Téli történetek a társulat tagjaitól, szívmelengető karácsonyi mesék, kacagtató, színházi történetek a régmúltból, hogy még szebb legyen az ünnep. A mai történetet Tomanek Gábor színművész osztja meg Önökkel.
Pécsett születtem, és a Mecsek alján nőttem föl. Szó szerint a Mecsek alján, hiszen pár km-re a házunktól kezdődött az erdő. Gyerek koromban, amikor csak tehettem, már el is tűntem a haverokkal, de sokszor egyedül is, a fák közt. Csodaszép világ volt! Reggel felhúztam a klottgatyát, megettem a szalonnás tojásrántottát, és este hatig elő sem kerültem a „rengetegből”, mert akkor még az volt. Hát ma már jó néhány luxusház beépült, pedig nem lehetne…
Nyáron jó volt a hűs fák közt, ősszel a csodás színvilág, tavasszal a rengeteg ibolya, és a sok-sok virág… de a legszebb a tél volt. Aki járt már télen a behavazott erdőn, az sose felejti a hó alatt roskadozó fenyőfák látványát, a dér borította bokrokat. No, és a havat! Mert abból két-három méternyi is borította a tájat. Az iskolától 7 km-re laktunk, így a busz nemegyszer feladta, hogy feljöjjön a méteres, síkos behavazott úton. Azokon a napokon természetesen téli szünetet tartottunk, hiszen nem lehetett bejutni a néhol 3 méteres hótorlaszok miatt a városba.
A karácsonyaink is sokszor úgy teltek, hogy még a kenyeres kocsi sem jött fel. Mégis ezek voltak életem legszebb karácsonyai! Színes képeslapokon látott meleg, sárgafényű házacskák a hó alatt. Csak az ablakok világítottak. Bent a szobában ragyogott a tűz a kályhában, anyukám rátette az almahéjat, ha jutott rá, narancshéjat, és ebben az illatban töltöttük a karácsonyi napokat a szépen feldíszített fenyő alatt. Semmi különös nem történt, de csodaszép évek voltak.
Egy karácsonyi kaland azonban évtizedek múltán adódott. 30 éves voltam és a Pécsi Nemzeti Színházban játszottam, 1981-ben úgy adódott, hogy Budapesten forgattam, de este előadásom volt a színházban. Közeledett a karácsony, már csak pár nap volt hátra. Akkoriban a színházak még bőven játszottak az ünnep előtti napokban is. Pestről úgy indítottak útnak a filmesek, délután három körül, hogy igyekezzek elérni az előadást, de ha nem sikerül kifizeti a TV. Ilyenkor ugyanis az volt a szokás, ha a színész hibájából elmaradt egy előadás, az egész „házat” ki kell fizetnie. Gondolom ma is így van. Nos én repesztettem az 1200-as „bugyi kék” Zsigulimmal, hónak híre hamva sem volt, a színház előtti egyenesben azonban félpályás útlezárás volt, előttem pedig rendőrautó araszolt 40 km-es sebességgel. Én 100-zal megelőztem! A rendőr olyan dühös lett, hogy még a sapkáját is elfelejtette feltenni, mikor villogva megelőzött. Amikor előadtam neki sietségem okát, visszaadta a jogsimat, és annyit mondott: Jó utat művészúr, vigyázzon, mert hamarosan havazni fog. Aki járt már arra felé tudja, hogy a semmiből egyszer csak fél méteres hó lesz: a Bonyhádi-dombokon telibe is kapott a tél. Óriási havazás kezdődött, és még 40 km volt Pécsig, de már fél hat volt. Az autók sorban álltak félre, és különböző kézmozdulatokkal utaltak arra, hogy nem vagyok normális, hogy megyek tovább. Amikor beértem Pécsre, sötét volt az egész város. Mire a színházhoz értem 19.15-öt mutatott az óra – na, gondoltam, fizethet a TV. A színház környéke is koromsötét volt. A művészbejáróhoz érve, egy nagy táblára lettem figyelmes, ez állt rajta: az előadás áramszünet miatt elmarad, Boldog Karácsonyt! Ezért kár volt annyira sietnem…
Egy röpke karácsonyi emlék is eszembe jutott még! 1969-et írtunk, és Bólyban jártam középiskolába, kollégista voltam. Karácsonykor óriási havazás kezdődött, és Pécsről nem jöttek buszok sem. Huszonöt kilométerre voltunk otthonról, nem mehettünk haza az ünnepekre. Öten voltunk pécsiek, és úgy döntöttünk, hogy dacolunk Tél Apó gonoszságával, nekivágtunk hát a behavazott, hófúvásos ország útnak reggel nyolc órakor. Természetesen az igazgató, és a tanárok tudta nélkül. Végig szakadt a hó, és fújt a szél,. Este nyolckor átfagyva, csurom vizesen léptem be a pécsi lakásunkba. Anyám csak ennyit kérdezett: hol voltál ilyen sokáig? Élveztük a telet a haverokkal, anyukám csak több hét után tudta meg az ellenőrzőbe beírtakból, hogy engedély nélkül jöttünk haza Bolyból gyalog. El is sírta magát, szegény. A jövő évet, mint bejáró folytatattam a suliban, mert természetesen mindannyiunkat kirúgtak a kollégiumból.
