben égette bele magát agyamba. Egyszer csak Édesanyám szervezete nem bírta tovább a megpróbáltatást, hűtlenül itt hagyott. Kaposvárra költöztem… de a karácsony sokáig – a gyerekeim megszületéséig – az eszeveszett hiányról szólt. Egyszer volt egy emlékezetes karácsonyom, amikor sorkatonaként szereztem egy szabadságos levelet – és a becsukást kockáztatva – hazaugrottam a szent estére. Aztán miután megnősültem, az első karácsonyt Kaposváron töltöttük, s ekkor jelentettük be, hogy gyermekünk születik. És ettől kezdve helyreállt a rend. Édesapám sokáig nálunk töltötte az ünnepeket. Új rítussal gazdagodott a karácsony: fenyőfát vásároltam, kiegészítő gallyakkal. Édesapám szigorúan ellenőrizte, hogy szimmetrikus-e a fa. Nem volt mese: kezem tele lett fenyőtüskékkel, kínlódtam a mérnöki "karakterű" fa létrehozása érdekében. Készítette a nélkülözhetetlen karácsonyi bólét – minden ragacsos lett a konyhában. Aztán a gyerekkoromban kialakított "forgatókönyv" szerint zajlott minden, csak most nekünk kellett úgy eldugni az ajándékokat, hogy a fiaink ne találják meg. S minden pillanatban ott sűrűsödött, ott összegződött az egész évet átható szeretetünk. Úgy éreztük, hogy mindez örökkévaló, ám édesapám 1992-ben súlyosan megbetegedett, a következő évben, éppen karácsony előtt, meghalt. Hirtelen megint összeomlott a világ. Hiába próbáltunk meg mindent, "nagyapi hiánya" azóta jelen van. Később a fiaim – az élet rendje szerint – elkerültek itthonról, karácsonykor hol Amerikából, hol valamelyik európai országból csörgött a telefon… Ülünk feleségemmel a műanyag fa előtt (amelyet többnyire ő díszit fel, én csak az izzók felrakásánál segédkezem), nosztalgiából iszunk egy üveg "Szovjetszkoje igrisztoje" pezsgőt, és mélázunk a múlton. Egyszer csak egyikünk fog merengeni a nemlétező fa előtt, ha csak valamilyen csoda folytán nem együtt megyünk abba a világba, ahol kézenfogva sétálhatunk a karácsonyfa rengetegben…
