Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető vagy éppen szívszorongató karácsonyi mesék, receptek, versek, hogy még szebb legyen az ünnep. Egy gyerekkori történetét Szabó Lajos színművész osztja meg Önökkel.
Van már annak huszonöt éve is, hogy karácsony közeledtével disznótorra készülődött a családunk és az előtte lévő napokban hatalmas hó esett. Disznótorok alkalmával mindig a nagyszüleimnél gyűlt össze a család apraja nagyja, így volt ez azon a télen is. Az idősebb unokatesók kitalálták, hogy menjünk el világot látni, míg a felnőttek a disznó körül foglalatoskodnak. Legkisebbként nem is volt más választásom, meg a kaland is vonzott, hát útnak eredtem a többiekkel. Hatalmas élmény volt ötévesként a Hódmezővásárhely-táblát elhagyni, átlépni a városhatárt, merthogy odáig bóklásztunk el a többiekkel. Megvolt a nagykaland, indultunk is visszafelé a torba. Igencsak szaporáztuk a lépteinket, mert persze senkinek sem szóltunk erről a kis kirándulásról. Kapkodtam az apró lábaimat a nagy hóban,de még így is én voltam az utolsó a sorban. Éppen egy építkezés mellett haladtunk el, ahol egy palló biztosította az átjárást a vizesárok felett. Mindenki ügyesen át is ment rajta, én viszont melléléptem és elmerültem a sáros lében. A legelöl haladó unokatesóm hátranézett és fennhangon konstatálta: Volt Lajó, nincs Lajó!
Még mindig nevetve emlegetjük a régi történetet, de azt a karácsonyt én bizony tüdőgyulladással ágyban töltöttem, a dunyha alatt…
