Munkatársunkkal Szilágyiné Szabó Ágnes beszélgetett
– Nem úgy születik az ember, hogy színpadmester legyen. Hogyan telt a gyerekkorod?
– Battonyán születtem, de 1956 után, itt nem részletezendő okokból kifolyólag Dombiratosra költöztünk, ami döntő élményt adott. A pásztorház bikaistállóját jelölték ki lakhelyül, és ez a környező legelővel együtt számomra négy-öt-hatévesen a Százholdas pagonyt jelentette. Ha rossz embert láttak, a bikák már kapartak és fújtak, de minket nem bántottak. Aztán beköltöztünk a faluba.
– Az iratosi általános iskola után mi akartál lenni? Hova mentél középiskolába?
– Most is szeretem a falut, patrióta vagyok és voltam, nem akartam messzire menni. Kisvonattal sokan jártak be Mezőkovácsházára a gimnáziumba. Délelőtt felvételiztem, délután tájékoztattak, hogy nem ütöm meg a gimnázium színvonalát. Ekkor már egyik iskola sem fogadta a jelentkezésemet, de a budapesti 22. Sz. Állami Építőipari Vállalathoz felvettek szobafestő tanulónak. Úgy volt, hogy Almásfüzitőre kellett mennem, de 1968. augusztus 20-án a Szovjetunió bevonult Csehszlovákiába, az iskolaépületben rendezték be a főhadiszállásukat, így Várpalotára került az intézmény, 400 km-re találtuk magunkat az otthonunktól az unokatestvéremmel. Szabad voltam, senki nem szólt bele az életembe. Balatonfűzfőn folyt a Közép-Európai szocialista államok lőporgyártása, mi épp ott dolgoztunk, ott próbálták ki a páncéltörő ágyúkat. Hamar bekuncsorogtuk magunkat. Tanulmányi versenyekre jártunk. Onnantól ötössel végeztem mindenütt. Enyhén befelé forduló gyerek voltam, írogattam, 15 évesen verseket, pl. a Vencel téren magát felgyújtó fiú, Jan Polack emlékére.
– Az iskola befejezése után merre vitt az utad?
– A szomszéd faluba kerültem, az ÁFÉSZ-be. A főnök kedvelt, de a többiek megjegyzéseket tettek, főleg, amikor megtudták, hogy tovább akarok tanulni. Az unokatestvérem segítségével a Békés Megyei Állami Építőipari Vállalathoz kerültem, ott Ando Gyuri barátom apukája volt a személyzetis, tőle mindenki tartott. Kis idő után elmondta, hogy ki akarnak emelni, és beíratnak a miskolci egyetemre. Nem mondtam el senkinek, de másnap reggel már gúnyolódva fogadtak a munkatársaim. Így felmondtam, Pestre mentem, kalandvágyból – nem rászorultságból, brahiból. Szétnéztünk a környéken, voltunk a Vígszínháznál is. Vozár Jánosba botlottam, akivel együtt dolgoztam az ÁÉV-nál, a Jókai Színház ott vendégszerepelt, ő említette, hogy keresnek díszítőt. És a pesti kiruccanásból egy nap lett.
– Könnyen beilleszkedtél ebbe a sokszínű közösségbe?
– Pár nap múlva jöttem dolgozni. A portán épp arra jött egy gyönyörű nő, Fodor Zsóka, akivel ma is nagyon jóban vagyok. Utána Horváth Verácskával találkoztam, a lépcsőházban Dévai Kamillával, Udvaros Dorottya anyukájával. Az egyikük drágámnak szólított, a másik kedveskémnek – úgy éreztem, ez a nekem való hely! 1977-től 79-ig voltam katona, utána megüresedett a gondnoki hivatal, amit én foglalhattam el. Hét évig dolgoztam ebben a munkakörben, utána lettem színpadmester. Később Fekete Péter volt az igazgatóm, aki igazi úriember volt, egy kézfogással leszerződtetett műszaki csoportvezetőnek. Seregi Zoltánt, direktorunkat pedig nagyon régen ismertem, apukája többször rendezett itt, a Jókai Színházban.
– Gondnokként mivel foglalkoztál?
– Hozzám tartozott az épületkarbantartás, a mosoda, a porta, a gépkocsik, az udvarosok. A jegyszedő nénik régen táncosnők voltak, vagy itt játszott színészként a férjük. Voltak, akik 1920-30-tól itt dolgoztak a színházban (például az Odrobinák család). Tőlük tudom a történeteket. Beépítem a színházbarangolás történeteibe, amiket tőlük tudok. Volt itt a román király, angolok, amerikaiak, franciák a világháborúk idején, a románok kánkánt táncoltattak…
– Akik ismerünk, tudjuk, hogy végtelen számú történeted van. Hogyan örökíted meg őket?
– Jegyzeteket, sőt fecniket készítek. Karinthy Ferencnek megmutattam az írásaimat. Azt mondta, döntsem el, békésen akarom-e élni az életemet. Így az írásaim a fiókban pihennek.
– A színházi munka azzal jár, hogy sok-sok izgalmas emberrel ismerkedhettél meg. Kik voltak számodra a legérdekesebbek?
– Karinthy Márton rendező és Székely László díszlettervező. Számomra az fontos élmény volt, hogy konferenciákat is rendezett a színház, azt is nagyon szerettem. Lovász László professzor, az Akadémia korábbi elnöke, alternatív Nobel-díjas többször is megfordult itt, vele is jó barátságba kerültem. Mádl Dalma asszonnyal, a köztársasági elnök feleségével is egy konferencia révén ismerkedtem meg. És még folytathatnám a sort…
– Könyvet is írtál, Dombiratos címmel. Beszélj nekünk róla!
– A címe: Dombiratos általános földrajzi, gazdaságtörténeti leírása. Leírtam benne a környék állatvilágát, az ünnepi népszokásokat, még a sírfeliratokat, summás énekeket is, negyven év munkája van benne. Azt is figyeltem, melyik fa mennyire bírja a klímaváltozást. 1867-től 1919-ig, a román megszállásig „gányó” (dohánytermelő) község volt, Dombiratoson ipari ciroktermelés is zajlott. Már 1860 körül úgy gondolták, hogy az ipari növényeké a jövő. Keskeny nyomtávú vasutat építettek ki Mezőhegyesre, az akkor létesült cukorgyárhoz. A könyv kihajtható mellékletekkel, magánkiadásban jelent meg, így nem függök senkitől. Vannak egyéb írásaim is.
– A színház az életed, de tudjuk, hogy érdekel a festészet, a kertészkedés is. Mivel foglalkozol a szabadidődben?
– Hatvankilenc éves vagyok, jövőre töltöm be a hetvenet, ahogyan a Jókai Színház is. A bezárások alatt elhatároztam, hogy egyéni, Bojczán módon magaságyásokat készítek. Beporzóbarát növényeket ültettem, kis tó is van a közelben, körben virágokkal. Kedvencem a goji bogyó. Napelemes szökőkút, apácarácsra futtatott növények jelzik, hogy nemcsak a színházat, ezeket is szeretem. Október 10-én lesz ötven éve, hogy a színházhoz tartozom.
Utóirat: Bojczán István szeretettel várja Önöket minden kedd délután 15.00-től 18.00 óráig Békéscsabán, a Nagytemplomnál lévő Öregházba, hogy a helytörténet kapcsán a múltról, a jövőről és a jelenről meséljen.
Szilágyiné Szabó Ágnes
Fotó: Bere Mátyás /jokaiszinhaz.hu
